... pont, pont, pont … átlibbentem jó pár időzónán, földrészen és nemzeten. Most Új-Zélandról flashback képekben villannak fel az út részletei. Persze hogy élvezetes, emlékezetes utazás volt, ám nehézségektől és kellemetlenségektől koránt sem mentes (némelyiket előre láttam, egyebek az úton szegődtek hozzám plusz teherként). Nem feltétlenül fontossági sorrendben és nem teljes részletességgel, íme egy vázlat.
Bécs – itt még magyarul tudok beszélgetni a „kikísérő” barátokkal, akik néha talán izgatottabbnak tűnnek, mint jómagam, fotókkal dokumentálnak, örülnek (hogy végre elindulok). A reptérre vezető úton mindenki érzi, kicsit késve startoltunk, de végül időben kiérünk, sor nincs... az osztrák kislány pedig hiányolja a vízumom. Na bumm! "It could be a problem," mondja, bennem magáll az ütő, képzeletben már látom is magam leszegett fejjel hazafelé kullogni. Miközben segítséget kér a kolleginától, kiértem a német nyelvi ködből a lényeget – hiszen egy „elsőnapossal” van dolgom, fogggalma sincs mit honnan kell(ene) néznie, gondolom a kutyafuttában leadott tréningen hallottak egy szemvillanás alatt megsemmisültek számára – ott helyben, élesben. Mit tanul ebből egy jó ügyfélszolgálatos!? – when in doubt, soha nem mondd ki az ügyfél előtt azt a szót, hogy „problem”. Mindketten mosolygunk, ő a begyakorlott arckifejezéséhez nyúl (bár zavara árnyékot vet rá), én átérezve helyzetét, elnézően villantom fogsorom. Németül szólok hozzá, előásva megkopott szókincsem, ő erre megnyugszik, nekem meg cserébe újra elindul ereimben a vér. Elmondja németül, hogy Új-Zélandra nem feltétlenül szükséges előre megváltott vízum az útlevélbe, majd a határon kapok turistavízumot. "Ausgezeichnet" (mindig is imádtam ezt a szót kimondani). Végül barátok felé lépek, elbúcsúzunk, kétfelé indulunk. Egy darabig csak, még találkozunk.
Dubai – 5óra 20perc volt az út idáig, 3 órát röppentem előre az időben, helyi idő szerint kicsivel este 11 előtt landoltunk, +28 fokra váltottam az otthoni mínuszokat, a 36K sorszámmal ellátott helyen ültem, mellettem két ülésen senki, terpeszkedhettem, kétféle menüből választhattam, két filmet néztem meg, kétségek gyötörnek… még érzek szuflát magamban, de az éjszakát itt kell töltenem; vajon mennyi erőt vesz majd ki belőlem? Cooper egy indiánregényében a „rossz” indiánok elől menekülő galeri tagjaként megismert angol hölgy megkérdezi a segítségükre siető egyik „jó” indiántól, hogyan képesek enni és aludni ebben a szörnyű helyzetben? Válasz: ha nem esznek és nem alszanak, nem bírják majd az erőltetett menetet és akkor ki fogja a hátán vinni a drága angol hölgyet, ha az már lépni sem bír? Fair enough, csak velem nincs társ, akivel felváltva őrködhetnénk a dáma – ergo a csomag – fölött, így kizárásos alapon egy lehetőségem maradt: ma este nem alszom. Na, Coopertől se lettem okosabb, de cserébe legalább nem űz a rézbőrű ellen. Voltam már fent teljes éjszakát, de ez most más: holnap sem tudom ágyban kialudni magam. Meg utána sem. Elhessegetem a gondolatot. Mivel beszélnem senkivel nem kell, kinyitom a szemem és (meg)figyelek. Végtelennek tűnő sorban csoszogok előre a csomagellenőrzésnél, kicsivel előttem egy arab pár, a férj pólóban és farmerben, előtte a feleség fekete csadorban lép át a kiskapun, ami mindenki meglepetésére besípol. Újra próbál, újra sípol. Mi lehet a csador alatt? Na ja, a saru, van rajta egy fémbe foglalt gyöngy. A lány veleszületett bájjal csatolja le a lábbelit, lazán pipiskedve – az ilyesmit nem lehet tanulni – most először látok többet (nem csak én) a két fekete szeménél. Fél lábon egyensúlyoz, majd a másikon, kicsit billeg, a férj nem segít, inkább arra ügyel hogyan tudná takarni a felvillanó bokát. Sehogy. A lány oldalt lép nekem, akkor látom csak: de hiszen lúdtalpas! Sebaj, a csoda töretlen, vagy talán éppen ettől a „hibafaktortól” emberi. Ismét lép, csak a sarka villan a földet súroló csador alól, nekem meg József Attila sora jut eszembe (hevenyészetten): „Szoknyás lábad mozgása harangnyelvek ingása, folyóvízben két jegenye hajlása.” Oldalt pillantok. Egy irreálisan kövér arab srác is végignézhette a közjátékot, mert ezt olvasom le ámult arcáról: „Nekem soha nem lesz ilyen feleségem!” Arabhonban sem lehet könnyű megtalálni az illő társat.
 |
| Dubai Airport |
Mivel sok órát töltök még itt, gondoltam kimegyek sétálni Dubai utcáira egyet. Te kis naiv! Természetesen visszamentem volna én időben a reptérre, hiszen nem az arabokhoz tartottam, de ezt ki hitte volna el nekem? Azért gondoltam utánajárok, addig sem unatkozom, bár a csontvelőmben éreztem ez egy eleve halva született ötlet. Információs pult – arab kislánytól kérdezem merre menjek a határellenőrzés felé? egyáltalán szabad nekem mint transfer utasnak kimennem? biztosan kell vízum, nem? mennyibe kerül? hol és hogyan állítják ki? Szerintem egyszerre csak egy kérdés megválaszolására vannak az arabok genetikailag kódolva (ezt még évekkel ezelőtt Jordániában is tapasztaltam): igen, menjek csak le ott balra, majd a lifttel egy újabb szintet, ott a határellenőrzés, ott kell belépnem az országukba. Már ezt is végtelen unalommal újságolta az információs pultban(!) ülő kislány, de amikor elkezdtem kötni az ebet a karóhoz, miszerint hiányos a válasza, olyan szemmel verést kaptam, amitől a szavam fennakadt. Sebaj, köszi az információmorzsát, folytatom máshol a gyűjtögető életmódot. To cut a long story short, még három emberrel kellett beszélnem mire az eredetileg hibás – mily meglepő! – útbaigazítás után valóban eljutottam a határellenőrző pontig. A hosszú sort alkotó nyílt boxok mindegyikében egy-egy fehér ruhás és fehér fejfedős borostás arab srác ült, mind a húszas évei közepén-végén, mintha egymás klónjai lettek volna. Biztos csak az én avatatlan szememnek tűntek ennyire egyformának, mégis azt hiszem inkább a tudatos imázs-építő menedzsment közös koncepciója tette őket „testvérekké”. Gyorsan meg is kaptam az egyiktől (ha tegyük fel szembesítésen sorba állítanák őket, ismerjem föl azt az egyet, hát nem sikerülne), hogy frankón kéne egy vízum ebbe az útlevélbe. Várok, ok, sejtettem, azt-meg-gondolom-majd-mingyá’-megmondod-honnan-vegyek. Nem mondja meg, csend, várunk, feladom, megkérdezem, megmondja: onnan, attól az asztaltól. Köszi, odamegyek, sorra kerülök, a bécsi incidens ismétlődik némileg: az arab kislány nem tudja, vajon ennek az útlevélnek kell-e vízum (nem az embernek, az iratnak!), tolja a mellette ülő fickó orra alá, az meg mondja, kell. Jó, csak így be kell állnom abba a másik sorba, mert annak az elején ül egy gentleman és ő majd megmondja mit csináljak. Itt ér véget a történet... bemehetek az Egyesült Arab Emirátusokba, fizessek ki 177 amerikai dollárt, perceken belül elkészül a vízumom, majd 8 óra múlva jöjjek szépen vissza a reptérre, mivel indul tovább a gépem. Great deal. Úgy emlékszem nem fogadtam el, de megnyugodtam, mivel pár órás kálvária után – amit persze saját magam szórakoztatására fabrikáltam – végül eljutottam az egyetlen kompetens emberhez az ügyemben. Ha esetleg legközelebb célzottan Arábiába tartok, hamarabb lépek a vízum dolgát illetően.
Két dolog történt még a Dubai reptéren, úgy értem velem. Vettem a duty free shop-ban egy digitális fényképezőgépet (az úgy kell manapság, mint egy falat kenyér), helyi idő szerint hajnal 6-kor pedig az Emirates légitársaság vendégeként megreggeliztem. Igazán semmi extra egyik esetben sem. Az arabok kézmozdulatait a tárgyak körül, különösen, amit el akarnak adni mindig is csodáltam: mint a zsonglőrök forgatják-súlyozzák-kapcsolgatják. A kontinentális stílusban készített ételeiket meg hagyjuk csak! Például sose értettem a rántottát miért erőltetik… gondolom mi erőltetjük rájuk, hogy nyugodtan erőltessék ránk… Közben rámpitymallik, ismét nyüzsög a reptér. Mozdulatlanul, egy szék mostanra szerves részeként, félig nyitott szemmel figyelem a világot. Ugyanazt a fehér ruhás arab srácot már századjára látom fel-s-le sétálni, csak most már hét arab „egyenruhás” alkot egy kört. Csevegnek. Senki nem siet az arab világban sehova. Minek? És különben is, mi ez a csoportosulás? Arra gondoltam, biztosan a szemem káprázik a fáradtságtól, azért látok egy emberből mostanra hetet. Sose tudom meg az igazságot.
Kuala Lumpur – a legmegnyugtatóbb ebben a részben az, hogy igen rövid ideig maradunk itt. Az utazás előtt kicsivel vált nyilvánvalóvá, hogy az Emirates légitársaság „önkényesen” iktatta be ezt a maláj turnét, beleszólásom se nekem, se utastársaimnak nyilván semmi, el lehet szépen fogadni, hogy az utazás időtartama nettó 4 órával megugrik. Ugyan, mi az a 4 óra barátok közt!? Semmiség. Főként a summa huszonikszhez mérten? A belső váróban, úgy ahogy Dubaiban is, előkaptam a laptopom és a reptéri free wifi döcögős, de legalább létező rendszerére csatlakozva küldtem haza repülésügyi helyzetjelentést. Úgy emlékszem itt kaptam rá arra a szokásra, hogy frissen vásárolt fótóapparátommal videóra veszem a felszállást, mivel az előttem lévő ülésbe illesztett monitoron nyomonkövethető volt az esemény a repgépbe épített kamerán keresztül. Igazából két kamera is állandó képet közvetített, ha éppenséggel ezt a menüpontot választaná a mazochista utas.
Ami azonban a legfontosabb: végre ismét az ablak mellett ülhetek egész Melbourne-ig, ami nem azért jelentős előrelépés, mert bármit is látnék (hisz íccaka van), hanem mert ismét rendesen elférek. Dubaiban ugyanis felszállt egy arab család – fiatal srác mi másban, mint farmerben és pólóban, fiatal felesége, csadorban ugyan, de az arca szabadon, meg a kisfiuk, akinek a sírástól a taknya-nyála egybefolyt, úgy tisztes magyar nyelven – és leültek a mellettem lévő két ülésre. Igen, pontosan itt van az eb sírhantja, kedves figyelmes olvasó; ők hárman voltak, mellettem meg két hely volt. Kezdetben fel sem figyeltem az ellentmondásra, már elindítottam az első filmem, fülemen a fejhallgató, gondoltam ezek még pakolásznak, lassan megnyugszanak. Egy stewardess is feliratkozik a szereplőlistára, ekkor már leesett a kisfiú miért sír oly eszeveszettül. Tudtam mi következik. Miközben a férjjel beszélgetett, a stewardess rám-rám sandított, nem mert megszólítani, negligálóan rázta a fejét, széttárta a karját, gondolom legszívesebben kihúzta volna a stewardess kézikönyvből az erre a helyzetre vonatkozó kötelezettség-leírást. Levettem a fejhallgatót a fülemről, a kisfiú síró hangja a dobhártyám tűrőképességét feszegette, tudtam mi lesz a sorsom. Filmekben láttam ehhez hasonlót, a repülőgép legpatetikusabb alakjával történik mindig ilyesmi. Elsőként Woody Allen jutott eszembe. Tuti, hogy két szumó birkózó közé, vagy valami bűzbomba mellé kerülök… hol a kamera, hogy belenézve elmondjam: „Kérem, kapcsolja ki!” … "Excuse me, sir. Would it be too much of a trouble if you moved to another seat, because the family would like to sit together?" Ez a stewardess volt, kiskutyaszemekkel, bár lehet nem ennyire szofisztikáltan tette fel a kérdést, nem emlékszem, nem figyeltem, anélkül is tudtam mi az üzenet. Hooogyne, már mozdultam is zokszó nélkül. A maláj stewardess lány szerintem rég lehetett utasnak ennyire hálás, legalább ötször köszönte meg a figyelmességem és minden alkalommal „sir”-ré avatott. Furcsa, ilyenkor mindig „sir” vagyok. Határán voltam, hogy mondjam (öcsém után szabadon): "Don’t sir me, I’m a boy." Na jó, valahol a kettő közt félúton. De vajon melyik irányba? Á, mindegy is. Csend. Mint amikor a Star Wars „eredeti első” részében először állítják le a lézerágyúkat a Halálcsillagra támadó lázadó pilóták ellen a katlanban. Az arab kisfiú szája fülig ér, már apa és anya között ficánkolhat. Kár, hogy apa meg sem köszönte hőstettemet, lehet azért, mert kilépve belső helyemről valamit hozzá mertem szólni a nejéhez. Vagy azért, mert az válaszolt nekem!? Szerintem egyszerűen csak bunkó volt. A középső négy sorból a másodikba kell beülnöm… elbotlok a külső srác térdében?... még szép! Most már tényleg úgy érzem magam, mint egy komplett idióta. A hely olyan kicsi, hogy ha tíz centivel magasabbra növök, a cipőfűzőmnél fogva kötöm fel magam a wc-ben. Így tehát Dubaitól Kuala Lumpurig szenvedtem, fizikailag, lelkileg, minden tekintetben; aludni az ébren töltött előző éjszaka ellenére egy fika-fikarsznyit se tudtam. Nyilván olyankor ülök a gép közepén, amikor nappal repülünk és esetleg látnék valamit az ablakon keresztül (úgyis csak felhőket látnék, magyarázom magamnak, nem izgat igazán). Kicsit később (már út közben) egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a jobbra mellettem ülő indiai hölgy eltakarja a szemét. Ránézek, majd a monitoromra, ahol valami szörny éppen az emberiség kevésbe életrevaló egyedeit tizedeli, kapkodva elkapcsolok a Simpsons családra… az indiai hölgy mosolyog. Ez kérem cenzúra. Sebaj, csak a kisfiú ne sírjon. Az egész gép hálás lehet nekem, áldozatok pedig ugye minden háborúban vannak: me, myself and I.
Melbourne – az előző „átültetős” bejegyzés tehát a Dubai-Kuala Lumpur szakaszra vonatkozik, Melbourne-ig visszakoboztam az eredeti helyem az ablak mellett. Nem ment zökkenőmentesen. Megjegyzem, előzőleg online lefoglaltam a légitársaság honlapján. Kuala Lumpurban hamarabb értem fel a gépre, mint a háromfős arab család és mivel sehol sem láttam őket előzőleg a felszállók sorában, pedig szemmel kerestem a trojkát, úgy hittem csak Kuala Lumpurig utaztak. Amikor odaérnek hozzám, a meglepett apukának elmagyarázom, hogy egyszerűen képtelen vagyok azon a pokoli belső helyen utazni még mittoménhányórát és egy életem egy halálom felkiáltással megkérem a srácot, akinek a lábában már egyszer elbotlottam, hogy vállaljon közösséget az ügyünkben. A kettő közös arab nyelven azonnal kommunikál; akkooo’ meeeg minek én erőlködöööm!? Grrr… Megjön a steward (fekete srác) és szinte rám ripakodik, hogy fejezzem be a kedélyek szítását. Ismét magyarázkodom, újfent neki. Na őt aztán nem érdekli a mondandóm, csak üljünk már le végre, neki hótmindegy melyikőnk hova. A hónap dolgozója címért folyó versenyben nem szavaznék rá. Szerva itt, csere ott, lehuppanok a helyemre, arab apa a külső ülésre (közöttünk marad egy szabad hely, hál’istennek), anyuci a kisfiúval középen, harmadik arabunk előre eggyel. Mindenki happy. Megköszönöm nekik külön (arab anyukához direkt nem szólok, rá se nézek). És vajon ők nekem? Ahogy Levente Péter és Gryllus Vilmos mondaná kántálva: „Á, dehogy!” Tehát valóban bunkókkal van dolgom, esetleg a kultúrájukban így szokás. Lenyelem. Repülünk máris.
Átlépjük, pontosabban átrepüljük az Egyenlítőt. Gyerekkoromban azt hittem, egy vékony fekete vonal (legfőképpen egy hajszál) választja el a valóságban is a déli és az északi féltekét. A kritikus pillanatban kinézek az ablakon, de a sötétben nem látok semmilyen csíkot, szóval a teóriám akár meg is állhatja a helyét. Megnyugtató. Az élet ügyel arra, hogy ne vesszen el gyermeki ártatlanságom, ki tudja, talán utolsó morzsája. Az ausztrál kontinens előtti nagy víz felett (mindenki nézzen utána milyen víz van ott, én már nem tudom) olyan turbulenciába kerülünk, hogy a végrendeletem kezdem körmölni… vaklárma, derül ki. Majd maga az ausztrál föld. Illetve kontinens. A monitor kijelzi Ayers Rock-ot, nekem a középiskolás földrajzkönyv jut eszembe, az Uluru szent hegy vörösen izzik a hajnali fényben az elmémben, Crocodile Dundee meg csak pörgeti-pörgeti azt a madzagra kötött akármicsodát és ekképpen „telefonál”. Aztán tényleg valami vörös színt látok a horizonton, leesik lassan, hogy egy új nap virrad a déli féltekén. Végignézem, ámulok. Csoda. Most már látom az ausztrál terrát valahol mélyen lent, nem sok életjelet mutat, akár egy kómás beteg. Hátha megpillantanék egy galoppozó kengurucsordát (ha egyáltalán így szokás mondani, csorda). Esélytelen. Túl magasan vagyunk. Vagy tán nincs is Ausztráliában kenguru… az ausztrál légitársaság logóján van egy, ott huppan a gép farkán!
 |
| `Qantas. Never crashed.` |
Soha életemben nem volt még olyan érzésem, mint az ausztrál reptéren: ez valami más, nem olyan, mint amit eddig láttam. Sehol, soha, eleddig. Most meg kéne magyaráznom ezt az érzést, de vannak olyan érzések, melyek magyarázgatásánál a szavak csődöt mondanak. Hogy ne törjön bele a bicskám, mindegyössze egy rövid körülírásra vállalkozom. Tessék! Mintha egy barátságosan nyers és vidékiesen kopott környezetben, csendben üldögélő furcsa idegen mellett haladnék el. Ismeretlen vidék ez. Nem is, épp ellenkezőleg, mintha ismerős lenne azokból az időkből, amikor még nálunk is a friss levegő és a szabad mező volt a mindennapi élet köztere és nem számított, ha valami nem márványból van légkondicionált üvegtető alatt, hanem inkább kopottasan bájos, mert használjuk, éljük és nem rögtön kidobjuk, amint meguntuk. Remélem ez nem túl szentimentális így. Vagy az? Lehet, elfogadom. Nekem valahol időutazás volt ez a magyar múltba (is), némi helyi specialitással fűszerezve. Más szóval, egy elveszett és elvesztett részünkre bukkantam nyomokban Ausztráliában. A világ másik végén.
Auckland – és ez az érzés egyre csak erősödött bennem Új-Zéland felé közeledve. Három dolog: (1) Melbourne-ben a reptéren már nem tudtam csatlakozni a világhálóra, (2) fél órával késve indult a gépünk tovább Auckland felé, (3) kezdtem úgy hallani, mintha sokan körülöttem magyarul beszélnének. Megmagyarázom mindhármat. Az első kettő gondolom nem annyira éteri; errefelé a wifi jelek kellőképpen le vannak kódolva, olybá tűnik, bár sok jel fogható mind saját „honlappal”, de feliratkozás és fizetés után kapott userID-password kell a használatukhoz. Mivel úgy vettem eddig észre a huszonegyedik században ritkaságszámba menő igazi szabadságot errefelé féltve őrzik (konzervatív értékrendemhez mérten is túlzottan), a netet is csak az használhatja, aki kiérdemelte, egyenlőségjel, aki kifizette az árát. Ez a reptérre is értendő. Van ugyan itt technológia, hogy ne lenne, de valahogy másodlagos jelentőséggel bír, még akkor is, ha a lakott világ nagyobb részéhez mérten mondjuk Új-Zéland mégiscsak igen-igen és még egyszer, igen messze van. Az ausztrál késés az első jelzés volt, miszerint errefelé tán az idő is más mederbe van terelve. Egy lassabb folyású mederbe. Nálunk ez a két tulajdonság a régebbi időkre volt jellemző (mit jelent az hogy „régebbi idők”?, mittomén, ne kössünk már az élő fába is bele!) Biztos ma is van, nem vitatkozom. Az a tény pedig, hogy mindenki magyarul kezdett el beszélni körülöttem, majdnem az őrületbe kergetett. Enyhe túlzással persze. Négy dologra tudtam gondolni: (1) vagy valóban magyar szavakat hallok, amit nagyon kétlek, mert hát itt nem lehet már csak matematikailag sem szinte mindenki magyar, (2) vagy a fáradtságtól és kialvatlanságtól hallucinálok, (3) vagy az itteni angol akusztikailag ennyire hasonlít a magyar nyelv csengésére, (4) vagy elsajátítottam azt a képességet, amikor bármilyen nyelvet hallok, azt automatikusan magyarra fordítva tökéletesen megértek. Szerintem ez az utóbbi az igaz. Kár, hogy azóta elvesztettem ezt a képességem, mint Superman, amikor kriptonitba zárták. (Igazából tényleg elég sok magyar tartott erre a vidékre, valóban hullafáradt voltam, igencsak jobban hasonlít a kiwi angol az általam eddig hallott bármilyen akcentusnál a magyarra – ezt majd később részletezem, ha lesz kedvem – a negyedik pontra meg csak annyit mondanék: no comment.)
Csak még nem vagyok Új-Zélandon. Elvágom itt annyival a végét, hogy már a levegőből is láttam, egy olyan föld felé értem, ami különleges tulajdonságokkal bír. TBC (ez itt a to be continued rövidítése akar lenni).