bár-színház-zene

Szórakozásból is csurran-cseppen ebben a városban, még ha pipettából adagolva is. Ennek úgy látom, két oka van. Egyfelől az itteni folyamatosan bővülő, de azért az otthonihoz mérten még jóval szűkebb baráti köröm miatt, másfelől a szórakozással karöltve velejáró kellékek (röviden sör) magas költségének köszönhetően.

bár

A két kiwi sráccal kétszer már elballagtam egy biliárdasztallal felszerelt bárba, ahol Richie ismeri a pultost, így kedvezményesen 5 dollárért (750 forint) fejenként nagykegyesen megszámítottak nekünk egy-egy kisüveges lokál lager sört. Első alkalommal a játékasztal is ingyenbe volt, visszatértünkkor már két dollár-tallért (300 forint) kellett beapplikálnunk egy lökéssorért. Furcsa mód a két helyi srác jobban ki volt ezen akadva, mint én. Nekem inkább az fájt, hogy másodjára a sör ára 7.50 dollár (nagyjából 1100 forint) lett „hirtelen”, az is csak abban az esetben, ha mindhárman kérünk egy-egy üveggel az isteni nedűből. Ezt itt úgy hívják rip-off, mi otthon rablás néven ismerjük. Mindhárman egyetértettünk abban, hogy „köszönjük szépen, ide se jövünk többet!” Az általános helyzet ugyanis az, hogy tengnek-lengnek a bárokban az emberek, kósza fogyasztók akadnak csupán, mivel mindenki otthon iszik. Meg hát eleve alig vannak ebben az országban. Az alkohol magas ára miatt félő, hogy kinevelődhet egy nemzedék, akik otthon piálnak a tévé és a gyerek előtt. A boltban vásárolt itóka mégiscsak olcsóbb. Valaki árulja el nekem, legyen oly jó, hogy mi erről a véleményem, mert én aztán nem tudom!

Civic Theatre - Miss Saigon

Május 20-án pénteken színházban szocializálódtam. Elég jelentős és komoly esemény volt a Miss Saigon című darab ősbemutatója tiszta új-zélandi gárda előadásában. Kiváló esemény, mondhatni igazi élmény. Amióta itt vagyok, először vehettem fel öltönyt és nyakkendőt. Állítólag helyi celebek villantottak a nézőközönség közt; nekem ugyan fogalmam sincs melyik sorban ültek! Szimpatikusnak találtam, hogy műanyagpohárban be lehet vinni a helyi büfében vásárolt sört. Volt aki gyorsan magára, vagy a mellette ülőre borította, mások egész egyszerűen állandó jelleggel a mellékhelyiségben intézendő fizikális szükségletek és az intellektuális kaland közt ingáztak. Pontosan fel tudnám sorolni ki és hányszor ment ki, mivel közvetlen a ki-bejárat mellett ültem. Diákkedvezményes jegyem 35 dollárba (5250 forint) került, de a fali kiírás 85 dolláros helyekkel is ijesztgetett. Pár ismerőssel egy közeli bár falócáján ültem az előadás után pár órát és 8.50 dollárért (majd 1300 forint) ittam egy darab korsó sört. Illetve hármat. Mindegyikért ugyanannyit kért a pultos kislány. Nem emlékszem mikor kortyoltam ilyen lassan sört utoljára, mintha nem csupán színre hasonlított volna az aranyra, de valóban abból erjesztették volna az italom.

`nevenincs` csapat

A minap vasárnap élőzene közelébe kerülhettem, talán a legnagyobb élményként az itt felsoroltak közül. Eredetileg egy jazz együttes előadása volt kiírva, de attól tartok jobb ajánlatot kaptak máshol, így helyettük egy öttagú, stílusban számomra meghatározhatatlan banda lépett fel. Feldolgozásokkal. Nem tudom milyen lett volna a jazz, érdektelen is a gondolat ezen a ponton, a pótcsapat mindenesetre kitűnőre vizsgázott. Szinti, elektromos gitár, dob, basszus, vokál. A klasszikus sor. Azt hiszem mindegyik más-más nemzet fia-lányaként. Hogy mi a csapat neve? Passz. Megkérdeztük, valaki azt mondta nincs nevük. Rendben. A sör ezen a helyen „mindössze” 6 dollár (900 forint) volt, élő zenével fűszerezve jóérzéssel bólintottam rá a pultos srác felé. Háromszor. Ilyen feltételek mellett csűrdöngölés és hajnalig visítás részemről Új-Zélandon kizárt, mondjuk nem is bánom, öreg vagyok én már az olyasmihez. Majd otthon!!! Az élőzene mellett persze a résztvevők összetétele, hovatartozása, megjelenése az, ami érdekelt és nem kellett csalódnom. Érdekes az a kavalkád, mondhatni vegyes bazár, amit ebben az országban feszt összefúj a szél. Ennek egy darabig még én is része és részese lehetek.

smoko

Harmadik munkás-bejegyzésem után megpihenünk, ígérem. A pihenőt egyébként itt úgy hívják smoko. Ma hajnalban zuhogó esőben fél órát sétáltam egy építkezésre, ahol a tegnapi napom zömét töltöttem. Parkolóház épül a helyszínen. A teniszpályához mérten jóval kellemesebb munkakörnyezet, mármint ami a vezetőséget és a munkamennyiséget illeti. Egész egyszerűen emberibb minden szempontból. A mai feladatom abból állt, hogy tizedmagammal egy eresz alatt toporogtam fél órát, majd másfél óra fizetéssel hazaküldtek.



gödör száraz napon

Letekintve a gödörbe és felnézve az égre meg is értettem a döntést. Lent uszodává, vagyis inkább dagonyává változott a tegnap (is) ásott árok, a felhőtornyokból meg valami retardált elfelejtette elzárni a vízcsapot és most úgy ázik a mi szintünk, hogy lassan búvárfelszerelés kell hozzá. Gumicsizma mindenképp. Ősz vége van, sokat esik, de hideg szerencsére nincs. Még nincs, majd lesz az is. Tegnap egy rövid biztonsági eligazítást követően megkerestem Andyt, akinek a neve a papírlapomon virított. Az ő feladata kitermelni azt a fölmennyiséget, aminek a helyére betonalap, oszlopok, parkolószintek, majd tetőfedél kerül. Ő annak a quatronak a vezetője, aminek a maradék tagjai Tony, Jeremy és Anonymus. Tony egy régi vágású markológép vezető szaki, Jeremy az állandó betanított segédmunkás srác, a negyedik tagnak meg nem tudom a nevét, mivel ő végig egy óriásmarkoló kabinjában ült a gödör tetején és a Tony normál markolójával kitermelt földet pakolta dömperekre. Tiszta lego, csak ez nem egészen játék. Ettől függetlenül én annak vettem. Lézermérővel szintet mértem, amit elárulom, úgy kell csinálni, hogy egy falécre erősített kvarcjátékot kell egy közelben felállított háromlábú lézerágyú hatósugarába helyezni és figyelni milyen hangot ad ki. Ha folyamatosan sípol, szintezve van a talaj, ha röviden pityeg, mélyebbre ástunk a kelleténél, ha pedig hosszabban csipog, akkor kell még az anyaföldből lehámozni némi réteget. Egyszerű, könnyű, legfőképpen unalmas. Arra kell odafigyelni, hogy félpercenként egyik lábról a másikra kell áthelyezni a testsúlyt (támaszkodni lehet a falécre, az engedélyezett) és figyelni hova ugrik az ember, amikor az árokba huppan. Alapszabály: "Take good care of your feet." – ahogy Forrest Gumpnak tanácsolta elmésen Lt. Dan. A munka oroszlánrészét elvégzi a munkagép. Még szerencse, hogy a huszonegyedik században vagyunk.

Gépesítésnek nincsenek híján az itteni építkezéseken dolgozók, bár nem mindig a legjobb érzés, úgy értem fizikálisan nem az, amikor egy feladatnak géppel kell nekiesni. Andy a közelünkben dolgozó hat srácra biccent, amikor ezzel egyetért és elmondja nem szívesen lenne most a helyükben. Odanézve azt látom, hogy mind a hatan egy-egy légkalapáccsal felszerelkezve egy betonoszlopot bontanak darabjaira, szemmel láthatóan szinte idegből. Órák óta csinálják már… de miért is? Ja, mondja Andy, azért mert a tervező rossz helyre skiccelte a tervrajzra a szóban forgó betonoszlopot. Mindössze ennyi az oka. Majd megépítik újra öt méterrel odébb. Ilyen is van. Légkalapáccsal én is vájtam már lyukat a minap egy betonjárdába, aztán marógéppel ledaráltam a felszínét. Utána hosszú ideig olyan érzése van az embernek, mintha a testében belülről dobversenyt rendeznének. Ezekhez képest a salakdöngölő gép leányálom. Legalább megtanulom mi mire jó és hogyan kell használni őket. Fontos elmondanom, hogy részt vettem a szükséges oktatáson.

Tony, a markológép (egész egyszerűen digger) vezetője úgy néz ki, mint az egyik ötödosztájú amerikai filmekben sokat használt mellékszereplő, akinek mellesleg az istenért nem jut eszembe a neve. Tony karácsonyra biztosan markológép tartozékokat kap a családtól. Valahogy olyan kiszolgáltatott helyzetben képzelem el, mint a viccben a kisfiút, akinek mivel se keze, se lába, minden évben sapkának örülhet a karácsonyfa alatt. Órákig el tudtam volna bámulni, ahogy a géppel egyensúlyoz, felmászik vele egy földrakásra, maga alá pakolja a gödörből kiaknázott földet, nehogy felboruljon a masina. Szinte mindig más-más „személyiséget” kapott a markoló, ahogy Tony cserélgette rajta az ásófejeket. Az egyikkel felhasította az agyagos talajt, egy másikkal kisebb területen volt képes precíziós munkát végezni, egy harmadikkal nagy mennyiségű földrakást volt képes mozgatni, de a legjobb mégis a „klasszikus” markolófej éles fogazattal az elején, ami minden kisfiú álma, következésképpen a legó gyűjtemény egyik legmegbecsültebb darabja. Talán rögtön a mentő és a tűzoltó autó után. A gépet irányító joystick tényleg joy lehet, mindenesetre jóval könnyebb munka, mint salakot lapátolni. Ráadásul nem ázik a sofőr, ha esik az eső és nem utolsó sorban zavartalanul lehet láncban szívni a cigarettákat a kabinban. Tony hódolt is ennek a szenvedélynek rendesen, nem ám csak úgy módjával, mert ha már csinál valamit az ember, azt csinálja teljes odaadással. Nem igaz? Az is biztos, hogy nem ma kezdte se a melós életet, se a dohányzást, mert a bőre (főleg nyaktájékon) olyan gyűrött volt, mintha pár perce cibálta volna ki a mosógépből és csak úgy slendriánul magára rángatta volna.

Queen St

Ami elviselhetővé és változatossá teszi a munkában töltött időmet az, hogy folyton változik a helyszín. Ismerjük meg Auckland „nevezetességeit!” Ez lehetne a mottóm. A hét első két estéjét például leltározással töltöttem egy zenei szaküzletben a Queen Streeten, ahol persze nem csak cd-ket árulnak, hanem dvd lemezeken filmeket, bakelitritkaságokat, mobiltelefonokat, fényképezőgépeket és egyéb, valójában szükségtelen tartozékokat. Mindent, ami a technológiára fogékony ember szemének és fülének ingere. A feladat abból állt, hogy a délután hat órás zárást követően éjfélig (vagy tovább) a bolt számítógépes nyilvántartásából kinyomtatott listákon szereplő tételeket kellett a polcokon sorakozó termékekkel egyeztetni. Termékkód (SKU – még szerencse, hogy hallottam felőle: Stock Keeping Unit), előadó és cím ugyanaz-e, mint ami a dobozon olvasható. A filmeknél könnyű dolgom volt, szinte mindet fejből ismerem, így elég volt a dvd gerincén szereplő címre tekintenem. Ugyanaz, mint a lapon? Akkor pipa. A games részlegnél lassabban haladtam: a fene se ismeri a lövöldözős és stratégiai játékokat! Ázsiai filmrészleg: mik vannak!? Takeshi Kitano rendező-színész az egyik kedvencem. Na meg manga egymás hegyén-hátán. A pankrátorokkal sem vagyok igazán tisztában, most volt alkalmam megismeri őket. A zenei szekciónál David Bowie és a Pink Floyd nevére bólogattam, még Rihannáé is rémlik valahonnan, de ki az a Jeff Magnum!? Őt is biztos szereti valaki. A koncertfelvétel ritkaságoknál igazi gyöngyszemek kerültek a kezembe. És hát van még ugye utazzunk virtuálisan Mexikóba, vagy a Grand Canyonba travel guide, hogyan fogyjunk két hét alatt tíz kilót fitness videó, II. világháborús történelem lecke az olvasást nem kedvelő diákoknak, tévésorozatok csinos díszdobozban, Metallica és Megadeth bakelitek az (h)őskorszakból, Manchester United és Chelsie éves összegző dvd, valamint a kert-és gyerekgondozás örömeire-buktatóira kihegyezett oktatófilmek. Ha valakit érdekel, a leltározás angolul stock taking névre hallgat. (FYI)

Visszatérve a bejegyzés elejéhez, a smoko a wikipedia szerint is rövid szünetet jelöl, elsősorban Ausztráliában és Új-Zélandon használatos szleng kifejezés, főleg munkások körében, nyilván Angliából ered (honnan máshonnan? - mondhatnám némi iróniával) és a neve is arra enged következtetni, hogy eredetileg cigarettaszünetre utalt. Errefelé fél órát tart, egy tiz órakor, egy meg délután egykor esedékes. Kikupálom magam, úgy látszik nem csak munkaügyileg, nyelvileg is. Tehát akkor most smoko.

digging in the dirt

Munkáséletem következő stációja egy teniszpálya köré épülő komplexum helyszínén talált. Szeretném elárulni azoknak, akik még nem dolgoztak építkezésen, hogy semmi romantikus nincs abban, amikor az ember hajnali hat órakor magára húzza az előző (pár) napi göncöt, majd csipás szemmel, sötétben és szitáló esőben megpróbálja bakancsba bújtatott lábait valahogy mozgásra bírni, miközben végig az motoszkál a fejében, hogy a következő lépés után száznyolcvan fokos fordulatot vesz és visszafekszik a vélhetően még ki sem hűlt ágyába. Aztán a helyszínre érve a markológép hangja a kőkemény realitás talajába passzírozza az embert: innen már nincs hátraarc.

A sisakban és fényvisszaverős mellényben poroszkáló melósok közt megkeresem a papíromon nevén nevezett munkairányító főnököt, aki udvariasan arra kér, hogy az alagsorban dolgozó szakiknak segítsek, amiben csak lehet. A napfelkeltét onnan ugyan nem láthatom, annál inkább azt a sártengert, amit az egy lefűrészelt félcolos műanyagcsövön ömlő esővíz áztat egyre csak tovább. Na jó… hát akkor… irány gödröt ásni. Ahogy azt Peter Gabriel emlékezetesen megénekelte a "Digging in the Dirt" című nótájában. Narancssárga festékszóróval felrajzolják hova is kéretik egész pontosan az a bizonyos gödör; lehet lelkesen nekiesni a feladatnak. Nem tudom emlékszik-e, illetve tudja-e valaki Angliában milyen ásókkal és lapátokkal dolgoznak a munkások!? Kéremszépen itt is hasonló eszközöket adnak az ember kezébe. Nekem legfőképpen a gyermekkorból ismeretes, különféle élénk színben kapható fröccsentett műanyagásók és lapátok jutnak róluk mindig eszembe, csakhogy kislapáttal homokvárat szokás építeni (amit majd elmos a dagály, gyerekként tehát lehet sírni, szülőként meg vigasztalni). Miután „játékszerszámaimmal” lihegve és verejtékezve felkarcoltam a direkt dömperrel odahordott köves salakréteget, csodák csodájára egy sarokba hajított hosszú nyelű és éles hegyű ásóra leltem, ami magyar viszonylatban megállná a helyét. „Te szegény, hát téged meg ide tettek? Hát téged senki se szeret!?” Jó barátok lettünk, onnantól kezdve a teljesítményem szignifikánsan javult, amit a hatékonyabb célszerszámomon túl még két tényező is elősegített. Egyfelől fekete földet értem, amit jóval könnyebb volt már mozgatni, másfelől egy Masa nevű japán srácot is mellém rendeltek segítségül. Ő ás, én tolom a talicskát, majd fordítva. Munkamegosztás, változatosság, energiatakarékosság. Közben azon merengek, honnan ismerős nekem ez a név. Masa, Masa. Aha, Forma-1! Az egyik pilótát hívják így, csak az nem japán, hanem brazil. Jelzem is Masának ráeszmélésem gyümölcsét, ő meg erősen bólogat, innen szoktak az emberek emlékezni rá, de az ő nevét nem két „s”-sel írják, mint a sporthírességét. Meg ő nem Felipe. Na nem mondod! Mindössze ennyi a különbség! Masa a maga alig több, mint százhatvan centijével valóban Forma-1-es pilóta alkat. Egyébként a „kicsi a bors, de erős” velős mondás megtestesülése ez a japán srác, nemzetük ennek a morálnak köszönheti azt a fejlett szintet, ahol most tartanak. Két dolgot figyeltem még meg vele kapcsolatban: 1) valamilyen oknál fogva önkényesen kinevezett engem a saját (kis)főnökének, mindent elfogadott, amit mondtam, pedig nem mondtam semmit 2) ha előbb sokszor a fejét használta volna, nem pedig nekiesik a kiadott munkának, mint ökör a kerítésnek, kisebb ellenállásba ütközött volna. Úgy látszik a japánok kiválóak a parancsteljesítésben, ami annak a rovására ment, hogy az individuum mozgástere erősen beszűkült. Az ő szemükben mindig van egy főnök, aki megmondja mit és hogyan kell csinálniuk, amit zokszó nélkül végrehajtanak. Mint mindennek, ennek is van jó és rossz oldala, az viszont bizonyos, hogy Masa pontosan tudta használnak és főleg kihasználnak bennünket. Ezért vagyunk itt. Persze ezt csak magunk közt említve merte fennhangon megjegyezni.

Amikor például egy külön bérelt brigád érkezett másnap, akik a betonöntvény acélkereteit rakták a helyükre és mutogatva utasítgattak minket mit hova kérnek, az bizony egyikkőnknek sem tetszett. „Kik vagytok ti? Milyen jogon utasítgattok?” Valami ilyesmi járt a fejünkben. Egy ponton meg is mondtam a maori fickónak, hogy azokat a vashuzalokat nem rakjuk odébb két méterrel, csak útban lennének ott, mivel mindenki arra közlekedik. Nem logikus, mi több értelmetlen. Hát rám se nézett, egy pillanat alatt elpárologtam a szeme előtt a levegőben, gondolatban megsemmisített. Neki én egy hitvány betolakodó vagyok az országában, nekem viszont az ehhez hasonló helyzetek tanulságos esettanulmányok. Tény, kívülállóságom sérülékennyé tesz, de egyben érinthetetlenné is, hiszen részemről ez csak egy kaland, amit bármikor leállíthatok és kiszállhatok belőle. A tapasztalás élménye hajt és amint tele a tarsolyom, rögtön megnyomom a távirányítón a STOP gombot és úgy libbenek ki a szobából, hogy be sem csukom magam mögött az ajtót. Az viszont biztos, ha nem lenne béke, hepciáskodásom miatt már rég abba a gödörbe lőttek volna, amit az imént ástam. Magzatpózban el is férnék benne.

Miután archeológiai ásatásokon szokásos módszerrel (gumikesztyűs kézzel) kiszabadítottam egy Tyrannosaurus Rex csontvázrészlethez hasonló acélrácsot, a jól végzett munka érzése fogott el. Az eredetileg földdel betemetett acélszerkezet, ami most már láthatóvá vált, betonba lesz öntve. Betontübing lesz belőle... így hívják, nem? Szakemberek kompetensebbek lennének nálam ebben a kérdésben. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy hamarosan eltüntetik a szemem előtt „életre kelt” fosszilis „idegen-gerincet”. Ugyanis az egyetlen fiktív lény, ami ősi borzadállyal tölt el egészen a saját csontvelőmig, az Giger beteges agyszüleménye, amit Ridley Scott karolt fel 1979-ben az Alien című filmben. Mi magyarok A nyolcadik utas a halál-ként ismerhettük meg annak idején. Azzal a viccel nyugtatom magam, miszerint a kisfiú kérdezi az anyukáját: „Anya, létezik az alien?” „Igen kisfiam, de a Földön nem él ilyen.” Szerencsére Új-Zéland is a Földön van, még ha annak az egyik legeldugottabb zugában is. A lényeg, hogy ezennel véget ért az ás(at)ások kora (no more excavation). Miközben megállok kifújni magam, az építkezés talán legtöbb humorral megáldott figurája cuppog el éppen gumicsizmában a mögöttem felhalmozott földrakáson. Simon az ötvenes kőműves még abból a lassan kiveszőfélben lévő fajtából való, akinek a helyi szabályzat ellenére zömmel cigaretta lóg a szájában, a hosszú évek munkájától mélyen barázdált az arca, de a szája mindig kaján vigyorra áll. Vartyogó munkásosztálybeli kiwi akcentussal kiált oda nekem: "Keep digging, mate. Just keep digging under the road over there!" Karlendítéssel mutatja hogyan képzeli el az alagutat a mellettünk futó négysávos út alatt egészen a szemközti toronyházig. „Ha az ott egy bank, talán a páncélteremben kötünk ki és aranyrudakat vihetünk ma haza.” – mondom neki. "Yeees! That would be great." Csillogó szemmel távozik, biztosan elképzelte hova szórná el a könnyen jött vagyont... aztán orrszívás, oldalra köpés. Gondolom neki is feltűnt, ez se nem a Vadnyugat, se nem Eldorado.

Szólítanak. Nevem ezen az építkezésen egy kurta füttyé redukálódott. Az illető fickót csak Füttyarc néven tartottam számon, de nem haragudtam rá, mert jóindulatúan nyers modorát megbecsültem. Elmondja, hogy hamarosan jön egy betonkeverő kamion, amiből a második emeletre vödrökben kell felhordanunk a nyers betont, mert ott elfelejtettek egy alapot kiönteni. Biztosan mindenki számára nyilvánvaló, hogy a betonnál nem sok dolog akad egy építkezésen, ami súlyra nehezebb lenne. Tiszta izommunka. Conan a barbár is attól lett épp olyan izompacsirta, mint Arnold Schwarzenegger, hogy évekig tolt körbe-körbe valami malomkereket. Ha pár hónapig betont hordanék a második emeletre, én is eséllyel pályázhatnék a Mr. Olympia címre. Ám ez nem áll szándékomban. Zsaluba öntve a betont egy pillanatra benézem a Simon és társai által spaklival simogatott síkot. A Belga után szabadon: „Oldalról látszik ferde a faaaal, ferde a faaaal, ferde a faaaal!!!” Nem az én dolgom-gondom. Tudod mi ez a meló, barátocskám? – mondom magamban. Zuláger. Németül a zulagen azt hiszem annyit tesz odahordani, aki pedig ezt megteszi, az bizony az „odahordó segédmunkás”. Nekem speciel jobban tetszik a Betonember elnevezés, mert ugye van már Spiderman, Superman, Fireman, Iceman, de nincs Concreteman. Az lehetnék mondjuk én. Főleg hogy a betondarabok rövidtávon úgy lógtak rajtam, mint a pulikutyán a sár. Ahogy a furnérlap cipelést is kipipáltam, úgy vélhetően az építkezésen való dolgozást is. No more gib job, no more digging in the dirt.

pakolóbrigád

Az úgy van, ha az ember egy vadonatúj közegben kezd el élni, olyan dolgokra adja a fejét, amit otthon valószínűleg soha nem tenne. Velem ez jelenleg a munka terén van így. Mindig is érdekelt milyen lehet a melós élet és kézfeltartásos alapon megszavaztam önmagamnak, hogy ezennel ki is próbálom gyakorlatban, hadd tudjak saját tapasztalataimra hivatkozva nyilatkozni, ha valaki meg találná kérdezi tőlem milyen a munkások szociális helyzete Új-Zélandon. Jelentem: egész jó.

Több napos hajnali ébredést követően órákig ültem egy padon a munkásleosztó központban, ami a lakhelyemtől három perc sétára van. Az egyik nagy előnye ennek a városban, hogy minden valóban elérhető sétával. Sétálva. Gyalog. Az új-zélandi lassú folyású események azonban ez alkalommal is igaznak bizonyultak. Többszöri egyeztetést követően részt kellett vennem egy orientáción, ahol elmondták, hogy a hosszabbító kábelben el lehet botlani, a létráról le lehet esni, a konnektorba meg ne nyúljunk bele, mert az áram nem a hús-vér ember barátja. Körbe kellett néznem, hogy vannak-e gyerekek a teremben. Nem voltak. Voltak viszont írek, akiknek harsánysága csak az általuk használt angol nyelv torzságával vetekedhet. Mellesleg mindig is komáltam az ír akcentust, itt Aucklandben viszont minimum furcsának hat a Dublinból importált hanglejtés. Azért az előadó hölgyet sem kellett félteni, akinek nyers új-zélandi akcentusa a különféle metakommunikációs elemekkel fűszerezve (például feltartott hüvelykujj fontos üzenetet hordozó mondat végén jelezve, hogy mindenki érti, ugye?) zene volt az angol nyelviségre kihegyezett fülemnek. A papírlapomra jó diák módjára serényen jegyzeteltem is az áthajlásokat, szótagelharapásokat, szóösszevonásokat és társait. Külön kitérek majd a helyi angolra egy későbbi alkalommal, most csak teaser-ként annyit mondanék, hogy az új-zélandiaknak komoly problémáik vannak az `e` betű kiejtésével. Jelesül: best=[bi:(ə)st], never=[´nivəª], ten=[ti:(ə)n], whatever=[wad´ivəª] Ez felteszem a fonetikában jártas szakbarbároknak se mond így sokat, tényleg csak mézesmadzag ez most, később visszatérek részletesebben ehhez a nyelvi témához. Ugyanis igen-igen izgalmas.

`pokoli torony` (jobbra)

Az orientációt (induction) követően felkerült a nevem a munkások listájára. Ha jól emlékszem a negyedik napon, amikor már erősen kezdtem hitehagyottá válni, a főnök egy lapot nyomott a kezembe és a rádióban bömbölő James Hetfieldet túlkiabálva elmondta, hogy a többiekkel egyetemben száljak be abba a furgonba és a sofőr elvisz a helyszínre. Ma van meló. Sweet (ez a kiwiknél annyit tesz „rendben”). Egy utcasarkon kihajítottak bennünket, nagyjából nyolcan lehettünk, köztünk Nikos is, aki már rutinos motorosnak számított, főleg mellettem, elsőnapos Vackor mellett. Narancssárga fényvisszaverős mellényben, bakancsban és sisakban ácsorogva majszoltuk a reggeli szendvicset és hallgattuk, ahogy Richard (egy maori srác) az égre sandítva panaszkodik a szitáló eső miatt. Majd jött még vagy tíz hasonszőrűen öltözött legény és az egész brancs bevonult egy alagsori parkolóba. A feladat a következő: zárt lépcsőházban a hatodik emeletre felhordani a platós kocsin csinosan felhalmozott furnérlapokat. Olyanokról van szó, melyekkel az irodákban a számítógépek előtt ülő kollégákat szokták egymástól elszeparálni amolyan „kuckókba” (az ánglus szótár szerint cubicles.) Évekig dolgoztam otthon irodai közegben, de soha nem gondoltam bele, hogy vér és verejték árán kerülnek azok a tárgyak a helyükre. Részletekbe nem igazán bocsátkozva csak annyit mondanék, hogy aznap megtapasztaltam milyen lehet a pokol legmélyebb bugyra. Láncot alkotva adogattuk egymásnak a lapokat a rövidtávon katlan forróságúvá izzadt-lihegett keskeny lépcsőházban, ahol nem volt elég hely a fordulóban, így a korlát fölött átbillentve kellett húzni, átvenni, emelni, felvinni, tolni a furnérlapokat. Négy platónyit cipeltünk fel, egy platóra 54 darab fér. Az utolsót mindenki csókkal búcsúztatta. Még a nagydarab srácok is rongybabaként csuklottak össze a végére. Én nem tudom melyik bolygón jártam, de biztosan elrabolhattak az idegenek, mint Pataki Attilát. Egy idő után már csak hangfoszlányokra emlékszem: nyögvenyelésekre, fogcsikorgatásokra, csontroppanásokra. Hat óra telt így el. Beiktatott pihenőkkel együtt persze. Még szerencse, hogy a végén a helyi munkairányító srác mindenkinek kitöltötte a jelenléti ívét, nem hiszem, hogy az abc bármelyik betűjét le tudtam volna írni. Esetleg egy írástudatlan x-et, remegő kézzel a lap aljára. Ha egyébként valakit érdekel, gib board-nak hívják azokat a bizonyos lapokat. A nevét se akarom hallani többé. Soha.

észak-dél vihara

Május harmadikán kedden tornádó pusztított Aucklandben. Esetemben ez annyit tesz, hogy semmit se láttam az egészből, pedig Jamie és Richie társaságában minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy valamelyest a spektákulum közelébe férkőzzek. Természetesen csak valamennyire közel, safety comes first.

északi látkép

Az internetes hírek szerint a vihar észak felől érkezett, a North Shore felől, ami Auckland azon része, ahova állítólag a „déliek” a lábukat be nem teszik. Kizárólag abban az esetben, ha kirándulni, családlátogatni, esetleg dolgozni mennek oda. Ez persze fordítva is igaz lehet, bár mivel a belváros „itt” van, az „északiak” úgy vélem kevesebb választási lehetőséggel bírnak. Ugyan ki tudja!? Ez az észak-dél antagonizmus mellesleg furcsa emberi tulajdonság, mintha a világon mindenhol belénk lenne kódolva. Az amerikai polgárháború után nekem rögtön Guy Ritchie Lock, Stock and Two Smoking Barrels című filmje jut eszembe, abból is ez a két mondat: "F*ing northern monkeys." (Barry the Baptist) "I hate these f*ing southern fairies." (Gary) Persze a megfelelő angol akcentussal fűszerezve. Még szép! Biztos sokan emlékszünk erre a jelenetre. Auckland város két felét egy többsávos híd köti össze, egy acél és beton köldökzsinór, ami kizárólag autóval közlekedhető. Nem is értem kerékpárral, vagy gyalog miért nem. Minden mögött kell, hogy legyen logika, szeretem a logikát, de itt Új-Zélandon újra és újra át kell értékelnem eme hitvallásom. Az angol szigetországban éreztem eddig, hogy univerzálisnak hitt gondolkodási metódusom rövidtávon és lépten-nyomon csődöt mond. Egy London mellett élő barátom mondta egyszer: „Ne próbáld megérteni őket, nem fog menni.” Mindenestre amit nem érek fel itt ésszel, azt megpróbálom elfogadni érzéssel. Ez csak általánosságban van ám így, érteleméhes önmagamat megtagadni nem tudom. Nem is akarom.

déli látkép

Az északiak tegnapelőtt nagyon félhettek. Sajnáltam őket. Visszanézve egy amatőr felvételt a neten, nem tűnt nagynak a tornádó, annál inkább intenzívnek azon a kicsi helyen, ahol kavarogva tombolt. Nekiesett egy bevásárlóközpontnak és pillanatok alatt széthajigálta a darabjait a szélrózsa minden irányába. A videó fölé az volt írva „két ember meghalt”, alatta meg ez állt: „egy halott”. Ma úgy hallottam a hírekben az utóbbi igaz. Richie a Déli Szigeten élő apjától értesült sms-ben a hírről, aki reményét fejezte ki, hogy minden rendben az Északi Szigeten élő egy szál fiával. A tévében látta a hírt. "Yiiis", így Richie szóban, írásban: "Yes, dad." Telefon zsebrevág, szívverés felgyorsul. Azonnal húzzunk cipőt és irány a kikötő, ahonnan átlátunk északra. Arról jön a vihar, egyikőnk sem látott még soha tornádót, épp itt az ideje, nem? Csend... szünet... ööö... ok! Gondolatban hevenyészetten megírtuk végrendeleteinket—mogyorókrémemet és sörösüveg gyűjteményemet a görög srácra hagyományoztam—esőkabát fel, majd mint akiket puskából lőttek ki. Sportcipő előnyös igencsak, főleg ha futni kell az édes életért. Olyankor nyúlcipőként ismeretes. Nagyanyám dorkócipőnek hívta. Szakadó esőben, viharos szélben, résnyire nyitott szemmel iparkodtunk amerre az eseményt sejtettük. Ilyen körülmények közt is rövidnadrágban lehet virgonckodni: még nincs kimondottan hideg, de lassan annak is eljön az ideje, nem kell aggódni.

`the eye of the storm`

Mire kiértünk a kompkikötőbe, minden elcsendesedett. Elállt az eső, szellő se lebbent, csak pár sirály vijjogott a fejünk fölött. Az északi part fölött azonban sötét felhők gyülekeztek, de közel sem tornádó. Imbolygó korlátnak támaszkodva egy darabig csendben figyeltük.

Miért nincs ez a korlát rendesen rögzítve? Mindegy is! Jamie elmondta, hogy előzőleg úgy vizionálta a tornádót, mint valami óriási mosógépet, vagy inkább porszívót, ami felkap és megpörget mindent, ami az útjába kerül. Igen, mondom neki, vagy akár dagasztógépként is felfoghatjuk. Például ha szarvasmarhát ragad el, abból beefburgert csinál. He-he. Richie szerint ez mind marhaság, az nem úgy van, hanem úgy van, hogy… a meleg és a hideg levegő összecsap és… olyankor töltések keletkeznek és… "Ahhh, f* it, I don’t even know what I’m talking about." Egyikőnk sem tudta miről beszél Richie, de azért türelmesen és tettetett érdeklődéssel hallgattuk. „Nem lehet, hogy pozitív és negatív energiák ütköznek egymással?” - így Jamie komoly hozzászólása. Mindig is élveztem a laikusok együgyű próbálkozásait! Most én is laikus vagyok: „Há’lehet.” Tőlem velősen ennyire telt.

Más, mondom: „Ami a marhaságokat illeti, tudtátok, hogy azokat nem is a marhák, hanem az emberek követik el?” Jaja, vigyorognak serényen bólogatva a kiwik. „Egyébként ez ugyanígy van a disznóságokkal, a baromságokkal és az ökörségekkel is!” Csak üggyel-bajjal tudtam a mondókámat angol nyelvi közegbe ültetni. (Nagy Lajos Képtelen természetrajz című könyvében olvastam mindezt, az ötlet nem a sajátom. Persze ezt nem kötöttem a srácok orrára.)

Ismét csend. Közben csökönyösen az észak-dél problematikáján járt az eszem. A tornádó észak felől „támad”. Bár a természet erejében nincs érzelem, nincs motiváció, nincs érdek. Ha összecsapnak erők, az tiszta fizikai törvényeken alapszik, amihez speciel lövésem sincs, ugyanis ebben az életben fizikából nem sok tálentum jutott nekem útravalóként. Az ember már csak ilyen (tisztelet a kivételnek): alapvetően fogalma sincs hogyan működnek a dolgok, csak működjenek. Mi sem fogjuk itt helyben megoldani ezt a természeti rébuszt. Hármasunk rövid távon sarkon fordul tehát, irány haza. Észak vihara végül el sem jutott délre. Hál’istennek! A legtöbb, amit láttunk belőle, az a „vihar szeme” volt – the eye of the storm. Megnézett minket, mi is őt, aztán eltűnt. Szem elől vesztettük.