statisztika halmaz

Négy hónap elteltével látom már, hogy van ennek a blognak egy állandó közönsége, ami időről-időre változik és meg-megújul ugyan, veszünk be néha új tagokat, de összességében konstans képet mutat. Inkább kuriózum a lenti lista, számvetés, sem mint mérvadó irányvonal.

A lenti számok azt mutatják, hogy az illető országból hány belépést regisztrált a blog rendszere az életbelépés (go-live), azaz idén február vége óta. Jó böngészgetést!

Magyarország           1943

Egyesült Királyság    565

Új-Zéland                  183

Románia                   51

Egyesült Allamok      48

Malajzia                    43

Luxemburg                42

Németország             29

Franciaország            18

Ausztrália                  10

Summa summárum, február és június vége közt ennyien/ennyiszer kattintottatok ide: 3065

Nyilván a magyar barátok, családtagok, na meg ki tudja még kicsoda olvasgat bőszen; köszönöm, hogy számíthatok Rátok. Név szerint nehéz lenne felsorolni Mindenkit, akiről tudok, na meg biztosan kihagynék egyeseket, így név nélkül köszönöm! Angliából többen olvastok, mint azt eleinte hittem volna: az au-pair élet egyik öröme mások külföldi kalandjainak nyomon követése lehet a neten, plusz akarva-akaratlanul párhuzamok és ellentétek von(ogat)ása. Nektek is köszi, kitartást és jó életet kívánok `téglaországban`. Bence, rólad tudom, hogy klikkelgetsz Angliából, keep it up, mate. Új-Zélandról nem hiszem, hogy annyian olvasnának, mint amit a statisztika mutat (gyanítom a saját `belépéseim` is benne foglaltatnak a bűvös 183-as számban), de akit érdekel mit hadoválok alkalomadtán az országról, ahol vagyuk, annak köszönöm, hogy itt van virtuálisan. Ami a többi nemzet magyar érdeklődőit illeti, meglepetésekkel szolgáltok, meg kell mondjam. Az utóbbi egy-másfél hónapban Romániában (talán Erdélyben?) valaki szó szerint rákattant a szövegeimre - üdvözlet és jó szórakozást! Az USA nem annyira meglepő, sok magyar él arrafelé és gondolom aktívan tájékozódnak a virtuális nagyvilágban. Thanks All. Norbikám, nyomassad az amerikai csapat élén, csak annyit mondanék! Malajzia? Örömteli, hogy oda is eljutottak magyarjaink, vagy talán valaki ezen a blogon akarja elsajátítani ékes nyelvünket!? Felelősséget nem vállalok, mindenesetre welcome. Luxemburgból tudom, hogy Attila lengeti zászlaját, remélem egészségben. Németországról, ganz einfach, fogalmam sincs. Azt tudom hol foglal helyet a térképen, de ismerősökről nincs tudomásom; az ismeretleneket nagyon üdvözlöm. Franciahonból gondolom Kata te vagy az... te vagy az, Kata? Ausztráliából meg Eszti, abban biztos vagyok. Nektek is köszi.

Na jó, ennyi. Nem tudom milyen hírértékkel bír ez a lista, nekem személy szerint mindenesetre tanulságos. Néha bevetődnek a blogra innen-onnan, legutóbb például Oroszországból, vagy Észtországból, de nyitottak már ránk Finnországból, Irországból, Kanadából, sorolhatnám. Ok többnyire eltévedt kalandorok lehetnek, akik a magyar ákombákomok láttán riadtan kattintanak máshova... akárhova... bárhova. A spanyol és osztrák határok közt élő magyar ismerősök meg lemorzsolódtak valahol menet közben...

Ami pedig a blog egyes bejegyzéseinek látogatottságát illeti, ismét egy lista annak, aki unatkozna:

nagy út előtt
emberkategóriák márpedig vannak
journey to world`s end
mission bay
halandzsanap
furcsa tárgyak első éjszakája
klausztrofóbia
nyelvileg kompetens, helyileg inkompetens
enter the banana
feldereng egy reggel

Lehetne ezt is mélyebben elemezgetni, én csak röviden teszem. A `nagy út előtt` az első bejegyzésem, nyilván sokan ott kezdik az olvasás-kalandot, ahogy azt a könyveknél szokás (nem mindegyiknél). A második helyen talán a legkomolyabb és legmorózusabb elmélkedésem áll, `emberkategóriák márpedig vannak` munkacímmel, ezek szerint sokan vevők az ilyesmire. A bronzérmes `journey to world`s end` az ideutam regéli el. Akkor még erősen az újdonság erejével bírt a blogom, a sprinterek rá is raboltak annak rendje és módja szerint. A maratoni futók meg kitartásukért cserébe a frissebb szövegrészeket is betűzgethetik. Kellemes vasárnapot Mindenkinek! Csók, ölelés, kézfogás, üdvözlet!

víz, vér és bor

Diákként mindig is irigyeltem az írásbeli vizsgákon felügyelő tanárokat, akik erősen koncentrálva nehogy elaludjanak, a napi sajtó legérdektelenebb cikkeit is akkurátusan betűzték ki szótagonként legközelebb az unalomhoz álló arckifejezéssel, miközben a dolgozatíró diák vért izzadva próbálta előkotorni a jobb esetben fotografikus memóriájában tárolt lomhalmazból annak a tankönyvlapnak az emlékképét, melyen hite szerint az épp aktuális kérdésre megtalálná a választ.



The New Zealand Herald

Az Élet kegyéből eljutottam oda, hogy az unatkozó tanár szemszögéből figyelhettem, ahogy egy kínai kislány egy szál maga majd négy órán keresztül körmölte válaszait világgazdasággal kapcsolatos kérdésekre, mivel épp aznap, amikor a csoportos vizsgára igyekezett, elütötte egy kerékpáros. Egy hét lábadozás után kiengedték a kórházból, de a fél arca még mindig zsibbad, ezért (és mivel csoportja már rég megugrotta nélküle az akadályt) „csak itt és csak most” szlogennel speciális alkalmat biztosított számára kegyesen az egyetem. Óra tehát indul, az asztal egyik felén ő írja, amit tud, én meg a másik térfélen magam elé terítve olvasom a helyi nyomda aznapi méretes salátáját. A The New Zealand Herald egyik hasábja lokális hírként hozta le, hogy egy aucklandi éjszakai bárban (night club, ha egyáltalán létezik itt olyan) a csapos pénzt mert kérni vevőjétől egy pohár csapvízért cserébe. Megáll az ész! Az olvasó szemem is megáll. Ilyen és ehhez hasonló „mély üzenettel” bíró cikkekkel van teletömködve a helyi sajtó. Aztán mégiscsak folytatom, végül pont ráérek, hátha elérnék egy tisztes üzenet-küszöböt. Pár internetes hozzászóló szövege is nyomtatásba került; tessék elképzelni, volt olyan, aki egyetértett a fent említett módival, mondván, a poharat használat után el kell mosni, azt tárolni kell valahol, na és persze ki kell fizetni a pultos bérét is, aki kitölti a vizet… ha valakinek ez nem tetszik, az fáradjon a mosdóba egyenest a csapból lefetyelni ingyen! Komolyabb összeget tennék rá, hogy az illető támogató soha nem hallott a responsible drinking policy ide vonatkozó mérföldkőszerű „cikkelyéről”, miszerint ha nem célod rövidtávon az asztal alá inni magad, igyál az alkoholgimnasztika közben időnként vizet. Esetleg az illető főállásban maga is pultos.

De nem is ez a lényeg. A hírrel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy erre mondták gyerekkorunkban, amikor vacakságok miatt panaszkodtunk, hogy „az a te bajod kisfiam, hogy túl jó dolgod van otthon!” Talán közérthető az analógia, remélem. Benyálazott ujjbeggyel lehetőleg hangtalanul (képtelenség!) lapozva egyet a spanyol tüntetések híreit olvasom – a spanyol vér az erekben és kiontva is buzog világméretű gazdasági szemfényvesztések láttán. De az új-zélandi pohár víz hírértéke stabilan tartja magát a nyomdafesték piacon, bizonyára sok helyi olvasót rosszalló fejcsóválásra bírva, hogyaszongya, „ejnye-ejnye, micsoda világban élünk, ahol már a csapvízért is fizetni kell.” "Welcome to the world of commerce!" – ahogy a „vizes” cikket záró hozzászóló kiábrándult megjegyzése nyugtázza. Remélem ezt is beleírja a kis kínai lány a dolgozatába, ha már nála is pont világgazdaság a téma. Rápillantok, elvan magában szorgalmasan.

Tovább merengek. Mindenesetre a vér nem válik vízzé. Vagy talán fordítva lenne ildomos hivatkozni a fenti példa kapcsán a vér és a víz kettősére, azaz a víz nem válik vérré!? Ha egyszer valaki spanyol virtusban nevelkedett, lehet belőle új-zélandi, illetve fordítva? Hogy a képlet még szemléletesebb legyen, némileg belegondolva a vízhez hasonlítanám ezt az országot. Nagyon is nedves—főleg így télvíz idején sokat esik—ráadásul hatalmas sósvizekkel van körülvéve. Sokszor úgy képzelem az Északi és Déli Szigetet, mint két lazán összekötözött lélekvesztőt hevenyészetten lehorgonyozva a Csendes-óceánon. A legalsó kis Stewart Sziget meg nem tudjuk kicsoda, de mindig ott van velünk! Igazából a közhangulatra gondolok, amikor a víz tulajdonságaira utalok Új-Zéland kapcsán. Nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen tiszta vízhez hasonló egészséges ország, alapvető éltető elemeink egyike, de őszintén szólva senki sem veszi észre a létezését, ahogy a víz sem mozgat meg izgalmas képzeteket az agyban. Vállrándításokat, szájbiggyesztéseket talán. Ha nincs víz, az feltűnik, ha van víz, az unalmas. Színtelen, szagtalan, íztelen. Karakterre fel sem veheti a versenyt mondjuk a sörrel, vagy a Coca-Colával—bár azok alapja is a víz, ízesítés kell ahhoz, hogy az innivaló nyomot hagyjon az emlékképekben. Hogy mit rombol és mit nem menet közben a sör, vagy a kóla, az a gondolatmenet szempontjából marginális ugyan, de annyiban nagyon is nem mellékes, hogy Új-Zéland éppen az ízesítőszerekre mondott nemet. Csak a tiszta vízben hisznek errefelé, illetve nagyon-nagyon (még egyszer mondom, nagyon) abban akarnak hinni, mert az a természetes, az egészséges, az emberközeli. Részben működik a propaganda, főleg azért, mert egy olyan országról beszélünk, aki az utca legutolsó házában lakik. A sokszor nem is szimbolikus konyhaablakon kinézve csak a nyílt vizet láthatják a kiwik, egy házszámmal vissza meg az ausztrál szomszédok közel ugyanazt a nyelvet beszélik és közel ugyanazon az állásponton vannak, csak nekik nagyobb a házuk és drágább az autójuk. Természetes ellensége ennek a mentalitásnak ebben az országban tehát nincsen, ezért maradhat még ideig-óráig életképes, úgy ahogy a kiwi madár sem pusztult itt ki, pedig csórikám repülni sem tud.

De hogy a bor is szóba kerüljön, ahogy néhai nagyapám a családban mára már szállóigévé combosodott mondása tartja: „Legjobb ital a jó hideg víz!” (Az utolsó három szót nagy kortyok után elégedetten sóhajtva és a nyomatékosítás céljából hosszasan kitartva kell kiejteni.) Sietve hozzáteszem, papa csak akkor húzta fel a kútból a jó hideg vízzel teli vödröt, miután elfogyott előle a napi adag lőre. Nem ám csak úgy magától, őtőle. Az unokák meg hiába kérdezték kánonban: „Papa, ha olyan finom az a víz, akkor minek tetszett meginni másfél liter bort?” Hát mert fííínom! Aki pedig egész életében csak vizet iszik, annak igencsak nyomtalan lehet az élete. Mostmár tudom papa miért hagyott egy-két pohár vizet a borospoharakkal kirakott út közepére, de inkább végére. Az ő vére sem vált vízzé, ha értitek mire gondolok. Persze Új-Zélandon csak vizet iszok és bort prédikálok. Itt a vizsga vége, tollat tessék letenni! Mennék hazafele!

magyar virslis kifli

Valaki árulja már el nekem, milyen állatfajta és milyen ízű a magyar hot dog!? Egyébként a költői kérdésem második fele végül nem is annyira költői, itt Aucklandben ugyanis tudják rá a választ: állítólag csípős.

Hungarian hot dog (spicy)

A minap az Auckland University étkezdéi felé vettem az irányt, elhaladtam egy mobil bódé mellett, majd szigorúan ügyelve, hogy az elképzelt lábnyomaimba lépjek, hátrafelé tettem három lépést. I retraced my steps, ahogy az ánglus mondaná szemléletesen. A bal szemgolyóm legbalabb sarkából ugyanis három szótagot betűztem ki fejben akaratlanul: Hun-ga-rian. Az imígyen képzett szó a másodperc törtrésze alatt felszökkent a tudati szférámba, ami mellesleg bamba sétálásom során szunnyadó állapotban hevert parlagon, képzettársítások és emlékek vonzódtak be a szó holdudvarába, mint megannyi szétszórt vasreszelék a mágnes testére, majd szorosan egymáshoz érve kérdések sorakoztak fel peckesen és kezdtek el masírozni a hangképző szervem, azaz a szám irányába: mit? (csúsztatott t-vel) hogy? mi van? Kicsivel később komplexebb kérdő mondatok megformálására is képessé váltam, de azok csak a már említett három cikornyázott változatai, így nem tartom érdemesnek időt fecsérelni a leírásukra.

A hirdetőtábla büszkén tolmácsolta retró stílusú vizuális üzenetét, melynek értelmében az említett bódé hot dog készítésre és eladásra specializálódott. Vagyis hát nem a bódé, az enyhén szólva badarság lenne, hanem a benne dolgozó alkalmazottak. Sweet as – ahogy Aucklandben mondanák, ami itt szabad fordításban annyit tesz, fúúú, de kafa! Az amerikai hot dog után rögtön javallott megkóstolni a magyar, majd a mediterrán és a német, azon belül is a frankfurti verziót. Az elsőről már hallottam. Ugyan még nem jártam az Újvilágban, de filmekben többször láttam, hogyan tanácsos a Wall Streeten horgolt ujjatlan kesztyűben és sapka-sálban fagyoskodó hot dog árustól az ebédszünetben papírpénzért vásárolt ételt deréktájon meghajtott pózban elfogyasztani, nehogy a ketchup a drága armani öltönyre fröccsenjen. Amikor az illető először beleharap a virslis kiflibe, na a társnak olyankor kell egy nem eldöntendő, azaz kérdőszavas kérdést feltenni az éppen aktuális tárgyalás védőbeszédével, vagy a tőzsdei részvények előre ki nem számítható árfolyam ingadozásával kapcsolatban, nehogy hot dog evő John (hívjuk alanyunkat csak Johnnak) – akinek amúgy is minden figyelmét leköti a junk food viszonylag kultúrált elfogyasztása – rögtön válaszolni tudjon. Tele szájjal pedig ugye nem illik beszélni, de úgy tűnik minden hot shot ügyvéd pont beteg volt, amikor a jogi egyetemen az illemet tanították, szóval virsli darabokat köpködve azért szinte mindig megkísérlik az azonnali válaszadást.

Ha a mediterrán szót hallják, itt valahogy mindenki a bárányhúsra gondol, a frankfurti virsli híre pedig úgy látszik ide is elért. És hogy milyen a magyar hot dog!? Nem tudom. Nem kóstoltam meg. Ááá, miért nem? Erre a kérdésre csak annyit mondanék, hogy Murphy néha nekem is túl közeli rokonom. Pár perccel a hot dogos stand megpillantása előtt toltam be ugyanis egy kebabot, éhségérzet erős koncentrálásra sem jött rám, másnapra pedig meggondolatlanul elvontatták a bódét. Ha valaki látja Aucklandben a hot dogos kocsit és olvassa ezt a segélykérő üzenetet, kérem kommentelje a gps koordinátákat alant, vagy hagyjon üzenetet a nem létező rögzítőmön. Azért becsukott szemmel el lehet képzelni az ízhatást, zárójelben kisbetűkkel tudniillik ez állt a HUNGARIAN szó után: (spicy). Csípős. Na bumm, ettől se lettem okosabb! Mintha a ráknak azt mondanád: „Te figyelj már, te rák! Te tudtad, hogy hátrafelé méssz?” „Komolyan? Nem mondod!? Freak.”

invigilator

Az elmúlt két hétben szervezői képességemet tesztelte a nagybetűs Élet, melynek során vizsgabiztosként funkcionáltam. Tart még ez a tevékenység, mivel június második fele és július hónapok errefelé az egyetemi vizsgák időszaka. Egy helyi egyetem diákjait rémisztgetem mostanság: hátratett kézzel sorok közt sétálgatok, csendet kérek, szemmel puskákat sasolok, kézfeltartás után vécére kimenetelt engedélyezek… közben magam is legalább annyira feszengek a szerepkörömben, mint a dolgozatot író hallgatók a sajátjukban. A szerepkör megnevezése egyébként idegen nyelven exam invigilator.

AUT

Megvallom őszintén, nem ismertem ezt a kifejezést (csak a vigil főnév virrasztás jelentésével voltam tisztában), így utána kellett néznem az OED-ben (Oxford English Dictionary). Ilyesmit találtam: invigilate = watch people who are taking an exam and make sure they do not cheat. Az amerikai angolban a proctor ige javallott használatra. A feladat abból áll, hogy az aktuális vizsga előtt háromnegyed órával meg kell jelennem a helyszínen, ahol a szervező Mark kijelöl nekem egy termet, a kezembe nyom egy tesztkérdéseket tartalmazó súlyos kartondobozt, azzal átverekedem magam a kialvatlan szemű, kéztördelő diákok klikkjein, a lapokat akkurátusan kiosztom az asztalokra, a táblára felskiccelem a menetrendet, beengedem a zsibongó tömeget, majd három órán keresztül ülök egy forgószéken. Fontos odafigyelni arra, hogy elaludni tilos! Ezt Mark mindenkinek külön a lelkére kötötte. Nekem nagy tapasztalat meglátni hogyan működik az új-zélandi oktatásügy ezen része és összevetni az otthon és Angolországban tapasztaltakkal. Hát akkor vegyük sorra a kuriózumokat, ízlelgessünk kicsit párat.

exam in progress

Első adminisztrációs lépésként össze kell vetnem a jelenléti íven szereplő neveket az asztalokról begyűjtött diákkártyák adataival. Név, fénykép, kód, érvényesség. Gondolom mondanom sem kell, hogy a fotók a legritkább esetben hasonlítanak a valós arcélre, a nevek kavalkádja pedig néha egyenesen elrettentő. Számomra kimondhatatlan, de szemmel láthatóan leírható név-költeményekkel kell megbirkóznom. Ízelítőként: Sri Pathmanathan, Syxamenxune, Tuimalealiifano, Encarnation. Az utóbbi vezetéknév jelentése azt hiszem „megtestesülés” lehet, azaz inkarnáció. Szép. Nomen est omen, ahogy azt a latin mondaná, ha nem lenne holt nyelv. Az előző három lehetséges etimológiájáról fogalmam sincs. Felüdülés a Scott, a Miller, de még a van der Vaal is. Mindaddig nem gond nyelvtörő nevek mögött megbújni, amíg az ember nem akar híres lenni, teszem azt hollywoodi színész. Nem értem például, hogy a Predators című filmben is szereplő Mahershalalhashbaz Ali hogyan tervezi ezzel a névvel pályafutása ívét felfelé görbülő irányba tessékelni. Igaz, ő dolga. Megfigyelhető, hogy vizsgákon a testvérek előszeretettel ülnek egymás mellé. Többször láttam kettőt Wang-ból, Vo-ból, a minap meg két Chen neve mellé kellett az absent szót leírnom, mivel elfelejtették kivenni részüket a vizsga-kalandból. Bizonyára valami családi rendezvényen voltak kötelesek megjelenni, ahol a kínai nagymama halálra sértődött volna, ha a kisunokák nem teszik tiszteletüket. Olyan is van, aki a saját nevében dupláz. Úgy képzelem a megjelenésre koreai Thanh Thanh például azért kaphatta ezt a nevet, mert az anyuka pechére éppen akkor tüsszentett kettőt, amikor a kórházban az újszülött neve felől érdeklődtek.

Sapkaviselet a teremben tilos, kivéve, ha vallási okból van valakin fejfedő. Turbán és csador tehát engedélyezett. Előre rettegtem hogyan leszek képes (be)azonosítani arab lányokat, akiknek csak a szeme látszik ki a lepel alól. Megnyugtattak, hogy ezen az egyetemen mindössze egy ilyen jelenség van, kizárásos alapon pipáljuk a nevét a jelenléti íven. A mai összemosódott világban inkább az a jellemzőbb, hogy japán lányok Michael Jordan pulóverben foglalják el helyeiket. Egy kínai lány blúznyakán meg látom, kilátszik a biléta Made in China felirattal. Na nem mondod, aranyom!? – gondoltam magamban.

A másik kettősség ott rejlik, hogy a fiatalokra felügyelő vizsgabiztosok 99.5%-a nyugdíjas. Egy német és egy kiwi srác mellett én vagyok a harmadik kakukktojás. Az egyik idős hölgy (Helen, olvasom a virágmintás ruhára csíptetett névtáblán) többszöri alkalomra sem ismert meg és konzekvensen diáknak titulált. Bájos. Semmi gond, negyedjére is illedelmesen és mosolyogva mutatkoztam be neki. Hozzá vagyok az ilyesmihez szokva, mivel Budapesten is egy többnyire idősek lakta házban laktam évekig. Itt a világ végén is visszaköszön, szinte a fülemben cseng a pesties hanglejtés, mintha Helen tudna magyarul: „Elnézést, maga közénk tartozik?” „Igen.” „Jó, mert diákoknak most tilos erre a szintre följönniük. Először azt hittem maga is diák, olyan fiatalos.” „Ej, ha tetszene tudni, több csontom roppan már meg lehajláskor, mint azt magamnak is be merem vallani.” Mindezzel a szívekbe csempésztem magam, azóta mindig kedélyesen üdvözöljük egymást. Az otthoni kedvenc példám – ezt mindenkinek előszeretettel mesélem – amikor az egyik idős lakó Budapesten az épület előtt megkérdezte tőlem, az illető házban lakom-e. Kicsit furcsállottam a kérdést, már két éve laktam ott, többször is előre köszöntem az öregúrnak, még a pincetárolómat is felajánlottam neki használatra, nekem nincs rá szükségem. Most meg nem ismer meg. Mondom: „Á nem, nem itt lakom. Igazából azért jöttem, hogy minden lakást végigfosztogassak a házban.” Csend. Mindkettőnknek kihagyott a szíve egy ütemet, tágultak a pupillák. Gyorsan korrigáltam, újfent bemutatkoztam, mire mindketten megnyugodtunk. „Ne haragudjon, nem ismertem meg, mert rollerrel van” – így az öregúr. Nekem meg a mai napig talány, hogyan és mennyiben befolyásolja az ember arcberendezését egy roller a lába alatt.

Mindezen mókás tulajdonságaik, valamint az általuk generált váratlan és végeláthatatlan helyzetkomikumok miatt kimondottan kedvelem az idős embereket. Legalább annyira aktív és kedélyes „papó” akarok egyszer lenni, mint az itt megismert galeri tagjai. Ha valaki akarja tudni az idősek lefestésének kesernyés ellenpólusát, annak ajánlom figyelmébe Philip Larkin "The Old Fools" című versét. Én inkább a Kispál rigmusát fújtam a liftben egy alkalommal: „De szeretnék én is hej, jó sokáig élni / Nézni, hogy lesz lyánykából nő aztán meg néni / És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt / Elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp.” Ott van például Graham, akit az angol klasszikusan ‘the ole chap’ megnevezéssel illet. (ole=old) Mindig valami huncutságon töri a fejét. Hol egy ironikus megjegyzést süt el, hol egy fél-szalonképes szójátékot ízlelget, vagy börleszk szerű mozdulatsort lejt távolról sem akaratlagosan, máskor meg percekig mozdulatlan melankolikus merengésen kapja az ember. Ki tudja miért, engem minden lépéséről tájékoztat. „Most például kiosztom a gemkapcsokat” – súgja a fülembe, majd billegve elindul és laza csuklómozdulattal mindenki lapjára odapöcköl egyet a tenyerében szorongatott gemkapcsok közül. Egy másik alkalommal Graham a teremre nyíló kétszárnyú ajtóval hadakozott. Megpróbálta ugyanis a két részt egymáshoz mérten azonos síkba hozni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy még jobban elrontotta a máris instabil status quo-t, mindeközben irdatlan zajt csapva. Óráknak tűnő tíz másodperces herce-hurca után jobb belátásra tért, majd vállvonogatva és szemöldök emelgetve hagyta el a csatateret. Előzőleg megfigyeltem, hogy annál az ajtónál elromlott a zár, Graham tehát eleve esélytelen volt. Közben engem belülről erősen feszített kezdetben egy gyenge kacaj, majd az a fajta röhögés kényszer, amit akkor produkál az ember, amikor nem ildomos nevetnie, de sehogy sem tudja a belső szemét elvonni az elméjébe lenyomatozott humoros életképről. Az meg ismétli, ismétli, újra csak ismétli önmagát. Nekem is hat darab tagbaszakadt ökörre volt szükségem elferdíteni a nézőteremet. Kicsordult a mutatványba a könnyem. Addig is behátráltam a terem hátsó fala elé állított pálma „árnyékába”, be a sarokba mindenki mögé, de vesztemre egy felelőtlen diák által otthagyott műanyagpohárra léptem. Gyorsan kihámoztam magam a bukszusból, megigazítva az inggalléromat, mintha mi se történt volna.

A legviccesebb néni a hirtelen-ősz hajú Ruth. Szemléletesen a mellbimbómig ér, így mindig erősen előre kell hajolnom, ha hallani akarom a suttogva közölt mondókáját. Egy alkalommal azt mondja: "I’m going to yell out FIRE, and they’ll all go." Ruth tűzriadója persze csak pusztába kiáltott hangtalan szó maradt, nálam azt mindenesetre elérte vele, hogy az aktuális vizsga végéig egy makacs dallamot dúdoltam: „Ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is, tűz-tűz, tűz-tűz, jaj de messze a kanális.”

Old people don’t eat, they nibble. Talán hallottam ezt a kifejezést valahol, talán saját magam találtam ki, nem tudom. Mindenesetre igaz. Ruth egyszer elnézésemet kérve kiment a teremből, mert a bekészített keksz csomagolása nagyon zörög, mondja, nem akar vele zavarkodni. A konyhában egy tea kíséretében fogyasztotta el jóízűen. Az American Beauty zárójelenetében villant fel egy gyermekkori emlékképet Lester Burnham, miszerint a bőr a nagymamája kezén úgy hatott, mintha papírból lenne. Gyűrött papírból. Helytálló megfigyelés. Itt a bejegyzés végén gyorsan hadd áruljam el mi a vizsgabiztos tevékenység két legizgalmasabb momentuma. Egy: csinos lányok kézfeltartására odalépni, közel hajolni, belélegezni a szappanillatot, majd kérésre üres papírlapot átnyújtani csillogó szemek és halk "thank you"-t formáló ajkak kíséretében. Kettő: csinos lányok kézfeltartására odalépni, közel hajolni, belélegezni a szappanillatot, majd kérésre kikísérni az illetőt a mosdóba. Ez a két kedvenc részem az egészben! Lovasi Bandi „már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven” sorát kölcsönvéve, valahol a fiatal és az idős generáció közt előre és hátra is tudok tekinteni. Tanulságos.

építő-kő-kockák

Itt a tél. Fordult a kocka, vagyis inkább a sárgolyó. Bár ki tudja, talán unatkozó és túlfizetett brit tudósok hamarosan bebizonyítják a világ szemükben konstans tudatlan többségének, hogy bolygónk valójában kocka alakú. Nem lapos, az idejétmúlt hipotézis lenne, nem is banán alakú (most őszintén, azt meg ki hinné el!?) A Föld, mint építő-kő-kocka elmélete viszont egész konstruktívan hangzik. Third Rock from the Sun.

Ezen a héten víz alatti látványparkot építünk földből és kövekből. Nem tudom az utóbbiból mennyit foghattam meg az elmúlt pár napban, de az eddigi életem során produkált summát máris megdöntöttem. A feladat a következő: egy promenád két felét összekötő gyalogos hidak alá két méterrel süllyesztett területet finom salakkal felszórni, vízszintesbe hozni, oda tervrajz alapján felül nyitott acélketreceket helyezni a geometria párhuzamos törvényének megfelelően, a rácsozat belső oldalfalait kövekkel kirakni, kókuszsodralékból készült „szőnyeggel” lefedni és az ekképpen kibélelt üreget fekete termőfölddel feltölteni. Miután kész, vízzel árasztják majd el a „medencét”, a földbe vízililiomot, vagy mittoménmilyen növényt ültetnek, a sétáló népek meg majd törhetik a fejüket felülről pislogva, valójában hogyan is készülhetett a víz alatti attrakció. Ergo mesterséges lápvidék. Okos, egyben haszontalan, de ezt már nem tisztem megítélni.

A csapat tagjai a következők: José Argentínából, Sal Indiából, Ed Angliából, Rod Walesből, Del maori Új-Zélandról, Chris fehér Új-Zélandról, jómagam meg kishazánkból. Ilyen és ehhez hasonló multikulturális építőkövekből áll össze egy jól működő team. Ja igen, kell még egy emberi művezető is. A szerepben a helyi születésű ötvenes Mike tetszeleg, akinek vakkantás szerű szavai fülre ugyanolyan kérgesek, mint a tenyere szemre, de kimért nyugodtsággal képes teret engedni embereinek. Becsülendő és ritka tulajdonság.

A beszélgetések során különféle adomák elevenednek meg. Ed például azt az agáját fejezi ki, hogy miért olyan drága ebben az országban az étel. Nem a pezsgő és kaviár, hanem a kenyér, tej, sajt, vaj, vagy éppen a hús. Az alapélelmiszerek. Elmondja, hogy Angliában mivel olcsó az étel, az emberek nem becsülik meg azt. Tisztelet a kivételnek. Rögtön feldereng első vásárlásom Londonban majd húsz évvel ezelőttről, amikor is arra lettem figyelmes, hogy a beszerzett mennyiség fele rögvest a kukában landol. Nem maga az étel, a díszes csomagolás. Otthon akkor még a boldog békeidőkben éltünk, nem volt Tesco, nemhogy száz, egy sem. A „fejlett nyugat” építő-(kocka)-kritika és gondolkodás nélküli utánzásával ma már nálunk is hasonló a helyzet, ami a fiatalabb generáció(k) szemében alighanem bizonyításra sem szoruló axióma. Emlékszem a keserű ízre a nyelvem alatt és egy hasonlóan keserű érzésre a szívem tájékán, ami a Tesco vezérigazgató-helyettesének szavai kapcsán éledezett lassan bennem. Az illető a BBC1 nemzeti tévécsatornán jelentette be egy virtuális Európa térkép előtt, hogy a neves angol vállalat közép-kelet európai terjeszkedésre adta a fejét. Brilliant. Magyarország is ott díszelgett pár apró Tesco zászlócskával főbb városai helyére tűzve. Ahogy említettem, közel húsz évvel ezelőtt a brit hírekből tudtam meg, hogy a zászlócskák helyén létesítendő áruházak által termelt profitból tervezik megtámogatni a brit gazdaság releváns szekcióját. Akkor és ott összeesküvés áldozataként éltem meg a helyzetet, erről engem annak rendje és módja szerint senki sem értesített – ha nem kapcsolok amolyan „véletlenszerűen” az aktuális hírblokkra, tudatlanul tengek-lengek tovább. (Obi-Wan Kenobi hitvallása óta azonban tudjuk, hogy az ő személyes szótárában a „véletlen” szó nem létezik… példájára én is ugyanazt a szótárt használom!) Az összeesküvés elmélet nálunk idővel kézzelfoghatóvá materializálódott. Új-Zélandon nincs Tesco, még nincs, helyette van Countdown. Például.

Az ennivaló itt tehát drágább, úgy vettem észre az új-zélandiak talán éppen ezért (is) jobban odafigyelnek rá mit (v)esznek és mennyit. Rod erre elmeséli, hogy az előző munkahelyéről kis híján kitették a szűrét, mert kritizálni merte miért kerül kilószámra a kenyér a szavatossági idő lejártának napján egyenesen a kukába. Javallotta a szegényeket, vagy a teheneket. Válaszként azt kapta, ha a kidobandó ételt elosztogatnák, és teszem azt attól valaki megbetegedne és beperelné a céget, az bizony nem mutatna valami jól az illető vállalat bizonyítványában. És mi van az állatokkal? - azok nem tudnak panaszt tenni! Valóban nem, de az állat tulajdonosa igen. Rod elmondása szerint ezen a ponton meghátrált. Nekünk feltette a költői kérdést: hova jutott a világ? Erre senki sem reagált, inkább csendben maradtunk.

Az angol Ed és a walesi Rod közös (legalább is hasonló) nyelvet beszélnek, ami inkább átvitt értelemben értendő, sem mint szó szerint. Úgy vettem észre, néha még nekik is meggyűlik a bajuk a kiwi kiejtéssel, de főleg a helyi gondolkodási sémával. Mike egy alkalommal elmagyarázta kettejüknek, mit hogyan kellene csinálni. Mivel én akkor éppen máshol és mással voltam elfoglalva, a két sráctól érdeklődtem a lépések felől. Kérdésem: „Mit mondott?” Fejjel Mike felé intek. Rod bambán maga elé bámulva: "I didn’t really get what he said." Ami annyit tesz, hogy konkrétan fogalma sem volt miről hadovált neki az „ugyanazt” a nyelvet beszélő művezető. Ed felé tekintek, nemlegesen vállat von. A logikát használva közösen kellett kisakkoznunk a feladat lépéseit. Rod walesiként egyébként jogosult cinizmusra Ed felé, hogyaszongya: "There are only two things I hate: racism and the English." Mindenki nevet a mondat csavaros üzenetén, Ed is! Nem érdemes a humort mellre szívni. Rodtól tudtuk meg azt is, hogy ha egy tehenet oldalról felborítanak, az nem tud magától lábra állni és elpusztul. Kimondottan vicces elfoglaltság, állítja, főleg ha az ember kellőképpen részeg hozzá és haverokkal csinálja mindezt. Úgy hívják cow tipping.

De visszatérve a bejegyzés elején említett `Föld-mint-építőkocka` esetlen és valójában eszetlen felvetésemhez, egy pár nappal ezelőtti előadáson hallott igen érdekes gondolatot produktuma mindez. Az előadó Kopernikusz helyett Keplert tartotta fontosabb mérföldkőnek a Föld helyzetének újraértelmezésében. Szerinte ugyanis nem az volt az igazi vívmány, hogy bebizonyosodott a Föld kering a Nap körül és nem fordítva, hanem az, hogy a Föld nem tökéletes kör alakú pályán kering. Az előadó szerint először Keplernek volt elég mersze szakítani az addigi világ megkövesedett realista gondolkodási sémájával és a Kopernikusz által felrajzolt szabályos kört ellipszissé torzítani. Nekem ebből mindössze annyi az üzenet, hogy a merészség a tudás felé vezető út egyik legfontosabb építőköve. Hogy ez kinek mit jelent, azt mindenki kockázza ki magának.