klausztrofóbia

Sok mindent jó lenne érteni, ami látszatra megmagyarázhatatlan. Vagy egyszerűen és alapvetően csak figyelmetlen vagyok és erősen dolgoznom kéne ezen a gyenge pontomon? A dolgok randomszerűen esnek meg az emberrel, vagy mindenki saját maga idézi őket elő önmaga szórakoztatására? És a másokéra…

`ez itt a kert` az `én épületem` előtt

Az egyetemen van egy asztalom, rajta kompjúterrel. Elégedett vagyok mindkettővel: az asztal nagy, a gép és a monitor modern. Kilátás a világhálóra és egy kis ablakon keresztül egy fa ágaira, részben a szemközti könyvtár épületére és a derült, vagy mostanában inkább borult égre. A fán lakó madár minden szokását ismerem már: hogyan tollászkodik, milyen hangot ad ki, ha territóriumát védi és nagyjából hány perc múlva várható vissza, ha elröppen ez ügyben hadakozni, vagy a frissen ásott virágágyásokból giliszta-ebédelni. Húsvét hétfő után egy nappal a szokásos, mostanra napi rutinná vált online teendőimet végeztem. Virtuális levelezés, két-három állandó honlap megtekintése, közösségi lapok ellenőrzése, papírra vetett ötletek és gondolatok háttéradatainak ellenőrzése. Például mikor is született pontosan Ian McEwan? Olaszország hány angol regényben jelent már meg helyszínként? Költői kérdések.

Ezen a bizonyos kedden egy olasz srác is pötyögött a saját gépe előtt. Pár napja beszéltem vele, határidős leadandó írása van, ezért a nagy serénykedés. Hét óra után pár perccel kilépek a teremből—"ciao, Alfio"—én mára befejeztem. Még hetekkel ezelőtt valaki felhívta a figyelmem a bejárati ajtó melletti falon egymás alá-fölé felszerelt két gomb problematikájára. Nekem tudniillik az alsót kell megnyomnom ahhoz, hogy nyithatóvá váljon a lengőajtó. Vigyázzak, nehogy a felsőt nyomogassam, mert azzal riasztom a szolgálatban lévő őrt. Rendben, így magamban, majd figyelek. Ez valami olyasmi lehet, mint a vonatokon a vészfék, vagy a szaunákban a segélykérő vészjelző, ha valaki rosszul lenne. De miért nincs ez a megfelelő csengőgomb mellé-fölé-alá-köré-rá, valahova-akárhova-bárhova kiírva? Vagy a „rossz testvér” elé miért nincs mondjuk egy külön nyitható műanyagdoboz applikálva? Nehogy valaki véletlenül nekidőljön, miközben a vacsorához szükséges hozzávalókat beszéli meg a nejével a vonalas telefonon, ami mellesleg van és pont egy lépésre pihen egy állványon. A Genesis "Land of Confusion" című dalának videóklippje jut eszembe, amiben Reagen elnök karikatúrisztikus figurája reggel csipás szemmel kelve hezitál melyik gombot is nyomja meg az ágy melletti falon: NURSE, esetleg NUKE!? Esetemben is ugyanúgy néz ki mindkét csengettyű, csak az amerikai elnöknek a klippben alá volt írva melyik mire szolgál. Itt az se. Eddig nem mertem kipróbálni a felső gombot, nehogy Reagenhez hasonlóan nővérhívás helyett véletlen atomot robbantsak.

bejárat - Old Choral Hall

Kilépek a számítógépteremből a bordóra mázolt lengőajtón, lehuppogok egy emeletet a nyikorgó falépcsőn dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó torokhang kísérő ritmusára, kint már sötét van, zsebembe nyúlok a belépőkártyámért, a bejárati ajtó érzékelőjéhez érintem és lendületből tolom a kallantyúnál fogva, ahogy máskor is szoktam. Ha valaki kívülről figyel, láthatta volna, ahogy kilapított arccal felkenődök az ajtóba fejmagasságban vágott ki-betekintésre szolgáló üvegablakra. Dirrr! Uaahhh, ez most rendesen fájt. Nem vérzik a szám, de a szemeim összeakadtak az értetlenségtől. Mi van!? Többszöri próbálkozásra sem nyílik az ajtó. A kártyámba épített csipp és a fali érzékelő nem kompatibilis. Az utóbbi pirosan villog, nem vált zöldre, az ajtózár nyelve nem húzódik vissza. Akkor most mi a menü? A változatosság kedvéért bezártam magam és nem ki, mint az első éjjelen a Vasúton? Szinte várom, hogy megszólaljon a vészriadó sárgán villogó fény kíséretében és a szimuláltan nyugodt női géphang bejelentse: "Attention, all personnel. You have two minutes to reach minimum security distance before the building self-distructs." Azt hiszem túl sok sci-fi filmet láttam. Ehelyett teljes a csend, sehol egy lélek, valamelyik vécéből még vízcsöpögést is hallani. Elkezdek ismét lélegezni és elindulok föl, vissza a gépterembe. Most nincs dó-ti-lá-szó-fá-mi-ré-dó!

Kopogok és a bejáratihoz hasonlóan a fenti bordó lengőajtóba vágott kis kémlelőablakon keresztül integetek Alfiónak. Remélem nem hallgat metált fejhallgatóval a fülén! Nem. Röviden lefestem neki az esetet, közben a kezdeti értetlenség az arcán lassan döbbenetté alakul. Nyilván az járhatott a fejében, hogy ez esetben most ő is bent ragadt. Feltehetőleg az ő kártyája sem működik. Egyikőnk sem figyel eléggé a részletekre, olybá tűnik, mert Alfio mögött a lengőajtó becsukódik. Hiába ugrok párducként "nooooooooo!!!" felkiáltással felé, elkéstem, pedig még kártyámmal a kézben meg is hosszabbítottam a karomat, hátha azt a két szárny közé tudnám akasztani. Szünet. "Now, about this pickle we find ourselves in."—ahogy az Inglorious Basterds-ben böki ki anyanyelvén a németnek álcázott brit tiszt. Saját anyanyelvemen ez most aztán a „pác” és mi szépen benne vagyunk!

`kimászható ablak` (balra)

Szeretném elárulni a segélyhívó gomb elhelyezésének legfőbb előnyét. Segítségül: az belül van, mi meg kívül vagyunk. (Tehát ha esetünkben kizárta magát az ember a gépteremből, nem fér hozzá.) Ok, csak nyugodtan, az építők is biztosan gondoltak erre, szóval kell lennie… valahol… egy másik falon… egy másik segélyhívó gombnak. Így a ráció. Negative. Alfio elmondja, hogy bent hagyta a mobilját, pedig most milyen nagy szolgálatot tenne, nem igaz? Aha, nekem nincs is mobiltelefonom. Azért menjünk csak le és próbáljuk meg kinyitni a bejárati ajtót, nem? De. A megváltás nem érkezik, a kártyák nem működnek. Megegyezünk, hogy a tanszünet miatt van ez így, mert húsvétra említették, hogy este egy bizonyos idő után automatikusan lezárja magát az épület. Senki se ki, se be. Legalább az okot tudjuk. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy a bent ragadtak közül az egyiknek klausztrofóbiája van, a másik meg tömeggyilkos. Na jó, azért ez nem horror. Kitaláljuk, hogy másszunk ki egy ablakon, a legkézenfekvőbb megoldásnak ez tűnik, miután minden más lehetőséget végigzongoráztunk. Az összes ablak csak bukó funkcióval bír, de a lépcsőfeljárónál nagy örömömre és meglepetésemre találok egyet, ami régi típusú és úgy nyílik, ahogy egy ablaknak törvényszerűen nyílnia kell. Csak vállal előre férek ki rajta és azt sem látom a sötétben mi lehet alattam. Talán egy bokor, vagy egy lóca, esetleg mindkettő, vagy egyik sem? Emlékezetből azt mondanám semmi, a magasság sem vészes, de a szememnek most vajmi kevés hasznát veszem. A gondviselésre bízom magam és ugrok… a macskákhoz hasonlóan szerencsére lábra érkezem és gördülve egyet a fűben a huppanás erejét is tudom tompítani. Minden rendben, jöhetsz Alfio. "Andiamo." Követ.

Átsétálva a könyvtárba elregéljük a maori srácnak a pultnál az esetünket. Láthatóan nem hatja meg. Át kéne sétálnunk a Symonds Street mittoménhányszám alá és ott szólni az őrségnek, hogy valaki jöjjön velünk vissza és nyissa ki az ajtókat. „Nem tudnád esetleg felhívni őket innen, tesókám?” Á, neki nincs meg a telefonszám. „Nem tudnád valakitől megkérdezni?” Á, az lehetetlen. „Köszi.” Szívesen. Egy másik pulthoz lépünk, ugyanúgy mesélünk, ugyanúgy nem tudnak telefonálni. Egy harmadiknál van telefon, intézzük el onnan mi magunk. Megtörténik. Tíz perc múlva döcög is felénk egy ősz őr-úr. Csak nyugodtan, semmi sietség, hátha gyerek is van bent, vagy tűz, esetleg beteg ember, vagy mozgássérült, idős, vagy gyógyszerfüggő. Ha valaki pusztán csak sietne a dolgára, az fel sem merülhet eshetőségként. Csipkelődő kérdésemre miszerint ennek az egész rendszernek mi az értelme, olyan értetlen tekintetet kapok az őrtől, ami agymosottakon ismeretes. De hiszen logikus, nem? Az épületet be kell zárni, nem? Illetéktelenek elől, nem? Mi ezzel a problémám? Fél percig beszélek arról, hogy ki lehetne írni egy lapra a bejáratnál mikor zárja le magát a ház, egy biztonsági őrnek körbe lehetne járnia előtte és mindenkit figyelmeztetni, üzenő stressz-gomb helyett egy telefont képzelnék el, ahonnan lehetne beszélni az őrrel kik és hányan ragadtak bent… megtorpanok, mert azt látom csak egyre mélyebbre süllyedek az értetlen őr szemének mocsarában... inkább abbahagyom: "Dont’t worry about that. Leave it at that." Nem-nem-nem-nem! Most őszintén, mi a bajom nekem ezzel ez egésszel? (Mindjárt elvisznek bilincsben.) Mondtam már, semmi, önnek van igaza, visszaszívtam: "Like I said, leave it at that." Azért egy kérdésem lenne, mondom neki. Működik a rendszer? Hogyan tudtunk kijönni a zárt épületből, ha ezzel az egésszel itt és most minden rendben van? (Az a trükk, hogy nem eldöntendő kérdéseket kell feltenni a másiknak, amire csak igenelhet, vagy tagadhat. Hadd formálja meg a választ ő maga.) Ezen a ponton már személyiségi jogokat sértek, jön az "I only work here" klasszikus mondat. Szinte vártam. Elköszönés irányomba semmi. Ezt is vártam. Hátfordítás annál inkább. Errefelé a negatív kritikát nem tolerálják, kéremszépen.

Alfio visszamegy az őrrel, én haza. Pár lépés után eszembe jut: hiszen ma kedd van, nem is Húsvét hétfő. Ünnepen tegnap simán be tudtam jönni. Ma nem. Azt hiszem tényleg jobban teszem, ha a magam dolgával foglalkozom. Csak hát ennél az esetnél most valahogy ijesztően cserbenhagyott a humorérzékem. Szinte lebénultam. Beszűkült perspektíva láttán mindig felerősödik bennem és gúzsba köt az egyébként enyhe klausztrofóbiám.

tények és talányok

Miközben egy méretre akkora és éppen olyan klasszikus formájú marhahúst forgattam serpenyőben, mint amilyet rajzfilmekben szokás cirkuszi oroszlánok elé dobni ebédre, megjelent Sonia és görög barátja a konyhában. Ők ketten aznap a paradicsomos spagettire esküdtek, mégpedig csirkehúsosra. Kérdezi Sonia, nem gondolkodtam-e azon, hogy vegetáriánus leszek, mert ő igen. Voltam, öt évig. Jó volt, tény. Most más van. Azt hiszem, egyszer mindennek eljön és elmúlik az ideje. Eddigi életéveim során legalább is ezt tapasztaltam. Sokszor úgy érzem, éppen akasztott ember nem voltam még. Speciel az nem is áll szándékomban lenni. Ez szintúgy tény.

Előzetesként ezúton szeretném mosolyra görbülő szájjal közölni, hogy megkaptam a diákvízumom. Egy évig érvényes, a medical check eredményeinek elpostázása után egy héttel készen is állt. Kimondottan örültem, hogy nem küldték le a kérvényt Wellingtonba, amivel akár 1-2 hónappal is kitolódhatott volna az örömteli pillanat. Menetközben mailben érdeklődtem a hivatalos szervnél, a harmadikra méltóztattak válaszolni, miszerint ők már elküldték a vízumom az egyetemnek, tőlük díjmentesen átvehetem. No extra charge. Udvariasan megköszöntem. Emlékeztetőül az ügyintézés 150 dollárba (22 500ft), a teljeskörű orvosi vizsgálat 410 dollárba (61 500ft) került. Tény. Plusz postaköltség borítékostul 3 dollár. Bagatell. No extra charge… my ass. Egy egyoldalas matricáról van egyébként szó, amit az egyetemi ügyintéző hölgy üggyel-bajjal beapplikált az útlevelembe, én meg cserébe vittem neki egy kiló almát ajándékba. Zárójelben jegyzem meg, hogy az „alapkörű ügyintézésért”, azaz hogy az egyetemen nem hajtanak eleve el, mint a magzatvizet, külön fizettem. Már nem emlékszem mennyit.

Amikor az egész procedúra elején kérdeztem az ügyintéző hölgyet, hogy a vízumkezelési költség megfizetésével automatikusan velejáró kérelembenyújtás után úgy tételesen, de komolyan, milyen teendőim vannak még (toll a kézben papírlaphoz érint… figyel, instrukcióra vár…), ő egy "nothing, enjoy your stay in New Zealand" mondattal jelezte, hogy egyéb dolgom sincs, mint jól érezni magam Új-Zélandon. Na és az orvosi vizsgálat, az smafu? Továbbá, ha netán munkára adná a fejét a delikvens, szüksége lesz járulékosan egy ún. IRD számra, ami írd és mondd nem más, mint adószám. Lo-gi-kuss! Hivatalos lajstrom. Ezt is elfelejtették az elején közölni velem. Lassan megtanulom, semmit nem kell komolyan venni ebben a szigetországban. Próbálj meg lazítani!—Hofi után szabadon. Be light-hearted. Komolyság alatt egyébként azt értem, hogy rutintalan kalandorok számára (amilyen én is vagyok) a hivatalos ügyek elintézésének időtartama és azok módjának fokozata így is, úgy is az elviselhetőség szintjének négyzetét köbösíti. Izgalomra tehát semmi ok. Az különben is csak a létfontosságú szervekbe vezető véredényeket teszi tönkre.

Ezen a ponton kapcsolódunk vissza Soniahoz és barátjához a konyhában. Időközben a marhahúsom a rare, medium, well-done fokozatok közül a harmadikba lépett, bár egy pár-tízperce eljátszottam a gondolattal, hogy nekiesem a szeletnek, amikor még félnyers állapotában vörös vérgejzírek törtek föl a villa négy ága okozta sebből. Gyorsan megállapodtam magammal, hogy se Tarzan, se angol lord nem vagyok, aki véresen szeretné a saját, vagy más keze által elejtett vadat. (Tarzan mindkettő volt, jut eszembe! Sima bőrű majomemberből Greystoke lordja néven avanzsált angol nemessé. Ez ám a rapid darwini egyedfejlődés! Egyébként a Tar-zan név azt jelenti Sima-bőrű, nem igaz? Vuk is ismerte a faj egy másik egyedét.) Nikos spagetti főzés közben elregéli, hogy az IRD number a Sky Tower lábánál, a Victoria Streeten fellelhető AA (Automobile Association) épületében kérvényezhető. Nem is annyira az információ érdekel (bár azt is megjegyzem), inkább ennek a görög srácnak a leírhatatlan görögsége. Aki járt már Göröghonban, vagy volt dolga göröggel (nem dinnyével), az pontosan tudja mire gondolok. Aki nem tudja, annak kedvéért most nem írom le, mert szimplán nem tudom. Egy példa azért: ha Nikos azt mondja "it’s ciiip", akkor megítélése szerint az a valami „olcsó”—ez nem személyes beszédhiba, „cs” betűt a görögök általánosságban képtelenek formálni, így marad a „c”. Én nem beszélek újgörögül (csak éppen pár szót, amivel minden hellén ivadékot az őrületbe kergetnék), de ha angolul szólnak valamit, jellegzetességeikről rögtön felismerem őket. Szóval megköszönöm Sonjáéknak az információhalmazt, holnap utánajárok az IRD szám problémakörének.

A szóban forgó nap reggelén azzal a talányos ábrázattal kelek, amilyennel az egész napom telni fog. Ezt persze ezen a ponton még nem tudom. Ignorance is bliss. Félálmosan ücsörögve elmerengek milyen furcsa alakú és formájú is valójában ez az adapter, vagy adaptor, ahogy itt helyes-írják. Traktor. Kontraktor. Velociraptor. Hmmm, korán van még. Tehát elektromos átalakító, dugaljhoz való. A másik (a brit) szigetországban élő „ősökhöz” hasonlóan az itteniek sem kompatibilisek az európai szabvánnyal. Csak az új-zélandiak másképpen nem azok: NZ az USA és Japán társaságában lóg ki ebből a sorból. Vagy talán ők állnak a „gyors” sorban és Európa tér el tőlük!? Nyilván nézőpont kérdése ez is, mint minden egyéb. Biztos sokan tudják, hogy Angliában háromágú az elektromos villa, amiből kettő végez „értékes” munkát, a harmadik egy műanyag pröcök, ami segít fixen a helyén tartani az egész tákolmányt. Akarom mondani alkotmányt. Hogy Amerikában miért nem ez honosodott meg, számomra rébusz, utána lehetne járni. Azért is érdekes a hármasság mellőzése az amerikaiak részéről, mert úgy tanultuk még annak idején, hogy az USA pillérei a törvényhozói-végrehajtói-bírói (legislative-executive-judicial) szerveken nyugszanak. Mindhárom önállóan életképes, oda-vissza ellenőrzik egymást és mindhárom igenlésére szükség van ahhoz, hogy egy javaslat jogerőssé válhasson. Valami ilyesmi a logika az egész mögött. Az angoloké a történelem első íratlan, az amerikaiaké az első írott alkotmánya. Fontos lenne tehát a hármas szám ennél a fiatal nemzetnél is, az itteni elektromos csatlakozó ugyanis lötyög a foglalatban. Van ugyan rajta egy nyitó-záró műanyag kallantyú lock-unlock felirattal, de azt aktiválva sem pecsételném az dobozára a stabil jelzőt. Talányos.

A mosógép úgyszintén. Három darab egydolláros pénzérmével kelthető fel álmából, majd a ruhákat lazán belegórva, mosóport rájuk szórva és a NORMAL gombot megnyomva 34 percig forgatja tárcsáját. Az otthoni gépemen, ha jól rémlik ez a gyorsmosás programnak felel meg. Amikor első alkalommal használtam, egy indiai srác megnyugtatott, hogy a szagok kiszedésére ez az időtartam épp elég. A foltok megmaradnak. Az a három gép a legmegbízhatóbb, mutatja. Mint a lovin: 3-as, 7-es, 12-es, tétre, helyre, befutóra. Közben rózsaszín pólókat ráncigál elő és a több száz indiai nyelvjárás egyikén a barátnője piros kardigánját szidja. Ja, na meg erre jók még, sziszegi a fogsora közt! Szárítógépek is vannak ám, azok is szépen sorakoznak a mosókonyhában, azok is három egytallérossal működnek, de azok egy órát futnak körbe-körbe ennyi pénzért. Jamie szerint egytől-egyig haszontalanok, legalább két menet kell, mire megszáradnak a ruhák, ergo két óra várakozás hat dollárért. Erről jelen pillanatban még nem tudok nyilatkozni, nem használtam szárítót. A mosógép két pólómat is meglyuggatta, a kétórás extra tortúrának nem mertem kitenni a gönceimet, inkább kiakasztottam mindet a szobámba fogasokra száradni. Mellékesen a három dollár (legyen 450 forint) baráti összeg ezért a szolgáltatásért. Londonban emlékszem egy adag mosás, azaz egy load, három fonttallérba került (az bizony 1200 forinthoz közelít). Köz-mosodákban itt is drágább ez a móka.

A portán és a recepción természetesen egyaránt nem tudnak pénzt váltani egydollárosokra. Érthető. Ami ugyancsak nincs a recepción, de meglepőbb módon a portán se, az csavarhúzó. Miért kéne az nekem? Amikor ide költöztem, feltűnt, hogy a konyhaszekrényem ajtaja le akar esni, csak a szentlélek tartja a helyén. Szerváltam valahonnan két csavart, de célszerszámom nincsen. Ugyan a tisztaság érdekében kisúroltam a polcokat és eltávolítottam az elődöm által otthagyott kicsírázott krumpli gubacsokat is, csótányokhoz hasonló, de kisebb testalkatú bogarak ellen minden nyitáskor ujjbeggyel, ököllel és papucstalppal hadakozok. Ez ügyben Szent Péterrel lesz miről beszélgetnem a mennyország kapujában, ha ezek után egyáltalán eljutok odáig. Van itt egy maori fickó, aki úgy vettem észre amolyan mindenes karbantartó, hozzá fordultam segítségért a csavarhúzót illetően. Nos, ő nem tudja kinek és hol lehet ilyen. Hát akkor ki tudja? Utánajárt és egy vasszekrény aljáról előkotort nekem egy csillagcsavarhúzót, ki is ment a feszültség a testemből, azt kölcsön tudja adni. Kérem? Biccentek. Jó, akkor írjak alá egy papírt, hogy átvettem. Enyhe szemöldökfelhúzáson kívül már nem hat meg az ilyesmi. Miután elvégeztem azt, ami az ő munkakörébe tartozó feladat lett volna, öt perc múlva vissza is vittem neki. Sikerült? Aha. Köszönöm. Kipipált a lapon. Most már nem lötyög az ajtó, inkább szorul, de legalább stabil.

A ház körüli teendők elvégzése után kora délben elindultam a Sky Tower felé az AA Centre épületét felkutatni. Könnyen ment, jártam már arra. A sarki iroda maga a jogosítványokkal foglalkozó rész, oda belestem, de hát nekem nem ez kell. Egy másik üvegajtó mögött egy táblán ez áll: Internal Affairs – Reception: level 6. Ez lesz az, belügyek intézése, a recepció hogy-hogynem, itt se a földszinten került elhelyezésre. Kartonpapírral kibélelt lifttel felrepülök a jelzett szintre. Korszerűsítik a felvonót, látom egy közérdekű kiíráson. A kínai kislány elmondja, hogy itt nem foglalkoznak IRD számok elbírálásával, menjek a Queen Streetre a McDonald’s mellé, bevándorlási ügyeket ott intéznek. Átsétálok, vagyis inkább futok, mert olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy az esőt alulról orrlyukba fújta. Bőrig áztam. Sorban állás után kiderült, ott sem tudnak velem és az IRD számommal mit kezdeni. Ceruzával papírcetlire kapok egy honlap címet, ahol az egésznek utánajárhatok. Felsétálok az egyetemre, közben ismét nyakonöntenek az égiek, látom a honlapon, hogy az Albert Streeten található Automobile Association (AA) az illetékes szerv. Hiszen ott jártam, Nikos jól mondta, a Victoria és az Albert Street sarkán. (Victoria és Albert: V&A. Na lám, még haláluk után is egymásba futnak!) Visszamegyek, ismét elázok, de most már a sarki biztosítóhoz tartok. Sorban állok és az indiai lány elmondja, itt hitelesítik az IRD számom kérvényét. És ez miért nincs sehova kiírva? Körbenézek. Hát azt nem az ő dolga véleményezni. Jó, tehát mit kell tennem? Két dolgot: az IRD számhoz be kell neki mutatnom a category A és a category B oszlopokban szereplő dokumentumok eredetijét és egy-egy fénymásolatot. Az elsőben az útlevél szerepel, a másodikban valami más hivatalos dokumentum (például jogosítvány, diákigazolvány valamelyike). A magsúly az „és”-en van, azaz a figyelmes dolgozó rögtön felkaphatja a fejét: ha már egyszer az útlevéllel igazoltam magam, miért kell még egyszer megtennem? Még a határátlépéskor is csak az útlevelet kérik. Az angol nyelvben ezt úgy hívják redundancia. Eddig azt hittem az angol-szász nemzet mindent csak egyszer csinál.

a `fütttés`!? (amolyan pestiesen)

Lefénymásoltam mindent, visszavittem, leadtam. Mire hazaértem, folyamatosan prüszköltem. Innen már csak emlékfoszlányok maradtak meg: Jamie és Richie a hűtőszekrény ajtajával bajlódik, késsel vagdalkózva nekiesünk a jégtelenítésnek, a tejem megsavanyodott, mert a hűtő ajtaja egész éjjel nyitva volt, Richie hamburger fasírtja majdnem magától elindul, megpróbáljuk bekapcsolni a fűtést, egyik szobában sem működik, Jamie és Richie panaszt tesznek, megjelenik a maori karbantartó egy négyzetrácsos papírral és ceruzával a kezében, közben a vihar beveri az esőt az ablakon, mentjük, ami menthető. Végül mindhárman egy pár üveg sör ledöntése mellett döntünk.

De sörökről és az új-zélandi élet-érem derűsebb oldaláról, mert van, majd legközelebb.

figyelmeztetve lenni élmény

Külföldön élni, úgy vettem észre olyan, mint az előző bejegyzés ringlispírjén ülni: hol fent találja magát az ember, hol lent. Ez otthon sincs másként, mondhatnánk, ismert és többször körbejárt határvidéken túl azonban hatványozottan jelentkeznek az érzések. Mi ilyenkor a teendő? Fogalmam sincs. Amit mederben rekedve tenni szoktam, hogy rutinosan gondos odafigyeléssel kezdem el szaporítani a szürkeállományom neuronjai között létrejött kapcsolódási pontok számát, így próbálva elterelni figyelmem a szívtájékon éledező érzésről. Cél a feladatra koncentrálni, az érzésnek nem hagyni időt és teret megerősödni. Kvázi-marxista jelszavaim: maradj hideg-rideg, az érzés métely! Esélytelen, mindig alulmaradok a küzdelemben. Ez elvégre nem hőstörténet, még Toldinak is volt szíve. Happy end azért van, de csak azért, mert végül magától elmúlik a vágy az iránt a valaki iránt, aki otthon maradt és a nap is felkel, mire kikecmergek a mederből.

Otthon a biztosban meg tudtam kímélni magam az efféle szívfájdalmaktól, a tapasztalatszerzés ára ellenben pontosan ez. Szerencsére a hétköznapi kalandok szinten tartanak érzelmileg. Említettem már, hogy Új-Zélandon figyelmeztetve lenni szinte mindennapos élmény. Két, azt hiszem kirívó történettel szeretném mindezt érzékeltetni. A Railway Station szálláson két közüzemi konyha méreteivel vetekedő főzőhelyiség van, ahol a világ különböző részein tökélyre fejlesztett kulináris mesterfogásokat leshet el az ember a nap bármely pontján. A kínaiak egész csirkéket sütnek csak a Mindenható tudja milyen egyéb hozzávalókkal egyetemben; az indiaiak összegyűrt rongyokkal lapítgatva perzselgetik kenyérkéiket, miközben túlnyomást ellenőrző fazékban fő a rizs (úgy mondják pressure cook), aminek mellesleg olyan hangja van, mint egy fütyülő gőzmozdonynak és ha „megszólal”, feszt rám hozza a szívbajt; a japánok ide göngyölnek, oda töltögetnek és hopp, kész is a sushi; mások sülkrumpilznak, vagy simán teát főznek. A rádióban mindeközben megy Danny Boyle Slumdog Millionaire című nagysikerű filmjének Jai Ho betétnótája. (Aki nem ismeri, annak youtube segít.) Jobb esetben a Jai Ho, többnyire inkább egyéb, csak beavatott fülek számára ismeretes bollywoodi csodamuzsika.

Egyik este nap végi levezetésként kínai tasakos noodles szerepelt a menümön: elkészítési ideje 5-10 perc, az elkészítés nehézségi foka tízes skálán valahol 0 és 1 között, az étel tápértéke… nos, hagyjuk csak! Tojással, sajttal, extra fűszerekkel megfejelve kellemesebb, pirítóshoz kiváló. Olyasmi a végtermék, mint a húsleves. A kiszemelt gáztűzhely úgy fest, mintha valaki atomot hasított volna fölötte és a maradék veszélyes hulladékot elegánsan otthagyta volna. A lefolyóban a szemközti kínai töttyölt ratyli előkészületeinek maradványait találom, a krumpli héjat például felismerem, de a zöldes-lila egyebet botanikusok még nem katalogizálták. Marokra szedem és elsétálok vele a szemetesig, elmosom a tányérom, amíg fő a levem. Kész is, elpakolok, kitisztítom a lefolyót, letörlöm a munkafelületet, indulhatunk. Dehogy is! Szól oda egy indiai lány, megpróbálva túlkiabálni fütyülő gőzmozdonyát. A tűzhelyet legyek kedves magam után tisztán hagyni! Mire a tudatomig süllyed, mit akarnak közölni velem, a homlokomon vertikálisan már meg is jelent az a ránc, ami értetlenségemhez szokott társulni, az évek során egyre csak mélyül és olyan emberek dolgoznak rajta vésővel-kalapáccsal, mint most itt előttem ez a hindu furcsaság. De hiszen azt a mocskot valaki más hagyta ott, te is láthattad, előttem érkeztél—erőlködök. Erre olyan nyelvtörő mondókába fog a lány jó pár decibellel feljebb, hogy nem csak a ránc lett a homlokomon, ha lehet még mélyebb, de a szemem is szikrát szórt, a fogamról meg azt hittem lepattan a zománc, olyan erővel szorítottam össze az állkapcsom. Bal kézzel valami feliratra mutogat a falon, én meg az indiai-angol zavarosban halászva ilyeneket találok meghallani: "den dollars benaldy", "id iz your rizbonzibilidy du glín ub". Furcsák azok a „t” betűk az akcentusban, amit ez a lány és honfitársai mind „d”-nek mondanak szinte kivétel nélkül. Szerintem amikor az abc-t sorolják, átugranak a „t”-n, hiszen már a „d”-nél említették. Az „s”-t meg azért hagyják ki, mert majd a „z”-nél jön. Magyarra fordítva, ha valakit nyakon csípnek, hogy nem takarított el maga után, azt 10 dollárra megbünteti a szállásadó vezetőség. Ez a figyelmeztetés van kifüggesztve lapra nyomtatva zsíros üveglap mögött. Még az is lehet, hogy a büntetés megfizetése mellett a delikvenst sarokba fordítva kukoricára térdepeltetik. Igen, tudom, olvastam én is, köszönöm a figyelmeztetést, én hibáztam, elnézést kérek. Őszinte megbánásnak nyilván nyoma sincs a hangomban, inkább beletörődés a megváltoztathatatlanba. Hiába parolázok, ezen a platformon csak vesztes lehetek. A büntetés dacból se érdekel. Viszont eszembe jut az a hiúz, akit egyszer egy NatGeo természetfilmben láttam nyulat kergetni, de egy pont után feladva megállni, mert a nyúl elfogásával nyert energia már nem pótolná a hajszába fektetett energia mennyiségét. Pusztán kalkuláció dolga az egész. Én is feladom, mint az a hiúz. Simítottam négyet a rongyommal a tűzhely körül, közben olyan képet vágtam a művelethez, mint a morcos gyerek, aki nem kapta meg anyjától a hőn áhított cukorkát és most vérig van sértve. Ránézek a lányra, "happy now?", erre a válasz, "tsss". Ez tényleg ő volt, nem a rizses fazék. Azt hiszem ezen a ponton vége a románcnak, ha volt egyáltalán.



kiwi pisilde

Kicsit fáradtnak érzem magam véleményezni a fenti esetet, mindenki tegye ezt meg a kedvemért saját maga. Témakörileg idetartozó második esetemnél ugyanígy. Íme röviden, amiből percekig, sőt órákig nem bírtam felocsúdni és gyanítom példaként fogom emlegetni, amíg élek. Kimondottan szimpatikusnak találom Aucklandben azt a hozzáállást, amit a városvezetés a vizelettartási problémákkal küszködők felé mutat, nevezetesen hogy a köztéri mellékhelyiségek száma igen magas. Parkoknál, nagyobb csomópontokon, de akár normál utcarészen is spontán fellelhetőek. Ráadásul tiszták, a tartályban van víz, a kellő helyen higiéniai papír, a kézmosónál folyékony szappan, papír-vagy görgethető ruhatörlő. A bejáratnál nem ül nyugdíjas néni leselejtezett konyhaasztalnál, műanyagtányér mögött, tollal kartonlapra vésett százötven forintos belépődíj felirattal. Ebben a tekintetben le a kalappal az itteniek előtt. Tanuljunk, amit és amíg lehet. Egy alkalommal egy ilyen helyre lépve egy kisfiút találok a piszoár előtt, aki pipiskedve próbálja elérni az egyértelműen nem neki méretezett kagylót, de azért nyelvkitolva erősen próbálkozik. Mehetne külön kabinba, éppen ott van nyitva mellette, benne gyerekvécével, de hát ő már nagyfiú és nyilván az apa által is használt felnőtt vizeldébe kell lőnie. Közben az ökrökhöz hasonlatos célzóképességgel mindent eltalál, csak a „bika szemét” nem – a darts játékban, ha jól tudom a tábla közepét hívják bull’s-eye-nak, vagy bullseye-nak. Vigyorgok magamban. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy hónaljnál felemelem a kistököst, segítek a vergődésén, de ugye az magánlaksértés lenne. Amúgy is hadd tanulja meg saját erőből hogyan megy ez, majd eltakarít utána a személyzet. Félrevonulok egy zárható kabinba, „ne zavarjuk a kisfiút” megfontolásból, kicsit slendriánul belököm magam mögött az ajtót. Mivel én „felnőttként” tiszteletben tartok másokat, az általam használt felületet tisztán hagyom magam után. Miközben kezet mosok, odabilleg hozzám a srác, a sliccébe beakadt a pólóvéget próbálja kiszabadítani, közben belekezd egy nekem címzett verbális üzenetbe. A csobogó víz mellet nem értem a kiwi gyereknyelvet, visszakérdezek, lehajolok, jobb fülemet hegyezve ismétlésre ösztökélem a srácot: "Say that again, mate." Mindig a jobb fülünket tartjuk oda, ha valakit nem értünk, nem? Állítólag azzal jobban ki lehet venni a szavak értelmét, mint a ballal. "You’re… hm-hmmm… not supposed to leave… youuu know… the door open when you go in there. Errr, you need to close the door so that people would know somebody’s in there." Ez a vékony, döcögve dallamos gyerekhang határozott verdiktet mondott most fölöttem. Hhhhaaa! Hát megáll az ész! Részemről szó fennakad, lehelet megszegik. "You’re the only one in here, little fella, and you saw me going in there. What’s your point? Will you explain it to me, please." Csak ennyire vagyok képes, persze tudom mire gondol, de most már hadd fejtse csak ki, amit akar, szépen cizelláltan, így magamban. Mosolygok. Ez már aztán mókás, igencsak az! Megismétli ugyanazt, láthatóan nem érti, mit aggályoskodok. Természetesen neki van igaza, hiszen vétettem egy nyilvánvaló szabály ellen. Mit nem lehet ezen érteni? Hiszen még a gyerekek is tudják, hogy be kell csukni magad mögött az ajtót!!! (Több felkiáltójelet nem teszek ide.) Ássuk el a csatabárdot, menjen mindenki a dolgára. Kilépve a wc-ből mégiscsak ül egy nagyi a bejárat előtt, de nem jegyet szed, a kisfiút várja. Köszönök neki: "Nice day, innit?" "Yiiis, nice and sunny." Mosolygunk egymásra. Na, az ő világlátását aztán végképp nem fogom tudni az oldalamra állítani. Nyilván ő (is) tanította illemre a kisfiút. Engem a szüleim rendre és tisztaságra neveltek, szemetet például nem dobunk el az utcán, de azt úgy látom elmulasztották belém sulykolni, hogy lépten-nyomon figyelmeztessem embertársaimat kötelezettségeikre. Mint valami bíró a focistákat, síppal a számban, sárgalapot lobogtatva. Bánja a fene, én már így maradtam, akár a régi nagyi és új unokája. Juszt is a saját szabályomat követem (live and let live), az új-zélandiak meg csináljanak, amit akarnak. Nálam aztán süket fülekre találnak. Azt hiszem, ezt hívják neveltetésbeli különbségnek. Izgalmas!

Véleményt tehát alkosson mindenki magának. Levezetésképpen mellékelek még két fotót. Az elsőn a szöveg egy toilet poetry gyöngyszem. Ha nem lenne olvasható, ez van a falra írva: "Here I sit all broken hearted / Came to shit / But only farted." Ami pedig a takarítást illeti, személyzetisként nyugodtan lehet a tisztítószerekkel megrakott kiskocsit a bejáratnál hagyni és komótosan letörölgetni a csapszéleket. Közben mindenki kint várjon a sorára, vagy keressen alternatív megoldást.

rimuzind

Egyre jobban bebizonyosodik, hogy amikor korábban azt állítottam a kiwik szeretnek mókázni, nem jártam messze az igazságtól. Nyelvük pedig, amin keresztül kifejezik életérzéseiket, legalább annyira mókás, mint a szívük. Richie és Jamie lakótársaim kitalálták, menjünk el közösen a Rimuzind nevű szórakoztató parkba, ami angolul a theme park kategóriába eső szórakoztató egység, magyarul meg vidámparkként ismeretes. Korán felkelünk, odabuszozunk és délután ötkor elégedetten távozunk, addig van ugyanis nyitva. Mi is a helynek a neve még egyszer? Kérdezem. Rimuzind, így Richie. Tudom, van ugye a szivárvány, ez meg annak a végén van. Egyik kézzel ívet rajzol a levegőbe, majd a másik kéz mutatóujja kiböki a pozíciót. Aha! Értem már, Rainbow’s End. Igen-igen, ő is azt mondja: Rimuzind.



`Rimuzind` map

Ha a magyart beszélnék NZ-on, valószínű az is elszigetelt fejlődési pályára állt volna. Akár az erszényesek Ausztráliában, ahogy középiskolában tanultuk biológiából. Nyelvész és fonológusnak ez a közeg a Kánaán. A „rainbow” hangsorban például a szó eleji és végi diftongusok a magyar „i” és „u” magánhangzókhoz legközelebb álló hangokká egyszerűsödtek. A fő hangsúly az „ind” szótagra esik, a másodlagos hangsúly a „rin”-re. Így rajzolódik ki a hangsor jellegzetes íve, mint a szivárvány, csak ebben ott egy hurok. A többi csak szakbarbárokat érdekli, ami én sem vagyok. Mindenesetre ez a két szó, így egymás után, kiwi akcentussal kiejtve, könnyen lehetne akár egy szakirányú doktori disszertáció fejezettémája is.

Reggel lesétálunk a buszmegállóba, jön is a busz olyan negyven perc múlva. Nem kell azt elsietni, végül is csak hétköznap van, majd eljutnak a dolgozók ahova akarnak, ahogy akarnak. Indulásig bemegyünk egy BK-be egy szendvicsre. BK kimondva egyenlő Burger King leírva. Két sajtburger 5 dollár, 750 forint. Kezdődhet a viszonyítgatás. Otthon többször, itt most ettem először ilyet. Visszaérve a buszmegállóba és felszállva a hétszáz-akárhányas járatra mondja a fekete sofőr, hogy ez a busz másfél órát kanyarog a célig, de öt-hét perc múlva jön a gyorsjárat, érdemes azt megvárnunk. Jön is a gyorsjárat, olyan húsz perc múlva. Napi jegyet véve 10 dollárt költ el az ember, ami feleljen meg mondjuk 1500 forintnak – a budapesti 330 forintos vonaljegyek világában sem rossz árajánlat. Ez továbbá napijegy, annyit és annyiszor mehet vele az ember, amennyit a feneke kibír. Mutatom a maori sofőrnek a diákkedvezményemet, amit Maxx sticker-nek hívnak a diákkártyán, direkt tömegközlekedéshez jár egyetemistáknak. Honfitársaink az ország nyugati részén `matrica`, keleten `levonó` néven ismerik az ilyesmit. Ez állítólag 40% discount-ra is jogisíthat, jó ajánlat, mondtam még hetekkel ezelőtt az asszisztensnek. A maori sofőr nemlegesen rázza a fejét, erre nem jár kedvezmény, adjak neki tíz dollárt és üljek le. Pár napja komppal mentem át a szemközti félszigetre Devonportba, az a jegy is 10 dollárba került, ott is mutattam a kedvezményem, ott se kaptam. Jamie rosszallóan rázza a fejét: "New Zealand is a money hungry country." Nekem is feltűnt már az étvágya. A Maxx sticker-en jelesül három piktogram virít: egy busz, egy vonat és egy hajó. Kipróbálom majd vonatra is, hátha arra se lesz érvényes. Megéri itt diákoskodni!

A gyorsjárattal pontosan akkor érünk a helyszínre, mint az előttünk indult kanyargó lassújárat. Richie figyelmeztet, vigyázzak nehogy lelőjenek. Mivel látja nem értem a célzást, elárulja, hogy ez egy gengszter negyed. Új-Zélandon errefelé a legmagasabb a halálos kimenetelű bandaháborúkból fakadó atrocitások aránya, de ne aggódjak, rajtam nem látszik melyik gang-hez tartozom. Vigyorog. Auckland bandái. Mennyire lehet durva New York bandáihoz képest? Á, jóval könnyedebb kiadás, mondják a srácok. Bevásárlóközponton áthaladva és parkot megkerülve elérünk a bejárathoz, ahol nem ül senki a vendégfogadó-bódékban. Ezek ketten kiabálnak: "Oi, anybody here? Oooiii!" Sehol senki. Meglátok egy táblát, amire az van írva jegyet a legközelebbi épületben lehet váltani. "Good spot, mate." mondja Jamie. A napi belépő ára 47 dollár, durván 7000 forint. Gondoltam még nem véleményezek, nem láttam mi van bent, sőt eszembe jut hátha itt kapok végre valami kedvezményt. "Sorry, bro, we don’t do student discounts." Ez a pultos srác. Lehet jobb lenne elhajítanom ezt a diákkártyát… Richie azt mondja inkább adjam oda neki, ő majd eladja valakinek jó pénzért.

Invader

Szóval szigetfesztiválos lila napi karszalaggal vigyorogva a szélben szaporázzuk lépteinket az első élménygép felé. Órákon keresztül ez fogjuk csinálni – szélben eső nélkül, esőben széllel és szél nélkül, napsütésben széllel eső nélkül, szél-eső-napsütés trojkában és így tovább. Az időjárási intervallumok 10-20 percenként váltakoznak; Aigner Szilárd biztos gutagütést kapna. Az első gép neve Invader. Fordítsuk talán Megszállónak. Egy zöld színű űrbéli illegális bevándorló áll az irányítópultnál az ember-irányító mellett. Egy nagyjából húsz méteres földhöz rögzített S-alakú sínen siklik fel-le egy tengelye körül forgó-pörgő nyitott tárcsa, amire olyan húz ember rögzítheti magát székekbe biztonsági övvel. Felvettem videóra az egész huncutságot, eddig csak egyszer mertem visszanézni. Jamie élete egyik legnagyobb hibájának tartotta, hogy felült rá, Richie csak annyit mondott "it was awsome, bro", nekem meg homokzsákokkal kellett eltorlaszolnom a nyelőcsövem, nehogy a két BK szendvics áttörje a szájgátam. Jöhet a gokart. Az mindig nagy élmény. Igazából csak egyszer volt eddig hozzá szerencsém, a budaörsi pályán, de ez itt meg sem közelíti az otthonit, se a pálya hosszában, se a kocsik sebességében. Ráadásul előzni sem szabad, ezzel az egész ügymenet sava-borsa feszült keresztre. Csörlős szeneskocsival mentünk még végig egy mesterséges bányán, kivájt farönkhöz hasonlítani akaró csónakban kanálisoztunk elvarázsolt kastélyban, motoros gumicsónakokban ütközünk medencefallal és egymással, 3D filmben mentünk vissza a dinoszauruszok világába, 180 fokos dóm belső falára vetített filmen ugrottunk ki repülőből, végül dodzsemeztünk.

Rollercoaster (front) - Power Surge (back)

Ezek is érdekesek ugyan, de az Invader mellett három élmény külön említésre méltó: a Rollercoaster, a Power Surge és a Fear Fall. Az első ugye fix acélpályán viszi végig a kisvasútba ültetett delikvenst dugóhúzóban pörögve, helyenként fejjel lefelé A-ból igazából vissza A-ba. Ezzel szitáló esőfüggönybe belerepülni a kimondott kaland. Bőrig áztunk, majd öt perc alatt megszáradtunk. A másodikról csak pszichológussal vagyok hajlandó beszélni, komolyabb összegért sem ülnék fel rá többet. Azt hittem valami NASA tesztgépbe szíjaztak és valaki stopperórával méri mikor ájulok el. Falfehér lehettem. A harmadik volt a pont az i betűn. Szabadesés! Angolul free fall, de feltűnt, ennek fear fall a neve, azaz „félelmetes zuhanás”. Két társaddal együtt beültetnek egy-egy székbe, csörlő felhúz kábé hat emelet magasra, onnan meg szépen a gravitáció szabályaira bíznak. Becsapódás előtt persze megmentenek. Triónk a Foxtrot Uniform Charlie Kilo szavak kezdőbetűiből kirakható szót kiáltotta kórusban, ma sokadjára. Miután kiszálltunk, mindhárman egyetértettünk, hogy jobb lesz megpihenni. Üljünk le, különben átnevezem Aucklandet Öklend városának… elmagyarázom a kiwiknek a szómókát, amit anno én is öcsémtől hallottam. A nap hátralévő részében Richie és Jamie így hívja városukat.

Mini golfot játszunk. Kiderül van tehetségem hozzá, ami eddig saját magam előtt is rejtve maradt. Fölényesen győztem két „ellenfelem” előtt. Ugyan sport terén soha nem dúlt bennem versenyszellem, itt azért elfogott a győzelem mámorító érzése. A srácok szerint „a híres magyar golfozóval” volt dolguk, csak eddig eltitkoltam előlük. "Is there a man, the famuos Hungarian golfer?" - kérdezi valamelyik. Hogyne, Új-Zélandon inkognitóban. Mittomén. Arra viszont emlékszem, amikor Tiger Woods 1997-ben 21 évesen 18 under par-ral megnyerte a US Masterst. Ő volt a legfiatalabb golfjátékos, akinek ez sikerült. Sportenciklopédistáknak ez biztos érdekes adat, nekem „csak” egy emlék.

Összességében kimondottan meg voltam elégedve az ár-érték aránnyal; a nap végi osztás-szorzás eredménye pozitív képet mutatott. Valamikor gyerekkoromban lehettem utoljára vidámparkban. Ez az emlék jobban megmarad majd, de az is biztos, csak saját gyerekkel fordulok meg legközelebb ehhez hasonló helyen. Még egy valódi szivárvány is előkerült a kelléktárból a nap végére. Ez ám az igazi Rimuzind!

Richie `n Jamie on Power Surge

 

fish market

Hétvégenként turista vagyok, aki vállára kapja fényképezőgépét és elindul felfedezni a körülötte lévő világot. Akárhol jártam eddig magyar határainkon túl, mindig és mindenhol jobban érdekelt hogyan élnek a helyiek, mintsem hogy a turisták által előszeretettel látogatott „szent helyekre” zarándokoljak el. De kikerülni szinte lehetetlen a zónáikat, szóval akár tetszik, akár nem, mégis turista vagyok.

A kompkikötő közkedvelt helyszín a hobbiszerűen utazók körében. Át kell verekedjem magam rajtuk, hogy feltérképezetlen terepre érhessek. Mi van a kikötőn túl? Például a halpiac. Erről fogalmam se volt, random szerűen választottam ki az útvonalat, ami végül helyesnek bizonyult. Életszerű benyomásokat tapasztaltam, olyanokat, amikre igazán kíváncsi voltam. Egy fiatal pár például akkora halat vett, ami egy többgenerációs családot jóllakatott volna. Még a szomszédokat is. Könnyen lehet valami ünnepre készültek. Kínai nagypapa vállán a kis unoka nem tudom mit láthat azon a keskeny szemcsíkon keresztül, de itt az orr fontosabb, mint a szem. A sós hal szaga átható. Középkorú hölgy láthatóan halálosan unatkozó párjával minden halfejet megfog, közelről megszagol, majd fintorogva visszatesz a jégre. Én személy szerint egyiket se venném meg a helyében. A japánok által üzemeltetett rész akváriumában mélytengeri szörnyek vicsorognak egymás hegyén-hátán. A tűzhal tövise ugye halálos? Sokan fotóznak, ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki még nem látott ennyiféle és fajta halat és egyéb tengeri herkentyűt egy rakáson. Furcsa belegondolni, hogy itt pár órája még mindenki vígan úszkált kint a nyílt vízben: polipok, homárok, lazacok, cápák, ráják, tintahalak. A többi kuriózumnak a nevét se tudom, semmilyen emberi nyelven.

Mindenesetre úgy döntöttem eszek egy fish and chips kombót, ami bizonyára friss itt és feltételezem nem is lehet méregdrága. Az indiai srác késfenés közben már üdvözöl is, majd elmondja, hogy a napi menübe milyen hal úszott ma győztesként be. Jó lesz, bármi legyen is az. Sült krumplival kérhetem, ha akarom. Akarom. Fizessek hét dollárt, üljek le és várjak. Kapok egy ufó megjelenésű műanyag tárcsát a markomba, ami elektronikusan fog jelezni, ha jöhetek a porciómért. Leteszem az asztalra és kíváncsian várom villogni fog-e, vagy rezegni, esetleg a nevemen szólítani. Úgy figyelem, mint macska az egeret, ha megmozdulna, már ugrok is. Néha azért kipillantok fölötte. Egy maori pár négy adagot kért abból, amit én is rendeltem: papírdobozban sülthal – a Római parton és a Balatonon hekknek hívják – vastagra szabdalt rosejbli, szósz (könnyen lehet ketchup), hozzá kóla. A maori fickó megkérdezi az asztalokat törölgető személyzetist, merre van a mellékhelyiség. A srác pattanások, csorbult fogsor és kancsal tekintet mögül rajzolja fel verbálisan a gyalogösvényt a célig, közben végig mosolyog, gesztikulál és az alkarját simogatja az asztaltörlő ronggyal. Szereti a munkáját, látszik rajta. Tiszteletreméltó az ilyen. Csak valami az agyára ment az életben. Az egykoron fehér gumicsizma cuppog a lábán, ahogy lép, jeget hoz a halakra és a földre, kurjongatva kiabál valamit a társainak hátra, közben egy kisfiú kiveri a balhét az apjánál, hogy ő még repetázna halból és hozzávalókból. Hirtelen jelez a szerkezetem egy piros villogó leddel az oldalán és vibráló mászással elindul a műanyag asztalon, ahogy a mobilok szoktak. Megvárom, amíg az asztal széléhez ér, leesik, elkapom. A protestáló kisfiú figyelmét leköti a produkcióm, addig sem nyaggatja az apját és ahogy minden gyerek, rögtön ki is akarja próbálni a saját ufójával, de az nem reagál. Elhozom a papírdobozomat és elgondolkozom, vajon mi a fene kerül egy darab halban és egy kis krumpliban 7 dollárba, jó ezer forintba? Itt fogják helyben, sehova nem kell (ki)szállítani, (el)raktározni, (le)fagyasztani. És ez olcsó ár ezért. Cserébe valóban friss és finom. Amióta Aucklandben vagyok, sok halat eszek, bár alapjáraton nem a kedvencem. Legközelebb a kagyló-polip-tintahal következik, aminek az ízére ugyancsak nem indul be a nyálképződésem, de akik szeretik, azok esküsznek rá. Igazuk lehet. Akkor rágják csak azt a gumicsodát!

medical test

Kedden orvosi vizsgálaton voltam, aminek a vérkép és mellkasröntgen eredménye péntekre pedig meg is érkezett. Ahhoz, hogy diákvízumot kaphassak ugyanis kiváló testi és lelki egészségnek kell örvendjek, aminek kiderült problémamentesen örvendek is. A kis kínai dokinéni megnyugodott, semmilyen devianciával nem szembesült, így nagyban megkönnyítettem az életét, amiért külön köszönetet is mondott és megkért, tartsam fent ezt az idilli állapotot.

Medical Centre

Összességében azt kell mondjam, nagyon meg voltam elégedve a vizsgálat körülményeivel, a hatékonysággal és elsősorban az eredménnyel. Mennek dolgok zökkenőmentesen is Új-Zélandon; igenis létezik az éremnek ez az oldala. Első lépés a röntgen, 10 perc alatt készen is vagyunk. Fájdalommentes beavatkozás. Leülve pár oldalt tudtam csak átnyálazni a szokásos tavalyi magazinokból a váróban, máris szólítanak. Középkorú kiwi asszisztenshölgy a második lépcsőfok. Pár bemutatkozó kérdés után rá is térünk a lényegre: súly, magasság, vérnyomás, általános fizikai és lelki közérzet. Pipa, pipa, pipa, pipa. Pisiteszt, rögtön analizátorba: minden rendben. Pipa. Majd jön a szemvizsgálat. Álljak a felrajzolt talpra és mondjam, amit látok. A „könnyű” részek után alulról a harmadik sort olvasom. Az alatta lévő két sor már csak két párhuzamos egyeneseknek tűnik, mintha nem is különálló betűkből állnának. A felső vonalat talán vastagabb filccel húzták. Az én soromban az első egy O betű… megtorpanok, eddig jó, így az asszisztens. A második úgy lebeg, mint forró nyári napokon az úttest. Szinte szublimál. „Let’s get back to this one a bit later, shall we?” mondom. Ahogy nekem kényelmes, jön a válasz, mire én rákmenetben hátulról kezdem olvasni a „szöveget”, mint az arabok. L… igen, mondja az asszisztens, tehát K. Hogyne, akarom mondani K, csak összeakadt a nyelvem. Illetve a szemem. Előtte T, annak előtte meg P. A sor kezdőbetűje O, azt tisztán látom, de azt már említettem is. Nagyszerű, eddig már kevesen jutnak el, a legalsó két sort meg csak sólymok és sasok látják, de őket képtelenség rábírni az olvasásra. Meghiszem azt, akárcsak varjakat reptetni a víz alatt. Mindenesetre, ha némi fantáziával kitoldom az olvasott betűket, akár ki tudnánk rakni azt a szót, hogy OPTIKA. Biztos humoros kedvében volt a táblakészítő: gondolhatta magában, aki idáig eljut, azt kapjon már valami ajándékot! Valóban, OPTIKA, válaszolja az asszisztensnő, erre még nem is gondolt, egy pillanatra meg is áll a toll a kezében. Míg ő ír, én azon kezdtem el agyalni, hogyan is tanultuk annak idején az egyetemen fonológia szemináriumon…? A szó eleji p,t,k hangok minden esetben hehezetesek, azaz kimondva követi őket egy kis baráti h hang, kivéve abban az esetben, ha a p,t,k hangokat sziszegő hang előzi meg. Egy s (kimondva sz) meg is felel. Igen, igen, valahogy így. Például a p(h)eak hehezetes, de a speak már nem, a t(h)ake hehezetes, de a steak már nem, a k(h)ey hehezetes, de a ski már nem. Ez az angol nyelvre igaz ám, a magyarral nem kompatibilis a szabály. Aztán gondolataim susnyását széthúzva látom, hogy mozog az asszisztensnő szája, közben lassan felcsavarják hozzá a hangerőt is: „… zzzhhhhh… come with me.” Kiváló a példa, köszönöm, a come szó is hehezetes, mert a p,t,k hangoknál a kiejtés számít, nem a helyesírás. Követem.

Vérvétel következik. A mumusom. Soha nem fog a „hónap véradója” tábla díszelegni a falamon, ezt tény. Ha már a szavak formájánál és alakjánál jártunk az imént, furcsa, hogy egy-egy betűsor milyen érzést vált ki az emberből. Esetemben például, ha azt a szót hallom érv, nem történik semmi. A rév is hidegen hagy. Semmi. Viszont ha azt találom hallani vér, rögvest beremeg a térdem és szemmel a menekülési útvonalat keresem. Kérem az asszisztensnőt, hadd feküdjek le, mert ez a beavatkozás nálam sufniba van zárva, a kulcsot meg elhajítottam a csalitosba. Most erre a rejtekhelyre törünk be. Ülve nem biztos, hogy átvészelem. Semmi gond, hallom már vízszintesben, csapások a vénámon, „hmmm, nice vein” a fülemben, nedves vatta a bőrömön, tűszúrás a karomban, idegen anyag az eremben, szörcsögés műanyag fiolában, egy fehérhomokos tengerpart erőltetett gondolatban, de csak partra vetett vérző bálnák fújtatnak vért köpve szanaszét, greenpeace-es pólóban mentem őket, velük együtt a lelkemet, és miután az egész napos munka végén lemegy a nap, fáradtan, de elégedetten terülök el a hátamon egyedül a parton… a steril ágyon, egy perc múlva, neonfényben… Sylvania T12-es fénycső… egy kamionra ötvenkét raklap férne belőle, de mivel ez „lelógós”, így csak esetleg ötven raklap. Régi munkaköri ártalom (GE Lighting, mi más?) Felkelek.

egy pár tüdő

Meg is volnánk, jöjjek vissza pénteken, délután három jó lesz? - dobban az asszisztensnő hangja szívritmusra. Dam-dam... hogyne... dam-dam. Péntek háromkor a harmadik lépcsőfok a kis kínai dokinéni, aki mélyen meghajolva üdvözöl, én meg ettől annyira megilletődöm, hogy megbotlok a küszöbben, de szerencsére sportcipőben nagyot szökkenve korrigálok. Előzőleg kitöltöttem az orvosi kérdőívet, amelyen ismételt döbbenetemre végtelen kérdéssor kígyózott: voltam-e valaha műtve, ha dohányzom, számoljam ki az elmúlt évek során összesen hány doboz cigarettát szívtam el, iszom-e alkoholt, mit és mennyit, él-e és egészséges-e mindenki a közvetlen családomban, van-e gyerekem, élnek-e és ha meghaltak, mikor és miben, HIV fertőzött vagyok-e, leukémiás vagyok-e, sosehallottammégbetegségem van-e, milyen országokban jártam az elmúlt öt évben. Ilyen és ezekhez hasonló teljes átvilágító kérdések tömkelege. Félreteszem a „személyiségi jogok” kifejezés értelmét. A doktornő pupilláimba világít, műanyagtölcsérrel a fülembe les, megnézi a pulzuson a nyaki ütőeremen, mindkét lábfejemen, térdreflexet vizsgál, guggoltat, majd tyúklépésben jártat, becsukott szemmel és kinyújtott karral egyenesen állíttat, orrhegytől ujjbegy-összeérinttet, hasüreget nyomkod… még jó, hogy tótágast nem kellett állnom! Ilyen részletes vizsgálaton még életemben nem voltam. Minden anyagot kézhez kapok, még a röntgenlapomat is, elköszönés, majd irány a posta. Most már csak várnom kell mikor kapok visszajelzést a vízummal kapcsolatban. Lehet egy hét, lehet két hónap. Félek az utóbbi.