visszavagyok

Az elmúlt majd két hónap Új-Zéland legkülönfélébb helyein ért, sokszor úgy dobált a sors, mint valami lélekvesztőt a viharos óceán (olykor szó szerint). Az utazás során szerzett tapasztalataimról magyarországi otthonom védelméből számolok majd be, amolyan retrospektíve. A hetekig parlagon hagyott blogom gyomlálása tehát még várat kicsit magára. Három óra múlva indul a gépem innen Aucklandből. Megpróbálok rajta lenni, szóval egy időre szevasztok, csók, puszi, ölelés! Később jelentkezem. Out of intercom.

egy éra vége

Hát ma meg Halloween van. Október 31-én hétfőn. Az ünneppel velejáró jelmezbe öltözés az egész ügylet vicces része: nevetünk a kifent-kikent arcokon, de nevet az is, akin a maszk van. Állítólag ilyenkor (azaz a karneválok idején) eltűnnek, de legalább is elmosódnak a társadalmi különbségek, akár valósak, akár véltek.

Az aucklandiek úgy döntöttek, hogy a ma hétfői munkanap helyett már szombaton megünneplik a Halloweent, azaz előre isznak a medve bőrére, ha ez a hasonlat itt egyáltalán megállja a helyét. Ittak is rendesen, abba’ nem vót hiba! A belvárosban szombat este ilyesmiket lehetett hallani, hogy arrrrgh, burrrrrp, zeeeiiing, buuuund. Én legalább is ezeket hallottam, aki pedig részeg volt a jelmez alatt-mögött aznap este… na azok szolgáltatták a fenti hangeffektusokat. Jó kedvemben voltam, nem orroltam meg senkire, aki a lábamra lépett, vagy dülöngészve reflexszerűen a vállamra támaszkodott – "sorry mate" – mivel a vizuális orgia mindenért kárpótolt. A látványosságok csúcspontját egy ördögnek öltözött egyébként meleg srác produkálta, aki egy ponton se szó, se beszéd felugrott a lócájáról, egy szemvillanás alatt az apácakosztümös pultos lány mögött termett és imitálva nagy hévvel elkezdte hátulról fedezni. A csínhez szellemes verbális körítést is mellékelt, imígyen: "The devil is f*ing the nun!" A műapáca szemlátomást nemigen bánta az ördögi modort, a bár közönsége pedig kacagva köpte ki a még le nem nyelt sörkortyokat. Egyébként Halloween napján legitim ihatja le magát az ember a sárga földig — szalonképes állapot, ammegmi? Sutba vele! Kicsit később pár ismerőssel átballagtunk egy három sarokkal lentebb lévő félig nyitott, félig fedett sörözőbe. Az egyszerűség kedvéért nevezzük talán sörözőnek. Rögtön feltűnt, hogy Új-Zélandon vagyok (ha esetleg egy időre elfelejtettem volna), amikor a maori kidobó srác udvariasan megkért, hogy belépés előtt vegyem le a baseballsapkámat. Hosszú ujjú ingben, szövetnadrágban, az említett kalpaggal a fejemen és két kisüveges sör után színjózanul a rendész nem talált szalonképesnek a belépésre. Balra tőlem egy csontvázjelmezes srác támogatott egy nála is ingatagabb csontváz-leányt, előttünk meg visítozó fehérbőrű kiwi hölgyek tipegtek alig-szoknyában. Mindez rendben is van, na de az én baseballsapkám ugyan nem! Újabb példa arra hogyan és mennyire ragaszkodnak az új-zélandiak a szabályokhoz még azon a napon is, ami éppen a szabályok mellőzéséről szól(na). Rég feladtam már a szélmalomharcot ezzel a túlregulázott országgal, szó nélkül vágtam zsebre a fejfedőm. Entry approved. Így hal el az egyén, apró adagokban megfenyítve. Az egész tetejébe Meet Loaf koncert volt szombat este közvetlen a szállásom mellett lévő Vector Arénában. Kiváló időzítésnek vélem, hiszen Meet Loaf-nak nagyjából álarcot sem kell viselnie ahhoz, hogy Halloween ünnepén szalonképes legyen.

A Halloween nyárbúcsúztató ünnep, vélhetően a rómaiaktól, de inkább az írek őseitől, azaz a keltáktól ered, amikor is ebbe a világba talán a legkönnyebben libbenhetnek át a túlvilág, vagy az árnyvilág lényei. Innen a fura jelmezesdi. Új-Zélandon faramuci mód a telet búcsúztatják, már érezhető is ebben a feje tetejére állított fonák világban a nyár lehelete. Nekem személy szerint Halloween ünnepével majd egyetemben véget ért az aucklandi korszakom, a nyárral karöltve megkezdem másfél hónapos fejtágításomat, mely során zarándokszerűen több ezer kilométert teszek majd meg Új-Zéland szigeteit körbeutazva. Szállásomat felmondtam, egyetemi kutatásomat lezártam, munkát befejeztem. Ideiglenes poliszomtól búcsúzva ma kora reggel felbaktattam a Mount Eden vulkanikus magaslatára, onnan szemléltem Auckland látképét, de ahhoz túl messze volt, hogy Kispálékhoz hasonlóan csikket pöccintsek a városra. Szerda reggel indul a buszom északra, megpróbálok rajta lenni. Ennek az érának itt a vége, hát akkor fuss el véle.

rágbi wöld káp twini-ilivön

Október 23-án vasárnap este Új-Zéland pontot tett a hat hete tartó rögbi őrület végére: csapatuk megnyerte a világbajnokságot! Sporttörténelmet írt tehát az egymás közt csak All Blacks néven emlegetett nemzeti együttesük abban a sportágban, amit ezen a szigetországon szinte már vallási fanatizmus övez. A „szinte” szót szerintem nyugodtan el is hagyhatjuk. Ez a győzelem tehát nem pusztán egy kiváló eredmény… juj-de-jó-örüljünk… sokkal-sokkal és megint mondom, sokkal több annál! Legalább is az új-zélandiak életében sokkal több.



waterfront - fan zone

Rugby World Cup 2011 (kiwi kiejtési útmutatót lásd a címben): ez volt az a négy szó és ebben a sorrendben, amit annyiszor hallottam az elmúlt pár hét alatt rádióban, televízióban és élőben, hogy lassan már gyógyszert kellett szednem a kiütéses tüneteim kezelésére. Úgy vártam ennek a sportrendezvénynek a végét, mint a messiás eljövetelét. Teljesen megnyugodni azonban csak igen lassan tud majd ez az ország, mérget vennék rá, hogy még legalább újabb hat hétig fogják a hírblokkok élére tűzni a rögbi vb ügymenetének egy-egy emlékezetes mozzanatát. Tudatosan kiélvezik a jól megérdemelt győzelem édes manna ízét. De mi is történt valójában Új-Zélandon és elsősorban Aucklandben idén szeptember kilencedike, azaz a nyitómérkőzés óta? Hogy egy suta hasonlattal éljek, a kiwik egy hat hétig tartó mesterséges földrengést gerjesztettek maguknak, amire hónapok, sőt évek óta készülődtek és aminek az utórezgései még jó ideig pezsdíteni fogják a véredényeiket. Libabőr-libabőr!

fan zone - a nagy meccs előtt

Egy korábbi bejegyzésemben említettem már, hogy a 2011-es rögbi vb szlogenje ez volt: The World Is Here to Play. (Angolul kevésbé értőknek mondom, ez annyit tesz, hogy „mi most akkor szépen vendégül látjuk az egész világot, akik eljöttek ide hozzánk rögbit játszani.” Teccemérteni?) Úgy vélem ez kiváló bizonyság arra milyen szerepben szeretnék önmagukat látni az új-zélandiak és mi a valós helyzet; a kettő közt ugyanis komoly űr tátong. Akár tetszik, akár nem, a VILÁG nem jött el Új-Zélandra rögbit játszani. Ez egyszerűen nem igaz. Csak azért, mert nekik a rögbi a nemzeti sportjuk nem jelenti azt, hogy a világ fennmaradó részén is ugyanez a helyzet. A rögbi egy fiatal sportág, kiválóan passzol a hasonlóan fiatal Új-Zéland temperamentumához. (Az első rögbi vb-t 1987-ben rendezték, mellesleg ugyancsak Új-Zélandon és mellesleg azt is Új-Zéland nyerte, a mostani tehát a második aranyuk.) Nyilvánvalóan az angolok exportálták ezt a labdajátékot (is) a volt gyarmataikra, mily meglepő, aminek a lenyomata a mai napig kitapintható. Ha figyelmesen megnézzük, azt lehet látni, hogy három fő csoportra oszlik a világ rögbi-ügyileg. Az első a Brit-szigetek nemzetei, azaz Anglia, Skócia, Írország és Wales. Ez a „kötelező” csapatok gruppája, az őshaza. A második Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika — a monstre rögbi-államok, akik egyhamar és már rég túlnőttek az anyaországon. A harmadik pedig leegyszerűsítve az „egyéb” kategória, bár itt mindenkit érdemes lenne külön-külön sorra venni egy-egy mondat erejéig, hogy teljes kegyen a kép. Közülük a legmasszívabb Franciaország és ezen a ponton meg kell mondjam őszintén foggggalmam sincs a franciák miért tudtak mindig is élvonalbeliek lenni. Talán csak hogy borsot törhessenek az évszázados kedvenc ellenük, azaz az angolok és csatlósaik orra alá. A kontinentális Európából  még két csapat volt jelen az idei vb-n: Olaszország és Románia. Az előbbivel több szakértő szerint komolyan kell majd számolni négy év múlva. Az egyéb kategória második legmarkánsabb csapata az argentin, rajtuk kívül Dél-Amerika nem létezik a rögbi vb térképén. Az Egyesült Államoknak meg hát mindenhol ott kell lennie—meg van hozzá a pénzük és az emberanyaguk. Az USA-ban egyébként nyilván mindenki baseballt és amerikai focit nézett, amikor a rögbi csapatukat az összes ellenfél megsemmisítette (csak az oroszok ellen tudtak nyerni… éteri.) És hát Japán… ahogy a focilabdát szelídítik friss nemzetként, úgy lapozgatják fegyelmezetten a rögbi szabályait tartalmazó kézikönyvet is mostanság.

Nyolc év múlva azonban ők rendezhetik a rögbi világbajnokságot. A japánok. Számomra ez azt bizonyítja (Ázsia hegemóniája mellett), hogy a rögbi világméretű szeretne lenni, akárcsak a foci, nyitnia kell a jelenlegi viszonylag szűk körből. Négy év múlva a kellőképpen bejáratott Anglia lesz a helyszín, majd jöhet a jól előkészített ázsiai belépő. A walesi Rod szerint pár év(tized)en belül a rögbi legalább annyira népszerű lesz, amilyen most a foci. Naaa, én ezt nem tudom, há’lehet, de hogy jelenleg szinte kizárólag az angol nyelv által dominált világ játszóterein játsszák ezt a labdajátékot, az bizonyos. Az angolok legtávolabbi játszótere pedig Új-Zéland. Volt. Most már a kiwiké. A többi nemzet a franciákat (és talán az argentinokat) leszámítva statiszta a rögbi kozmoszában.

ott a kupa, hol a kupa

Új-Zéland tehát egyetlen árva ponttal ugyan, de megverte Franciaországot a döntőben. A meccset egyébként a végeredményt kivéve minden tekintetben a franciák nyerték, de a labdarúgáshoz hasonlóan a rögbi is pontjáték, így csak a végeredmény számít. Új-Zéland a vb teljes egészét nézve nagyon is megérdemelte a világbajnoki címet. Egy teljes nemzet mantrázott ezért az eredményért. Egy nem kiwi barátom kérdezte meg tőlem a minap enyhe szarkazmussal a hangjában: „Na és akkor mit kezdenek magukkal az új-zélandiak most, hogy vége a világbajnokságuknak?” Főleg hogy állítólag még ráfizetéses is volt a vb szervezése az államuknak (persze a rögbi szövetség tarolt).  Volt ám nagy csinnadratta, ahogy az ilyenkor illik, ugyanakkor némi csorba is esett a döntőben megszorongatott hősök ólomba még nem öntött mentális szobrain. A franciák mindenesetre szemtelenül beleköptek a levesükbe. Új-Zéland 2011 október 23-án éppen hogy megúszott ha egy forradalmat nem is, de egy utcai tüntetésekkel tarkított nemzeti katasztrófát biztosan. Ehelyett a győzelemmel járó jussuk össznépi eufória volt. A kettőt nem egy hajszál, inkább egyetlen pontkülönbség választotta most el egymástól. Vagy az ugyanaz?

A tömegben állva azon töprengtem el csöppet, hogy október huszonharmadikán vasárnap… nemzeti ünnepünkön... vajon hány embernek tűnt fel odahaza, hogy a világ másik végén egy számunkra szinte ismeretlen labdajátékban egy All Blacks néven becézgetett csapat aranyérmet nyert Új-Zélandnak?

állandóságok kora

Miután többek elmondása szerint a főnököm a melósoknál összerúgta a port az egyik, talán az egyetlen ellenlábasával, se szó, se beszéd elhagyta a céget, aminek az lett az eredménye, hogy most teljes a fejetlenség a szervezettség terén. Jim az a típusú vezető volt, aki minden alkalmazottnak (több száz!) fejből tudta a nevét és azt is hol fog a munkás az elkövetkező három napban dolgozni, hánykor kezd és mikor végez. Tudása sírba szállt vele.

Öreg hiba, ha egy rendszerben mindössze egyetlen ember van, aki minden szálat a kezében tart, hiszen így mindenki más neki van kiszolgáltatva és ha az illető szabadságon van, vagy ha nincs többé, a kollégák csak pislognak, hogy akkor-most-mi-is-hogy-is-merre-is? Multiknál dolgozók hallottak már olyanról, hogy process documentations, vagy handover, vagy successor kinevelése: na hát itt egyik sem volt és ugyan Jim már hetekkel ezelőtt kilépett, csak mostanság kezdenek a hátrahagyottak ismét levegőhöz jutni. Én személy szerint ebből vajmi keveset éreztem és érzek a saját bőrömön, mivel jó pár hete ugyanazon a helyen dolgozom és várhatóan maradok is egy darabig. Hogy meddig? Október végéig. És hogy hol? Egy bőrgyárban. Összesítve egy biztos csavar vagyok jelenleg a melósok gépezetében, aki minden reggel 6:30-kor megjelenik a munkásleosztó központban, furgonba ültetik és elviszik a gyárba, ahol pontban 7:00-kor kezd, majd egy tizenöt perces tea és egy harminc perces ebédszünettel díszített munkanap után 3:30-kor végez, a furgon felveszi és hazafuvarozza. Tiszta sor. Nem okozok fejfájást se magamnak, se másnak. Jim végső hagyatéka ez számomra, amit onnan gyanítok, hogy az első napomon a gyárban külön felhívott és érdeklődött a személyes kis lelki világom felől a munka minőségével kapcsolatban. Csodálkoztam is, amikor láttam a mobilom kijelzőjét és arra gondoltam, hogy hát ez meg minek hív? Utólag összerakva a képet Jim már akkor tudta, hogy távozni fog és mivel mindig is jóban voltunk, a mindenféle lim-lom melók helyett egy fix, viszonylag tiszta és fizikálisan nem megerőltető feladatkört talált nekem. Örök hálám.

Ez az állandó munka a maga nehézségeivel együtt kincs, ami lehetővé teszi az utazásom novemberben és december első két hetében. Idézőjelben véve többen ölnének most ezért a melóért, mivel a rögbi vb áldásos hatásaként ismét idézőjelben véve senki sem keres munkásokat, az alkalmazók inkább a meccseket nézik. Szóval munkamegbízás alig, cserébe sokkal több a melós kéz, akik a vb idejére jöttek ebbe az országba és alkalmi munkákat keresnének. Megbecsülöm tehát a gondviselés jóindulatát ebben a nehéz helyzetben.

türkiz szín... szerintem kék

Megpróbálom sorra venni miket csináltam eddig. Több ezer különféle színű és méretű kutyapórázt címkéztem fel és csomagoltam be forrasztott műanyagtasakokba, ács-és kőművestáskákra szereltem fel kalapácstartókat, majd bőrövre fűzve címkéztem fel őket nagynyomású tűzőgéppel, birkák és borjúk kikötésére alkalmas láncokat gyártottam, bőrövek oldalait festettem speciális olasz gyártmányú géppel, árral és kalapáccsal lyuggattam marhák vezetéséhez szájzárakat, szegecseltem táskákat, késtartókat, csomagoltam rögbi vb logóval ellátott pénztárcákat, vágtam, szeleteltem, aprítottam, gyalultam. Soha nem hittem volna milyen összetett munkafolyamatok során készülnek el az akár mindennapi használatra alkalmas bőrtárgyak. Most valóra válik az az álmom, hogy végre egy valamirevaló szakmát is kitanuljak, ne csak teoretikus zagyvaságokkal tömjem a fejem főleg az angol-amerikai irodalom és a fotográfia terén. Persze munka után az ilyen jellegű könyveimet bújom, szóval ott az egyensúly az elmélet és a gyakorlat oltárán. Biztos láttatok már szövetboltban acélkarikára felfűzött mintaanyagokat, fantázia színnévvel ellátva, amit végiglapozva döntheti el a potenciális vevő, hogy miből rendeljen és mennyit. Na hát én az elmúlt pár napban azokat gyártottam, csak linóleumból, más néven pvc-ből. Charcoal színből 1022 darabot, Sky színből 1050 darabot, Ice színből is nagyjából annyit, de hátra van még nyolc tekercs pvc, amit fel kell szeletelnem. Először sniccerrel méretre vágom a limóleum gurigát, papíron kiszorzom-osztom a rendelkezésre álló anyagból mit szeretnék kihozni, majd fülvédővel a fejemen egy présgép elé állok, és gombnyomásra egy téglalap alakú késsel mintát vágok az anyagba. Bang, bang, bang! Következő sor: bang, bang, bang! Izgalmas, nem? Hát nem az! De legalább jó unalmas. Közben meg a Magashegyi Underground Metróhuzat című nótájából dúdolom azt a sort, hogy „Tesz-vesz a kezem, üres a fej, naponta így megy valamivel / Telik az idő, szakad a konfettieső.”

A gyári munkások listája a következő: Carl, Alan, Kevin, John, Fitti, Lynn, Iona, Ryan, Len, Auntie, Ray. Carl a fő-fő főnök, én csak Villámnak hívom, mert feszt rohan. Állandóan pörög, hótideg, telefonál, intézi a rendeléseket… menedzserbetegségben szenved... átérzem a helyzetét, nem lehet könnyű tartani a határidőket. Akire talán még nagyobb nyomás nehezedik, az Alan. Ő nem más, mint a placcmester, a munkairányító, a team leader, a boxzsák, akit alulról és felülről egyaránt pofoznak. Hódnak hívom, mert úgy néz ki, mint egy hód, de jellemre is olyan: óránként többször körbejárja a területét, hozza-viszi az árut, javítja az elromlott gépeket, instruálja a munkásait. Szerencséjére nekem elég egyszer megmutatnia valamit, nem sok idejét pazarlom. Amikor a linóleum négyzetméterét számoltam előtte fennhangon magyarul, oldalra pillantva látom Alan bambán bámul rám, hogy ez meg milyen nyelven karattyol!? Gyorsan átváltottam az ő mentális világára: five times three is fifteen, that would leave us a thousand samples per roll… three boxes, I reckon. Onnan rendben voltunk. Kevin a gyár melletti üzletet vezeti, nem sok ügyem van vele. John csomagol és dobozol. És motyog. Ezért Motyoginak hívom, mert abba az embertípusba tartozik, aki azt hiszi mások olvasnak a gondolataiban és elég, ha csak a mondatainak a felét mondja ki hangosan, azt is az orra alatt durmolva. Ráadásul a fél mondatainak a végét kuncogva még el is harapja, mert bizonyára viccesnek találja, amit fejben kigondolt. Fitti egy fiatal samoai srác, aki nem hogy nem motyog, de soha nem beszél. Semmit. Komolyan. Ő Néma, bár tudom, hogy nem néma. Lynn a felesége, aki cserébe állandóan beszél. A férjének eldöntendő kérdéseket tesz fel, amire Fitti vagy bólint egyet, vagy nem. Ennyi. Iona ugyancsak samoai, de az idősebb kiadásból, akinek a „lassan járj, tovább érsz” velős meglátás lehetne a jelmondata. Csupa szív ember. Ryan a raktáros, tipikus kiwi srác, akinek minden helyzetre a sweet as jelző jut eszébe. Len szegecsel és bőrcsíkokat vág naphosszat, hihetetlen a türelme. Auntie pedig az az idős néni, aki bármit elé tesznek, azt sipp-supp megvarrja. Az Egyenlítőt bizonyára többször körbeérné a heti szinten elhasznált cérnamennyisége. Végül Ray a nagy öreg, az őskövület, az archetipikus mesterkópé, akiről az a hír járja, hogy nem igen tudnának neki újat mutatni a bőrdíszműves szakma területén. Nekem elmesélte, hogy 56-os magyarokkal dolgozott annak idején együtt itt Aucklandben. Hogy mik vannak!?

Szerencsémre Alan virtuálisan előléptetett, azaz egész munkafolyamatokat bíz már rám, ami a kicsomagolástól, a rendelés kezeléséig a számítógépben, a címkék nyomtatásán keresztül, a végső polcra pakolásig tart. Észrevette, hogy tudom mi az order number, SKU, más néven product code, deadline, customer number és az ehhez hasonló nyalánkságok. Magyarhonban kijutott nekem az efféle jóból, csak ez jobb, mert itt mozgok is, nem csak az „ámítógép” előtt ülök naphosszat. Mostanra szinte mindenki rendelését én kezelem a kumpjúterben, mindenki hozzám jön, ha nyomtatnia kell, Alan meg vigyorog rám, hogy végre nem neki kell istápolnia őket.

Az egyetlen dolog, ami az agyamra megy a bőrgyárban, az a rádió. Classic Hits néven fut a csatorna, amit munka közben hallgatunk… nagyon csúnya dolgokat tudnék művelni a zenéért felelős szerkesztőkkel. A főszerkesztő nevét nem vagyok hajlandó ide leírni, a fickó szerintem egész konkrétan pályát tévesztett, csak még senki nem mondta meg neki. Ott van például Bruno Mars dala Marry You címmel. Miért kell naponta többször lejátszani? Miért? Guglizzátok meg, bár szerintem nem érdemes. Több mint egy hónapja hallgatom a szövegét, miszerint I think I wanna marry you. Vedd már el azt a lyányt, ne csak a szád járjon, aztán maradnál csendben mindenki nyugodalmára, te Bruno! Na jó, zárásként elmondok egy viccet, amit Lentől hallottam. Aszongyahogy:

There was a man who worked at a factory for twenty years. Every evening when he left the plant, he would push a wheelbarrow full of firewood to the guard at the gate. The guard would look through the firewood, and find nothing and pass the man through. On the day of his retirement the guard asked the man: `Charlie, I`ve seen you walk out of here every night for twenty years. I know you`ve been stealing something amongst the firewood. Now that you`re retired, tell me what it is.` The man replied with a smile: `Wheelbarrows!`

változások kora

Nahátakkorhogyisállunkegészpontosanazúrszíneelőttkéremszépen? Elérkeztem arra a pontra, amikor a múlt hozományaival sáfárkodva a jelenben pontosan meg kell tervezni a jövőt ahhoz, hogy minden a lehető legflottabbul menjen. Nem azokat az időket élem már itt Aucklandben, amikor egyik napról a másikra lehet dolgozgatni, olvasgatni, aluszkálni, csoszkorálni… aztán majd lesz valahogy.

Minden jel arra mutat, hogy elég időt töltöttem ebben a városban, ha őszinte akarok lenni önmagamhoz – ami nagyon nehéz dolog ám! (aki próbálta, az tudja) – akkor be kell látnom, túl sokat maradtam itt. Az utolsó egy-két hónap azonban, ami szeptember volt és október lesz, feltétlen szükséges (volt) ahhoz, hogy biztos lábbal tudjak továbblépni a következő lépcsőfokra. Október végéig kényszerpályán mozgok tehát, de eldöntöttem nem kalimpálok az árral ellenben, inkább előnyömre kihasználom a jótékony áramlatokat. Talán akkor vegyük sorra milyen erők munkálkodnak a mélyben.

A hazautazásom időpontja idén december tizenharmadika. Nem péntek lesz, nem kell betojni. Az út nettó időtartama, akárcsak februárban ebbe az irányba, két teljes napot kóstál majd, de mivel hazafelé „nyerek” egy napot, így december tizennegyedikén érkezem Bécsbe. Keretes történetként tehát visszatérek a blogom elején nagy hévvel ecsetelt kezdetekhez. Így van ez rendjén. A magyar utazási irodában annak idején két időpontot jelöltem meg a visszautam lehetséges verziójaként: az első augusztus elején, a másik december közepén integetett, hogy válasszam őt a másikkal szemben. Az augusztusit némi hezitálás után egy suhintással lefejeztem gondolatban, túl fiatalnak véltem, helyette a decemberit tettem meg régensnek, majd annak rendje és módja szerint a világhálón értesítettem a magyar utazási irodában dolgozó leányzót, hogy minden joggal felruházott helytartómként távollétemben hajtsa végre a trónfosztást. Megtörtént tehát, aminek meg kellett történnie, ezzel most már földi létem alkonyáig együtt kell éljek. Semmiképpen nem akartam kihagyni az új-zélandi jó időt az év végére, sem a rögbi vb körüli csinnadrattát, egy kalandos körutat is terveztem eredetileg Új-Zéland szigetein, amit nem tudtam volna augusztusig belepréselni a programomba, végül az egyetemi könyvtár feldolgozásra váró bőséges anyaga rövidtávon kigolyózta a kérdőjelet a hazautazásommal kapcsolatos mondatom végéről. Hogy a pénzről ne is beszéljek.

kupak-tudás

Nem vagdosok cetlit és nem satírozok a naptárban napblokkokat, egyik sem szokásom, de észrevettem, hogy napról-napra egyre több babszem esik ki a nadrágomból, amikor zuhanyzás előtt letolom magamról. A szívem is félrekongat egyet-kettőt, ha gondolatban az utazás(ok) vidékére tévedek. Olyankor meg kell nyugtatnom kicsit, hogy easy, easy, little thump-thump. A külvilág pedig időközben sorra reagál az én változásokkal teli belső világomra, mert hát jól tudjuk, hogy az vetül ki a szemünk elé, ami bennünk van. Testem a vetítőgép, én meg a mozigépész vagyok. Például múlt hét szombaton egy órával visszaállítottuk a képzeletbeli új-zélandi vekkert, azaz magyar szemmel nézve a Fonák Tamás néven bemutatkozó hivatalos nyári időszámításba léptünk. Az időjárás speciel elég fancsali képet vág mindehhez, mert igen hűvös van mostanság. Mellékesen jegyzem meg, hogy egy jóindulatú söröskupak elárulta nekem azt az évszámot, amióta létezik óraátállítás Új-Zélandon (1927). Ánglus nyelven ezt a tevékenységet úgy hívják daylight saving. Hajrá, spóroljatok! Miket nem tanul az ember sörivás közben, nem igaz!? – mondjuk az okosító kupaksorozat csak egy bizonyos termék egy bizonyos promóciós időszaka alatt volt hozzáférhető. Kár.

dugulás-elhárítás

A másik jelentős kétélű változás jobban személyemben érint. Minden ott kezdődött, hogy eldugult a zuhanytál. A hűtő fagyaszt, az elektromos fűtőtest nem működik, a zuhanyzóban az egyik spotlámpa „köldökzsinóron” lóg a plafonon, most már zuhanyozni sem lehet rendesen. Tiszta Balkán. Többször is panaszt tettünk az épület üzemeltetőinél, süket fülekre ugyan nem találtunk, de tenni semmit nem tettek a betegségek orvoslására. A helyzet akkor vált akuttá, amikor a zuhanytál oldalfalain átszivárgó víz eláztatta Richie szobájának releváns szegletét, falastul, szőnyegestül. Újabb panasztétel részünkről, újabb tétlenkedés részükről. Érthető mód Richie megunta belélegezni a dohos levegőt és több hetes köhögő rohamokkal tarkított kálvária után nagy sebbel-lobbal kiköltözött a szobájából. Nem ment messze, öt lakással lejjebb a folyosón éppen akadt számára egy üres szoba. Jamie hűséges fegyverhordozóként rögtön másnap követte a Richie által hagyott feromon nyomokat és bevette magát a másik szobába az új lakásukban. Mindhárman megsirattuk az együtt töltött közös pár hónapot, azóta csak kétszer láttam őket. Miután kihaltak a kiwik tőlem jobbról és balról, az egész lakás egyedül az én kívánságaimat leste. Egy csapásra megszűntek a hajnali ajtócsapkodások és Michael Jackson sem énekelte már a Billie Jean-t torkaszakadtából a mélynyomó ütemes traktusára. A csend hangjai honoltak mindenhol, rend lett úrrá a konyhában és tisztaság a fürdőszobában. Hogyan? Hát úgy, hogy magyar káromkodásvirágokat sziszegve, kis túlzással vésővel-kalapáccsal saját magam kókányoltam össze a zuhanyzót, mellesleg kitűnő eredménnyel. A végül majd két hónap múlva kiérkező szakembernek már csak egy szigetelőcsíkot kellett felapplikálnia az oldalára és egy friss linóleumcsíkot kellett a régi helyére bevágnia. Olcsó János megoldások, de egy hangyaugrásnyival se vártam többet.

A sakkmérkőzés következő lépéseként arra lettem figyelmes, hogy a két üres szoba egyikébe beköltözött valaki. Mozognak a figurák. Ugyan napokig egy lélekkel se találkoztam, de a konyhában hagyott curry csirke maradékából éles elmével kikövetkeztettem, hogy az illető feltehetőleg indiai. Egy este benyitva a lakás előterébe egy guggoló alakba botlok, aki kitolt nyelvvel próbálja tizenöt centiméterről figyelve a kulcsát a zárba erőltetni. Mintha mi sem lenne ennél természetesebb, köszönök, az indiai srác meg elmondja, hogy már egy órája bíbelődik ezzel a mutatvánnyal, sikertelenül. Hadd próbáljam! Nekem sem engedelmeskedik a kulcs-zár kombináció. A kulcsra pillantva a 221/A jelet látom belegravírozva, az ajtón ezzel szemben a 221/C jel virít. Felhívom barátunk figyelmét erre az ellentmondásra. Nem a volt Jamie szobához passzol a kulcs… kettőt lépve a volt Richie szoba felé egy pillanat alatt megoldódik a rébusz: a portán rossz kulcsot adtak az új lakónak. Hát akkor most mi lesz, vársz reggelig a portanyitásig? – kérdem a srácot. Nem, a szobatársa hajnal egyre itthon lesz, ő majd beengedi. Aha, az szuper. Na és addig? Most este kilenc van. Innentől kezdve a jó házigazda szerepkörben tetszelegtem, adtam enni és inni kitikkadt emberünknek, majd máris a szobámban csámcsogott mire kettőig számolhattam volna. A neve AP, mondja, amúgy Amanpreet, csak azt nehezebb megjegyezni. Valamivel éjfél után megérkezett a szobatárs Manoj, mert neki meg ez a neve, de azt meg úgy kell ejteni Manucs. Én csak Mézesnek és Mázosnak hívom őket, mert hát olyan mézes-mázos természet jellemzi ezt a duót, például feszt ételt és italt erőltetnek rám, hiába jelzem nem vagyok éhes, köszönöm. A legaranyosabb mozzanatuk mindent elárul róluk: még két indiai haver volt náluk egy hétvégén… kétliteres kólás flakon körbejár… mindenki jóízűen meghúzza… AP az ív végén tölt nekem a kólából egy bögrébe… int, igyak. Szóval a vendéget csak tisztesen pohárból illik kínálni, az viszont egyiküknek sem tűnt fel, hogy előtte négyen ittak bele a pezsgő barna lébe. Először és utoljára illendően elfogadtam. Zárásként jelzem, hogy a másik szobába egy pakisztáni srác költözött be, neki még nem sikerült megjegyeznem a nevét.

A legmarkánsabb változás a közeljövőmet illetően mégiscsak az, hogy bezsákoltam az új-zélandi körútra feljogosító buszjegyemet. Bérletnek is hívhatnánk, hiszen a több hetes kaland során az éppen aktuális állomáson annyi időt tölthet a delikvens, amennyit úri kedve tartja, majd egy másik busszal indulhat tovább, ha úgy érzi eleget látott, élt, tapasztalt. Egy hónap múlva már úton leszek, egész pontosan november másodikán indulok Aucklandből. Először fel északra, majd irány a Déli Sziget, annak is a legdélebbi csücske (Deep South), valamint a Stuart Sziget. Hat hetem lesz erre a küldetésre, bízom benne, hogy be tudok ezen a portálon menetközben számolni a tapasztalataimról. Ez lesz a desszert az aucklandi főfogás után az ebben az országban töltött majd tíz hónapom végén. Nem is, inkább a hab a tortán, vagy a meggyszem a hab tetején, esetleg a csokoládéöntet! De addig is előttem az október. Nem kell semmit elsietni, nem igaz?

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (fourth three)

Az előző három bejegyzésben említett példák mindegyike személy szerint is érint, de azért valljuk meg őszintén, hogy például ki nyeri majd idén a rögbi világbajnokságot Új-Zélandon, az a legkevésbé sem fogja az általános lelkiállapotom befolyásolni.

A University of Auckland működési elve annál inkább. Nem sokat szóltam eddig a tanulmányaimról, mert egyfelől nem olyan izgalmas témakör, mint a hétköznapi élet sava-borsa, másfelől magam is sokáig bizonytalan voltam megítélni az intézet hovatartozását. Ittlétem viszonylag rövid ideje alatt természetesen kialakult bennem egy általános kép, még ha nem is az egész egyetemről, hiszen ahhoz túl labirintusszerű, hogy könnyen áttekinthető legyen, de a közvetlen környezetemről mindenképpen. Vendég PhD hallgatóként rengeteg előjoggal bírok, mint például korlátlan internet használat, a könyvtárból bármilyen könyv kölcsönzése akár hónapokra, saját számítógépterem, amit csak pár emberrel kell közös használatra vennem, személyre szabott e-mail inbox komoly tárhellyel, fénymásolás, nyomtatás és szkennelés valójában korlátlan mennyiségben, saját témavezető, lehetőségek konferenciákra és még számos egyéb nyalánkság, aminek a fele eszembe se jut most hirtelen. Ezen előjogok mellett semmi más nem érintett meg ebben az intézetben. Komolyan. A szívem mélyén eredetileg sem azzal a céllal érkeztem ide, hogy majd Aucklandben csinálom végig a doktori képzés három évét és már a legelején nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezen a hozzáállásomon nem is fogok változtatni. Nagyon egyszerűen, nyíltan és határozottan mondhatom, hogy nem bírnék ki Aucklandben három évet. Szerintem nem csak értelmetlen, de egyenesen büntetés lenne ebben a városban még két évet eltöltenem. Csak a magam nevében nyilatkozom, mosolygós arccal és örömteli szívvel élnek itt sokan, szóval nem lehetetlen a küldetés, de ez a város nem nekem épült. Az egyetem pedig ebben a városban van. Ez nyomós ok, azt gondolom. De még ha máshol is lenne lepottyantva a University of Auckland, akkor is komoly aggályaim lennének vele kapcsolatban. Megint csak azt tudom mondani, mint már annyiszor, hogy az új-zélandi kérdőjel nélküli szabálykövetés nekem fagyossá és élettelenné teszi az oktatási rendszert is. Nem sikerült azonosulnom vele, végig zsigerből utasítottam el a kalandok nélküli szellemi utazást. Valószínűleg sokkal többet tehettem volna a saját fejlődésem érdekében, szóval önkritikusan magamat is ostorzom ez ügyben, de ha az oktatók nem lennének emberileg bájosak és szakmailag rátermettek, már rég hűlt helyem lenne itt. Sokat tanultam hajlandóságról szemléletváltásra a kutatásom terén, bővítésre új diszciplínák felé és pontosításra a meglévőknél, egyszóval határozottan sokat fejlődtem ott, ahol nem is vártam. Terveim szerint kihasználom még a fennálló pár hónap nyújtotta lehetőségeket és biztos kézzel pontot teszek az aucklandi egyetemre szánt mondatom végére.

folyt köv.

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (third three)

Képtelenség itt mindent felsorolni, de a hiányosságok számomra mindig az emberi mivoltunkról árulkodnak, éppen ezért nem törekszem tökélyre. To err is human. Azért meg lehet próbálni majdnem ott lenni. Az a baj a majdnem-mel, hogy az végül mindig nemet jelent; majdnem elértem a vonatot, tehát frankón lekéstem!

Szóltam már az új-zélandi angol nyelvről. Most csak annyit, ha valakinek a füle nincs ráhangolva például arra, hogy a hair, ear, air, heir, hare szavak itt mind ugyanúgy („hibásan”!?) ejtendők, akkor rövidtávon az ember idegein táncolnak az ebben a távoli és elszigetelt szigetországban furcsa fejlődési ívet vett angol nyelv hanghatásai. Két gyors példát hadd mondjak! Előszeretettel használják itt azt a szót, hogy overseas. Hogy ez mit jelent? Szó szerint természetesen azt, hogy tengerentúl(i). De hogy valójában mi haszna ennek a szerencsétlen kifejezésnek, azt nem igazán tudtam még eddig eldönteni. Logikával belegondolva a világ azon részére utalnak ezzel, ami Új-Zélandon kívül esik. "Are you from overseas?" – kérdezgetik előzékenyen. Hát hogyne! Hiszen Új-Zélandról nézve az egész világ overseas. Még az ausztrálok is a tengeren túlról integetnek, magyarán ha igennel válaszolok a kérdésre, azzal pusztán azt jelzem, hogy nem vagyok új-zélandi. Szerintem ezzel nem jutott valójában semmivel-semmihez közelebb az érdeklődő, magyarán származhatom a válaszadásom után Kamcsatkáról, Chile hegyeiből, az orosz sztyeppékről, Európa bármely országából, vagy Kínából. Talán az utóbbiból kinézetemre alapozva könnyen kizárhatnak. A másik éppen ezzel kapcsolatos. Itt bármilyen távol-keleti kinézetű arc Asian, azaz ázsiai. Természetesen érthető, hogy igen kockázatos nekünk, nem távol-keletieknek megkülönböztetni a japánokat a koreaikatól, vagy a vietnámiakat a tajvaniaktól. Ez biztonsági játék is egyben. De mi a helyzet az indiaiakkal? India nem Ázsiában van? Tudtommal igen. Végkövetkeztetésként: ezeket személy szerint hibás értelmezéseknek vélem, angolul úgy mondanánk misconceptions. Felvetettem ezt a problematikát egy-két helyinek, nem értették miről beszélek.

Rugby World Cup 2011 - első nap

Szeptember kilencedike óta robog a Rugby World Cup 2011. Úgy vélem ez a kiwik által áhítattal csodált labdajáték (ráadásul az idei világbajnokság apropóján mesterségesen felturbózott állapotban) jól mutatja hogyan operál az új-zélandi szervezettség makroszinten. Azt gyanítom ez a nemzet önmagára lelt ebben a sportban. Először is mindössze 1987 óta létezik a rögbi világbajnokság fogalma, mely eseményt éppenséggel Új-Zélandon bonyolították le és amin – mily meglepő – a házigazdák diadalmaskodtak. Egy vékonyka és áttetsző történelemréteggel bíró nemzet nem a „régi” sportágak listájának valamelyikére akart feliratkozni, inkább létrehozott egyet saját magának, vagyis hát az egyetlen helyről, ahonnan nem szégyen kölcsönözni (tudniillik az angol anyaországtól) szinte kisajátította a rögbit. Mint ahogy a durcás kisgyerek happolja el a másik játékát, amikor az pont nem figyel: „Most már az enyém, nem adom vissza! Vedd el, ha tudod!” Persze mások is pályáznak a mai napig a rugby nation előkelő posztjára, a legnyomasztóbb ellenlábas talán Ausztrália, de Dél-Afrika is dulakodik előre már jó ideje. Ez a három eminens diák mindig az első padban virít, ahol rögbit okítanak, de megnyugtatásul közlöm, sokan vannak még, akik a helyükre szeretnének ülni, közelebb a rögbi-(h)ősök szelleme által életre lehelt tűzhöz. Szólok még később a résztvevő országok csapatairól, mert igencsak érdekfeszítő téma, különösen nekünk, nem angolajkúaknak. Szóval kis türelmeteket hadd kérjem ez ügyben! Ami miatt említem itt ezt a labdajátékot az, miszerint a rögbiben nem elég, ha van egy-két kiemelkedő teljesítményt nyújtó sztár játékosod, attól nagy valószínűség szerint nem fog nyerni a csapatod – magyarázta nekem valaki kihangsúlyozva a legjellemzőbb különbséget a focitól. Szóval így áll ez a dolog! – válaszoltam; szóval ezért nem tudok én egyetlen igazán, de úgy igazán világhíres rögbi játékost sem előbányászni a memóriámból. Hopp! Jonah Lamu, igen! Hogyne! Emlékszem rá, mert egyidejűleg négy ellenfél kellett ahhoz, hogy a földre vigyék… az angol kommentátor az 1999-es vb-n csak úgy hívta őt „the man mountain” (az emberhegy). De most komolyan, úgy igazán és őszintén, Pelé, Puskás, vagy Maradona mellett bármennyire óriás legyen is Lamu, a neve eltörpül. (Mellesleg évekig abban a tudatban éltem, hogy Lamu új-zélandi, aztán pár hete összetört a mécses, amikor ráeszméltem, hogy valójában Tongáról származik. Nem mintha osztana, vagy szorozna ez a reveláció.) A jó rögbi játék egyszóval csapatjáték, állítólag komolyabb szervezettséget igényel, mint a labdarúgás. Az individuum alább adja egyéni érdekeit a közösség javára, ami azt hiszen ezen nép kollektív jellemzője. Ez a kölcsönvett, viszonylag fiatal labdajáték az kiwik vérévé vált, mi több, felserkent az új vénában erős függőséget okozva mindkét oldalról. Zsák a foltját, mondhatnánk, bár nem tudom melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? – azaz az új-zélandiak tudatosan szemelték-e ki maguknak a rögbit és a nemzeti sportjuk trónjára ültették, vagy a rögbi veleszületett tulajdonságai vonzották és vonzzák magukhoz az érdeklődő kiwi sporttársat. Személy szerint mindkettőre egyaránt szavaznék.