kiwi angolóra

Nem lesz megerőltető, ígérem! Úgy értem még annak sem, aki nem szeret idegen nyelven megszólalni és azoknak sem, akik azt állítják magukról, semmi nyelvérzékük nincsen. Nekik talán érdemes megismerkedniük az új-zélandi angollal, ami egy kiváló példa arra, hogy nincs—nem létezik!—egységes angol nyelv; mindenki beszélhet úgy, ahogy sikerül, ahogy kedve és vallása tartja, ahogy zsigerből bír.

Régen volt már, hogy az egyetem első évében fonetikát, azaz kiejtéstant tanítottak nekem. Vért izzadtam vele eleinte, tisztán emlékszem, de az akkor és ott hallottak a mai napig meghatározzák hogyan formálom a hangokat angolul. A „f” és a „z” hangok például „fricative” hangok, mert a tüdőből pumpált levegőt a fogak, a nyelv és az ajkak által formált szűk résen erőszakoljuk át. De a „f”, akárcsak a „v” „labiodental” is egyben, mert úgy képződnek, hogy összeér az ajak (labio) a fogakkal (dental). Erről ennyit, lehet próbálgatni, én anno fél évig mást se csináltam, csak ezeket gyakoroltam. F, f, f, tehát nem „ef”! Z, z, z, nem „zé”! Ha ez megvan, máris jöhet a „Ө” és a „ð”. Ezek ugye a magyarban nem létező mássalhangzók.

Felvértezve tehát vájt füllel, nagyadag érdeklődéssel, alkalomadtán jegyzetfüzettel a következő devianciákat figyeltem meg a kiwi angolban. Az „e” hang kiejtésével komoly problémáik vannak a helyieknek. Az „ágy” nem „bed”, hanem [b(j)i:(ə)d], a „jobb” nem „better”, hanem [´bidəª], a “legjobb” nem „best”, hanem [b(j)i:(ə)st] és így tovább. Az „igen” sem úgy van, hogy „yes”, hanem [ji:(ə)s]. A „nem” meg mellesleg nem „no”, hanem [neª]. Az „e” hangnál a torok a garatnál összetart, inkább hosszú „i” lesz belőle többnyire „j” mássalhangzóval előtte. Ez néha némi félreértésekhez vezethet, mondok rögtön pár példát. Valaki bemutatkozott nekem és ezt hallottam: "My name is Clear." Fonetikusan valahogy így nézne ki a név: [´kli(j)əª]. Ugye a „clear” magyarul annyit tesz „tiszta”. Hát akkor hogy is van ez? Nem értettem kristálytisztán az illető nevét, félszegen visszakérdezek, ugyanaz. Később esett csak le, hogy  a hölgy a Clare hangsort kapta a keresztségben. Nehéz ezt írásban átadni, ízlelgessétek a kiejtést: Clare [´kle(ə)] helyett [´kli(j)əª]. Egy másik esetben valaki megkérdezte tőlem: "Do you have long ear?" Tessék parancsolni? Hogy hosszú-e a fülem? Azt teccik kérdezni? Nem, az illető azt szerette volna tudni, hogy hosszú-e a hajam, azaz "Do you have long hair?" Ismét csak a kiejtés próbálgatását ajánlom: „hair” nem [he(ə)], hanem [(h)i:(ə)], a szó eleji „h” szinte néma, főleg ha teszem azt a „long” szóval alkot párt. Említettem már, hogy az ágyban élősködő kis állatkákat itt úgy nevezik „bed bugs”. Azt mondja Richie pár hete: "I have bugs in my beard." Hol? A szakálladban? Nincs is szakállad! Tehát a „bed” úgy kiejtve [b(j)i:(ə)d] inkább a szakállat jelentő „beard” szó normál/standard (ha van egyáltalán ilyen) kiejtéséhez közelít. Liftben megnyomom a hetedik szintet, a rögzített női hang bemondja: "Level seven." [li:vəl si:vən] Még itt is? - kérdem topogva fennhangon, persze nem válaszol a gép. Amúgy felvettem `videóra` a lift-hangot, aki nem hiszi, annak majd személyesen megmutatom. A „letter” lehetne akár „later”, a „metal” itt a „middle” szó kiejtésére hasonlít, a „best” inkább „beast”, a „sex” meg mellesleg „six”. Pedig szerintem van különbség, főleg ezen utolsó szópárnál. Azt meg végképp nem értem, hogy a hőn szeretett Vector Arénjukat miért nem egyenesen Victor Arénának nevezték el a kiwik, hiszen a szóban forgó épület neve kiejtve amúgy is inkább az utóbbira (pestiesen szólva) `hajaz`. Talányos.

Ha egy kicsit erőltetett analógiát akarnék vonni, azt mondanám, úgy beszélik a kiwik az angolt, mint a szabolcsiak a magyart, ahol „Ny(j)íííregyháza” járja. De még a Hajdúságban is úgy tennék fel a kérdést: „Oszt m(j)ír’ mondod ezt?” Ezeknél a példáknál a magyarban a hosszú „é”-ből lesz nyújtott „í”. Igen-igen szíp ez a fülnek, nemdebár?

még reklámban is

Na jó, ennyit a kiejtésről. Jöjjön néhány szó és mondat. Először is, ha valakinek nem tudod a nevét, azt nyugodtan elnevezheted úgy, hogy „bro”. Könnyen rá lehet jönni, ez a „brother” (testvér) szó rövidített változata és olyan kollokvális nyelvileg, mint a brit angolban a „mate”. Ha valakinek az aktuális állapota iránt érdeklődsz, tedd fel így a kérdést: "How’s i’ goin’, bro?" (tele glottal stop hangokkal). Ez magyarul nagyjából annyit tesz: „Hogy ityeg a fityeg, tesókám?” Ha valamiből sok áll rendelkezésre, soha ne azt mondd „a lot of”, „much/many”, esetleg „loads”, mondd azt „heaps”. A „heap” azt jelentené „egy rakás”, akár: „egy raklappal”. Tehát: "There were heaps of people there." (Rengetegen voltak.) "It costs heaps of money." (Baromi sokba kerül.) Sőőőt, ha nagyon hideg van, mondd ezt: "It’s heaps cold!" (Bazi hideg van!) Ha egy lány szexi, mondd azt "She’s hot." (a torokban akadjon meg a „t” betű) Becézgess szavakat: a sodort cigaretta "rollies", a gumicsizma "wellies", a zöldség "vegies". A kedvencem mégis a "sweet", amit akkor mondj, ha valami jó, kedvedre való, tetszetős. Ha megkérdezik hogy vagy, mondd ezt: "I’m sweet, bro." (ismét torokban megakadt „t” betűvel) Mi több, "I’m sweet as." Hmmm, ez azt hiszem a legjellemzőbb, amire felkapja a halandó ember a fejét. Ha valami könnyű, mondd "Easy as." (EZ AZ) Valaki a szemem láttára nyúlt le öt dollárt egy táskából. Zsebre vágta a pénzt és ezt mondta: "Gone as." Hát, ilyen is van kiwiföldön a kiwi angolban.

Végül, de nem utolsó sorban nyugodtan lehet a jelzőkkel fukarul bánni NZ-on, senki nem orrol meg érte. Soha, ismét mondom, soha nem hallottam az intense és az awesome szavakat annyira sokrétű funkcióban parádézni, mint a kiwi angolban. Egyenesen imádják használni őket. Tulajdonképpen bármire rá lehet itt aggatni, hogy intense, persze [in`t(j)i:ns]-ként kiejtve, hasonlóképpen azt is, hogy awesome. Akármire, bármire. Egy idő után az ember agyára rámegy mindkettő, annyit hallja -- a személyes szótáramban rögvest a hátsó sorba állítottam mindkét díszpéldányt (mondjuk az awesome már eleve ott bóbiskolt).

Remélem nem volt megerőltető a kiwi angolóra. Megy ez, mint a karikacsapás!
Jó pihenést Mindenkinek július utolsó vasárnapjára!

sörtelenség

Eldöntöttem, csak a száraz tényekre hagyatkozom. Egész napos online cikkolvasás után vissza(t)érve a szállásra sms érkezik a telefonomra. Ed (az angol srác) jelez, kerekedjünk fel rögvest és gurítsunk le pár sört, de izibe! Ő fizet. (Beer? Am buying.) Nyilván nem úgy lesz, de… hmmm… végül szombat este van, gyerünk hát!

Eső elállt, léghőmérséklet otthoni enyhe szeptemberi estének megfelelő és mivel kimondottan kedvelem a hűvös időt, egye meg a fene a farmernadrágot, jó lesz a térdig érő is! Sportcipővel és brumival körítve már csak egy síp kéne a nyakamba, elmehetnék vb sporinak. A ház bejárata előtti padon helyet foglalva Ed cigarettát kotor elő egy rejtett zseb még rejtettebb zugából. Ez nem azért van, mert valamely humoros ruhagyártó cég feltalálta a nem-meglelhető zsebet, hanem mert Ed erősen ittas, ami érthetően dezorientációt okoz nála. Bizonyára mindenki vizionálja azt a jellegzetes könyékig zsebben halászó mozdulatsort, amivel csak olyan cigarettás dobozhoz lehet nagy nehezen hozzájutni, melyben a szálak egy bizonyos irányba meghajlott formát vettek föl. A klasszikus ráülés esete, mi más? Ed máris kettőt lök a szájába, az egyik földre esik, rálép, káromkodik, egyensúlyt veszít, fenékre huppan. A másik meggyújthatatlannak bizonyul. Nem elég, hogy eleve ferde az ebadta, de ráadásul folyton imbolyog, kacéran kitér a láng elől. Közben én megsodortam a sajátom; ha az egész japán hadsereg felsorakozott volna időközben mögöttem, nekik is kioszthattam volna egyet-egyet fejadagként, Ed addig vacakolt a saját mutatványával.

A pad mellet sörösüveg vacog elhagyottan, megemelem, félig tele! Francba, félig üres! Majd látom ám, nem is sörösflaskához van szerencsénk, annál inkább viszkishez, de itt ne dzsonivókerre tessék gondolni, inkább valami vízzel hígított apróüveges kanadai párlatra... mi legyen ezzel, kérdem Edtől? "Well, when in Rome..." – mondja vigyorogva, tehát nyilvánvalóan nem hagyjuk kárba veszni. Egyetértés, vállvonás, italgurítás, arcfintorgás. Kutya rossz! Egy idő után nem tudom követni Ed zavaros indiai utazó-kalandjait, vonzalmát az ázsiai lányok iránt… az meg milyen kocsi? Toyota, vagy Honda?... hányadik napja esik lassan egész nap?… esik… egész… nap...! England is a shithole. Mondja ezt egy angol, az utolsó szó közepén torokban megakadt „t” betűvel persze. Köpés. Tíztől rögbi meccs a tévében, mondom, gyerünk Richie csehójába, ott meg tudjuk nézni! Tíz perc séta, tőlem balra imbolygó test tőle balra bokorba esése, részemről sáros kéznél fogva ember mentése. Richievel üdvözlő pacsi a bárban, a sportközvetítőt túlkiabálva váltunk pár mondatot a pult külső és belső feleiről, kisüveges Heineken szisszen, hoppá, egy asztal még szabad.

Szabad, de minek? Edet nem érdekli a rögbi, az ovációk orkánjában meg már beszélgetni sem lehet. Javasolja, menjünk át három ajtóval lejjebb egy másik bárba, ő már járt ott korábban. Jó. Két full feketébe öltözött maori kidobó közt slisszanunk be, lépcsőn emeletre fel, táncoló és csoportokban beszélgető fiatalok közt pulthoz evickélés, sörkérés, fedetlen belső udvaron padra leülés. Ed megpróbál minden lánnyal szóba elegyedni, de hiába angol, már csak szófoszlányokat bír kiejteni anyanyelvén, ráadásul azt is biztos hibásan, mert egy indiai lány már a bemutatkozó megjegyzését rögvest rasszistának titulálja. A zajban nem hallottam mit mondhatott Ed, kérdésemre meg csak annyit válaszolt, nem emlékszik. "I can’t…I can’t…re-mem-ber…sorry, hickups.” Nem kell védenem senkit, csak mellékesen jegyzem meg, Ednél érdeklődőbb és jóindulatúbb angol sráccal csak eggyel találkoztam eddigi életem során.

Tánc. Az annyiból áll, hogy Ed egyensúlyt keres a táncparkett különböző pontjain, de sehol se talál. Egy hasonlóan bizonytalan lánnyal támogatják egymást, de a vak vezet világtalant mondás igazságtartalmának megfelelően most már közösen tűnnek elveszettnek. A sarki libafos színű műbőr szófáról szemlélve erősen viccesnek hat a közjáték. Kabaré. Indiai galeri foglal helyet az „asztalomnál”, az egyik srác a dj zenéjének ütemére bólogató fejjel mutatkozik be, én úgyszintén, mindketten rögtön elfelejtjük a másik nevét, én speciel eleve nem is értettem az övét. Mosdóba tartok, maori kidobó figyelmeztet, rövidnadrágban nem lehet bejönnöm erre a helyre. Hát akkor hogy engedtek be? Na ja, angol hagyaték ez is, csak casual wear a szalonképes. Hál’ az égnek tiplizhetek innen, addigra rongybaba Ed is kiábrándult a „szerelméből”. Szerintem az egyetlen józan ember voltam a helyen, mégis én lettem a leggyengébb láncszem, a kiküldésre kiválasztott alany. Fene bánja.

sör-sor

Az este egy jó finom McDonalds menüvel zárult, éjfél is alig múlott pár perccel. Ed angolosan távozott az éji színpadról, szinte észre sem vettem, hogy eltűnt. Verdikt: Auckland úgy vélem nem igazán alkalmas a partizásra, bár sokan hittel és kiölhetetlen meggyőződéssel csinálják. Ha Angliában az ember pubban sört rendel, autentikus közegben fogyaszthatja el az italát, mivel azonban innen hiányzik a történelem, ez a „veszély” Aucklandben nem fenyeget. Ellenben a helyi sörök rendben vannak ízvilágukat tekintve, nem ár-érték arányban, az komoly fejfájást okoz nekem, de legalább másnap nem kell szó szerint vett fejfájással viaskodnom. Ez itt az én sorsom: a sörtelenség. És ez bizony száraz tény.

nyár a télben, tél a nyárban

Hadd szóljak pár szót arról, hogyan lakják házaikat az új-zélandiak. Munkáim során megfordultam jópárban; itt is vannak rátarti gazdagok és szerényebb középosztálybeliek. Ami azonban hasonlóan szinte mindenhol jelen van, az a szörfdeszka és az utánfutón vontatható vitorlás és/vagy motoros hajó. Felnőtt gyermekjátékok. Az előbbi a sarokba állítva, vagy a garázsban falra akasztva, az utóbbi ponyva alatt a bejárati parkoló udvaron. Ez azért árulkodik erről-arról.

Hallom Magyarországon majd a negyven fokot veri a hőmérő higanyszála – a nyár csúcsa van otthon, mondhatni. Aucklandben én ezalatt a tél derekát ölelgetem. Ma rövidnadrágban és pólóban mostam le egy nagynyomású vízpriccelővel (nem tudom mi lehet a kütyü hivatalos magyar neve, angolul water blaster) egy ház kéményéről az építése óta, azaz negyven éve megtelepedett zöld mohatelepeket, fekete üszögöt és vörös mars-port. A napsütötte háztetőn egyensúlyozva a vízpernyén ívre kelt miniatűr szivárvány színskáláját olvastam többször végig, ismételgetve… a világ ezen részén is megvan az ultraibolyától a mélyvörösig minden egyes szín. Speciel az ultraibolyát nem láttam, azt csak elhiszem a tudósoknak, hogy hát bizony van olyan, akárcsak az amőbák kettéosztódása, az atommaghasítás, vagy a fotoszintézis. Szóval ilyesmi tevékenységek elvégzését is engedélyezi errefelé a tél. Ma hajnalban hűvös volt, még a leheletem is láttam erős megrökönyödésemre. A helyiek szerint tavaly sokkal hidegebb tél járt a vidéken, akkor hajnalban olykor ráfagyott a pára a szélvédőre. Azt-a-kutya-betyár-mindenit! – gondoltam magamban. Egy orosz fickó, aki eredetileg Szibériából származik, leplezetlenül gúnyos mosollyal újságolta a minap, hogy az aucklandi „teleken” előfordult már vele, hogy felvett egy vastagabb pulóvert. Inkább esőkabátra van nagyobb szükség.

Mivel a hőingadozás az év első és utolsó napja közt a legnagyobb jóindulattal is csekély, a kiwik házai nem a menhely-szerepkört töltik be, ahol a kinti sötétségből betámolygott utazó percekig melengeti a tenyerét a kandalló előtt, mire a darwini, vagy a bibliai finommechanikus feladatkörre képessé válnak az ujjai. Az otthon nem elszeparált és hermetikusan lezárt egység itt, ahonnan – még ha magas fűtésszámla ellenére is – biztonságból szemlélheti az ember, hogyan roppan a hó a postás lába alatt. Ahogy egy barátunk mesélte egykoron nekünk: -Écsanyám a konyhában süti a buktát, kint tombol a vidéki magyar tél, süvít a jéghideg szél, a láncravert kutyát meg majd megveszi az isten hidege. Anyám csak ennyit mond kitekintve a konyhaablakon: „Csak azt nem értem, hogy míír’ nem megy be az a kutya abba a jóóó meleg… vashordóba???” „Hát nem tudom, anyuka.”

Valami hasonlóak ezek a kiwi házak is: jó meleg vashordók! Hogy is hívják ezt a nyelvi játékot? Oximoron? Önmagában hordott ellentmondás? Asszem, meg lehet guglizni, nekem most nincs kedvem hozzá. Mivel, ahogy mondom, nem elszeparált egységek az új-zélandi házak, ezért nem mások, mint a táj szerves részei. Ha kint hűvös van, bent is hűvös van, ha kint jó az idő, bent is jó az idő. Ennyire egyszerű ez a képlet, kéremszépen. Központi fűtés? Ammegmi? Duplaüvegű ablak? Ammegmi? Nyílászáró szigetelés? Ammegmi? Ja igen, csempe és járólap? Ammegmi? Hát ez van, illetve nincsen. Szakemberek szájából hallottam: „Húsz-harminc évvel el vagyunk maradva építkezés terén a világ többi részétől.” „A csempézés az utóbbi időben nagyon nagy divat lett Új-Zélandon.” „Nincs szükség dupla üvegre, fölösleges kiadás.” Ma viszont olyan házban jártam, ahol napkollektorokat szereltek a tetőre. Egy másikban olyan extrák voltak, hogy csak bámultam, mint borjú az új kapura. Magyarán: kivételek igenis vannak! There are exceptions to the rule. (Kedvenc angol nyelvtanáromtól tudom majd húsz éve, hogy ebben a szókapcsolatban TO a vonzat.)

Macska ugyancsak sok helyen pózol, akár otthon, még nyúl is akad ketrecben. Ma egyenesen olyan érzésem volt, mintha faluhelyen lettem volna odahaza. Csak itt nagyobb a rend és tisztaság. Az összes lomos, tyúkólas, használt gumiabroncsos, rozsdásodó boronás, górés, gumicsizmás-sártengeres ótvar magyar elmehet a… tudjátok hova! Itt le van vágva a gyep, a hátsó kertben is vissza van metszve a bokor, nem lép rá az ember széthagyott gereblyére, hogy homlokon kólintaná vele magát cikornyás káromkodásokat sziszegve. És a szárítókötélen ugyanúgy szárad a szélfútta szoknya-bugyi-zokni-lepedő, mint nagyanyámnál annak idején.

Fatalista. Ezt a jelzőt használta egy európai ismerősöm arra, hogyan gondolkodhatnak a kiwik lakásaikról. Megmagyarázom. Az elmélet szerint, ha kint hideg van (márpedig akkor bent is hideg van), az ellen nem lehet tenni semmit. Akkor kérem hideg van, nincs mese, el kell fogadni a valóságot, még ha nem tetszik, akkor is. Ki kell várni míg melegebb lesz, ennyit lehet tenni. Esetleg be lehet takarózni. A szerencsésebbek rakhatnak tüzet kandallóba’. Ez a fatalista mentalitás továbbá, ugyancsak ezen elmélet szerint, az utcákon is megfigyelhető: esőben szaladgáló mezítlábas gyerekek látványa gyanítom sok magyar anyukát hajítana hanyatt. A minap végignéztem, hogyan asszisztál kiwi anyuci kislányának és kisfiának esernyőt a saját(!) feje felé tartva szökőkutas medencében való önfeledt pancsoláshoz. Aztán csodálkoznak, hogy jujjj, nagyon magas a tüdőbetegek száma Új-Zélandon, tegyen már valamit az egészségügy ez ellen!

Remélem sikerült kicsit lehűtenem az otthoni kánikulában felhevült kedélyeket. Bízva bízom benne.

nemzeti hovatartozás, egyenlő kérdőjel

Auckland megkérdőjelezhetetlenül multikulturális és multinacionális (nagy)város. Polisz, annyi bizonyos, de hogy mennyiben megalo, az már heveny vita tárgyát képezhetné. Nekem inkább mikro, sem mint makro. Na jó, ennyit a verbális zsonglőrködésről; térjünk a választott tárgyra, azaz nézzük meg ki milyen nemzet fia-lánya errefelé?

Szállásom a Railway Station eklatáns példája lehetne, mi folyik valójában ebben a városban. Egy pillanatra visszatérve a fent említett görög gyökerű szavakhoz azt az analógiát vonnám, hogy ebben az épületben mikroszinten elevenedik meg mindaz, ami makroszinten pezseg Aucklandben: bábeli zűrzavar! Nem ma kezdtem a párbeszédet különböző nyelvekkel és egyéb nemzeti kuriózumokkal, de enyhén fogalmazva is többször beletört már a bicskám annak megállapításába, ki hol láthatta meg először a napvilágot. Felsorolás szinten eleddig a következő nemzetiségű embertársaimhoz volt szerencsém: amerikai, angol, arab (elég tág fogalom, tudom), argentin, ausztrál, brazil, chilei, costa ricai, cseh, dél-afrikai, francia, fülöp-szigeteki (azon belül is Sebu tájegységből), görög, indiai (azon belül többek közt például panjabi), ír, japán, kanadai, kínai, koreai, malajziai (azt úgy mondjuk maláj?), mexikói, német, román, skót, spanyol, svéd, szerb, szlovén, tajvani, thai(földi), török, uruguayi, új-zélandi, új-zélandi maori, walesi… azt hiszem talán ennyi. Csak így végigolvasni belefájdul az ember feje, nem? Akárcsak azt végighallgatva, hogy "Shrimp is the fruit of the sea. You can barbecue it, biol it, broil it, bake it, sautee it. There`s, um, shrimp kebabs, shrimp creole, shrimp gumbo, pan fried, deep fried, stir fried. There`s pineapple shrimp and lemon shrimp, coconut shrimp, pepper shrimp, shrimp soup, shrimp stew, shrimp salad, shrimp and potatoes, shrimp burger, shrimp sandwich... That`s, that`s about it." (Bubba)

Felvezető szöveg nélkül engedjétek meg, hogy felvillantsak pár velem megtörtént esetet, amolyan kaleidoszkópszerűen. Tessék parancsolni:

Be nem álló szájú chilei sráccal magyarként pakolom a Kanadából importált minőségi faléceket egy ötvenes új-zélandi fickó keze alá… "Thank you, matey." Álljunk csak itt meg egy szóra, Grétsy tanár úr! „Megkérdezhetem honnan ez az akcentus?” – így én. "I’m from Edinburgh." Nnna, akkor helyben is volnánk: a helyinek titulált munkatárs tehát hazájában még skótkockás szoknyát hordott, de ha ő nem is, az apja biztosan.

Uruguayi lány stílusosan My Bar nevű kocsmában (inkább tejivónak mondanám) csillogó szemmel kéri, meséljek neki Európáról. „Melyik részéről?” – kérdem. Az mindegy, ő még soha nem járt ott, bármit elhisz, amit mondok neki, amúgy is olyan kicsi az a kontinens, hogy minden nemzet egymás szájából nézi ki a falatot. „Ha mondjuk a németek hangosan hallgatják a zenét, a franciák kihívják a rendőröket csendháborítás miatt, nem?” „Azért ez nem teljesen igaz, deee… értem mire célzol.” – mondom. A román évfolyamtársam pár év kiwi tapasztalattal a háta mögött magabiztosan állítja, hogy soha nem érezte még ilyen előkelőnek magát, mint itt – igen, ezt a szót használta, előkelő (aristocratic). Ha ugyanis Új-Zélandon európai vagy, kis túlzással (anélkül is) tökmindegy melyik országból érkeztél, Te, kedves barátom e-u-ró-pa-i vagy! Egyértelmű, nem? Valamiféle ódon őshaza halovány képe derenghet fel agyakban, a történelem dohos szagával körüllengve, kollektív tudathalmazba ágyazva. Európa itt EGY egységnek számít, mert olyan messze van és olyan sok aprócska ország van arrafelé, hogy kigúvad az ember szeme, mire az összes nevét kiböngészi az atlaszon. "I’m from Europe." – mondtam már ki számtalanszor ezt a rövid mondatot rögtön a nevem után. „Aha, akkor rendben van, most már tudom honnan jöttél!” „Ööö, valóban?”

Szlovén lány tágra meredt szemmel nyugtázta, hogy tudom hol van Maribor, a mexikói Miguel meg jelezte, menjek Mexikóba angolt tanítani, mert ott nagy szükség lenne rám. „És azt jól megfizetik?” – kérdezem. „Á, dehogy, de legalább rekeszszám ihatnád az olcsó sört!” – vigyorog.

Félórás napfürdőzés a parkban. Szünet, azaz a már korábban említett smoko ideje. Ölemben az arabtól vásárolt bárány kebab rizzsel, mutatóba salátával körítve. A skót John saját adagja fölött, két falat közt: "Look at that wee lass with all those pigeons." A tér közepén kínai kislány szalad kenyérhéjat magasra tartva a kezében, mögötte Hitchcock filmbe illő madárrajjal. Valóban, hiszen a wee szó jelentése a skót angolban little, a lass meg girl. Lo-gi-kus. Mintha magyarul azt mondanád, kiccaj. Igenel erre John (mármint a wee lass = little girl revelációmra). És azt tudtam, kérdezi, hogy a wee franciául azt jelenti „igen”? „Igeeen?” – kérdezek vissza, az meg hogy lehet? Pár másodpercre teljesen kikapcsolt az agyam, hiába kopogtattam a buksim, nem jutott eszembe hogy van franciául az „igen”, pedig azóta mélyen belém ivódott, amióta gyerekként az M1-en egy érthetetlen mód szinkronizálatlanul leadott fekete-fehér francia filmben hallottam Alain Delont legalább tízszer belevartyogni egy telefonkagylóba: "oui, oui… oui…oui, oui, oui…oui." A franciák igenléséhez hasonló hangskálát addig csak disznóölésen hallottam, ahogy a vesztét érző koca sivít, amikor a két hátsó lábánál fogva hajnal négykor pálinkától megittasult markos magyar martaloncok rángatják ki az óljából. Kapaszkodna a lelkem az ajtófélfába, csak hát nincs ujja, illetve van neki kettő, csak az pata és igen-igen csúszik a betonon, főleg ha aznap éjjel fagyott is. A bökőt már fenik neki, nyaka alá meg műanyag lavórt tartanak. Azóta nem szeretem a hagymás vért! Míg ez a röpke közjáték lepereg az agyamban, végig értelmetlenül bámulok a velünk szemben ücsörgő francia srácra, de ő nem reagál, tehát vagy nem értette, amit John mondott, vagy nem tudja hogy mondják franciául az „igen”-t. Szerintem az előbbi. Aztán leesik: wee John szerint egyenlő oui. „Na jó, legyen. Ez nagyjából úgy igaz, ahogy John a te neved magyarul Jancsi.” Az, de mégse az!

"So, you’re from Hungaria?" "No, I’m from Hungary." Ez is többször elhangzott már élőben. Többeket meglepetésükre el kellett keserítenem, nem létezik olyan ország, hogy Hungaria. Azt csak mi szoktuk kiabálni focimeccseken „ria-ria” előképzővel! „De olyan van, hogy Bulgária, nem?” Van.

"Ah, so you have a river Buda in Hungaria?" Ülj le, egyes! Nincs mentőkérdés!

És hát természetesen az elmaradhatatlan, az örökzöld, a kedvencként közkedvelt nemzetközi tévképzet, miszerint: Magyarországon tényleg éltek vámpírok?... Há’lehet! Az új-zélandi Chris az építkezésen nem értette hogy bírom elviselni a napsütést, biztos valami új generációs vámpír lehetek. Drakula otthona, Transylvania (azaz Erdély)… az egy külön ország amúgy, vagy hogy kell ezt elképzelni? Egybevont történelem-és földrajzórát rögtönzök, dióhéjban.

Külföldön járó magyarok rengeteg ilyen és ehhez hasonló példát tudnának felsorolni, kérdés nem fér hozzá. Mindezeket nem azért írtam itt le, hogy másokat lekicsinyítsek, vagy sértegessek. Én sem tudom mi lehet teszem azt Dél-Amerikában, soha nem jártam ott és biztos bugyuta kérdésekkel traktálom az onnan származókat. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, mennyire messze van innen nézve Európa, nem kilométerben mérve (úgy is), inkább átvitt értelemben, ha lehet ilyet mondani. Könnyebb eljutni innen Pekingbe, mint Párizsba! Az a kínai srác, akit a minap láttam pizzaszeletet pálcikával szájba applikálni, biztos „virtuálisan” akarta átélni Rómát, de kínai mivoltát sehogy sem tudta megtagadni. Ez egyébként egy kitűnő példa arra, amit a kínaiakkal kapcsolatban szoktam érezni: „Na, ez azért már több a sok(k)nál!”

"Hola... Como estas?" Ezt… ezt… most nem fordítom le, mert aki bírja a spanyol nyelvet, az pontosan tudja mit jelent, aki meg nem, az éppen annyit ért most belőle, amennyi az én fejemben derengett, amikor a kérdést nekem szegezték. A szállás bejárata előtt egy argentin srác honfitársának nézett… rövid beszélgetés után kiderítettem miért. Hosszú haj, szőrös ábrázat, sportcipő és polár felső, egyenlő focista. Tiszta Batistuta.

Július negyedike van. Az amerikaiak számára a nemzeti hovatartozás kérdése egyenes választ indukál: American. Full stop. Vagyis inkább period. Magyarul pont (mondat végi). Ahogy az egyik kedvenc megboldogult egyetemi tanárom mondta: „Az amerikaiak biztos rájöttek, hogy a full stop úgy hangzik, mintha azt mondanád: "Fool. Stop!" Ezért aztán ők inkább a period használata mellett voksoltak.” Én meg hozzáteszem, a britek ezen még agyalnak. Esetleg ők erre még nem jöttek rá!? Lehet, hogy valakinek el kéne ezt mondani nekik? I don’t think so. Gondolom a period szó másik jelentése miatt kerülik. Tegyék!