halandzsanap

Tegnap reggel homlokráncolva egy furcsán fura szóösszetétellel a fejemben keltem. Így hangzott: „fiokandram ostromtoll”. Tippem sincs mit jelenthet, de egy elmélet szerint az egész napunk olyan lesz, amilyen az első gondolt és/vagy kimondott szavunk, mivel a szavaknak teremtő erejük van. Talán ezért is veszélyes halandzsa szavakat kreálni (főleg pitymallatkor), mert az ember nem tudhatja mit hoz velük létre. Weöres Sándor is kísérletezgetett halandzsa versekkel, Latinovitscsal előszeretettel mondogatták fel egymásnak az érthetetlent és értelmezhetetlent. Állítólag a hangzás esztétikuma számít, de ezzel én már nem foglalkozom. Azt viszont elhiszem, hogy a napom olyan lesz, amit a „fiokandram ostromtoll” sugall: kaotikus!

uni library

Van itt az egyetemnek egy olyan pályázata, mely szerint kaphat az ember 150 dollárt a kártyájára, amit nyomtatásra és fénymásolásra elkölthet ebben az évben. Jár vele egy formanyomtatvány, amit mailben megkaptam, ki kell nyomtatni, kitölteni és az irodában leadni. Úgy vagyok vele, ha már ezt adnák, a diákvízum kérelmi költségét ezúton visszakapnám, ami éppen 150 dollár volt. Nyomtatnom, fénymásolnom mindenképpen kell. Rendben, első lépésként tehát ki kéne nyomtatni a hivatalos kérelmet, ami egy oldal és egy példányban kéretik leadni. Nagyszerű. Hol nyomtassam ki, ez a kérdés? Gondolom a könyvtárban, nem igaz? Bemegyek. Igen, nyomtathatok, csak töltsem fel a diákkártyámat pénzzel. Mondom, köszönöm, de nem akarom a diákkártyámat feltölteni pénzzel, mert éppen arra pályázok, hogy az egyetem töltse fel nekem, ergo „helyettem” a diákkártyámat pénzzel. Csak egy oldalt szeretnék kinyomtatni, itt van pendrive-on a dokumentum a zsebemben, a kezemben meg itt van 10 cent, ennyibe kerül egy oldal. Ennyi az ára ugye? Valakinek hadd adjam oda és nyomtassátok már nekem ki, legyetek oly jók! Aaazt nem lehet! Pénzért nem nyomtatnak. Menjek át a másik épületbe, talán a számítógépteremben lehet. Ott is megkérdem, ugyanaz a szituáció. Ismét egy mutatom-segítek-de-valójában-nem-érdekel-a-gondod emberrel van dolgom. Mondom a srácnak, te idefigyejjé`, te mosolykirály, egy dolgot mondjá` meg nekem: valahol, érted akkkárhol ebben a városban, vagy ezen a szigeten ki tudok nyomtatni egy darab oldalt a pendrive-omról 10 cent ellenében??? Hajlandó vagyok akár a dupláját kifizetni. Nem kártyára pénzt feltölteni banki átutalással, meg account-ot (számlát) nyitni, meg user ID-t beállítani, meg password-öt erre külön kérni, meg mittoménmégmiccsinálni egy nyavalyás lapért. Ironikusan vágtam az előző kérdésemre adandó válasza előtt a szavába, amit közben meg is bántam, de kiderült igazam lett. Fúúú, az elképzelhetetlen. De talán menjek át a városi könyvtárba, ott esetleg menni fog. Szuper, köszi, szevasz. Szeretnek gyorsan szabadulni a „problémás vevőtől”.

public library

Minden közel van amúgy egymáshoz, három perc séta a következő célállomás. A bejáratnál áll egy hölgy az információs pultnál, egy monstrum `i` betű alatt. Mosolyogva fogad, elsorolom mit szeretnék. Jó, menjek fel az első emeletre, ott jobbra és egy ehhez hasonlatos információs pultnál érdeklődjek, ők elintézik nekem. Felmegyek a mozgólépcsőn, könnyedén megtalálom a jelzett tárgyat, mögötte az élő embert. Mondom ott is mi az óhajom-sóhajom-bánatom-panaszom. Jó, menjek le a földszintre, aztán jobbra, ott van egy nagyon nagy információs pult, na ott kell érdeklődnöm. Megkeresem. Kicsit fásultan már, de "közel a cél" szlogennel elmondom mit és hogyan szeretnék. Húúú, hát készpénzt nem fogadhatnak el! Ez mondom nem készpénz, ez egy 20 centes pénzérme, ennél csak a 10 centes kisebb, egyébként is tegnap találtam a földön, azt hittem ez lesz a szerencsepénzem, odaadom szívesen, de nagyon kéne az az egy lap. Pont azért kéne, hogy tudjak majd nyomtatni, teccemérteni a 22-es csapdáját? Jelenleg az a bajom, hogy nem tudom kinyomtatni azt a lapot, amit le kell adnom ahhoz, hogy később tudjak nyomtatni. Szürreális. Végül feladom, töltse fel a kártyámat ezzel a 20 centtel, ha annyira szeretné. "Természetesen!" - mondja mosollyal az arcán. Megtörténik, kitöltök egy lapot a regisztrációhoz a városi könyvtárba, arról a hölgy bepötyögi az adatokat a számítógépes nyilvántartásba, generál egy user ID-t és egy password-öt, amivel fáradjak oda ahhoz a géphez és foglaljak be magamnak egy számítógépet húsz perces időintervallumra. De nekem nem kell húsz percre számítógép! Nem baj, akkor is ezt a menetrendet kell követnem. Rend a lelke mindennek.

`várni, csak várni, mindig csak várni`

Miután a foglalás egy mögöttem álló spanyol lány segítségével megtörtént, üljek le és várjak 50 percet, ugyanis annyian vannak előttem a sorban, közben figyeljem azt a monitort (mutatja a falon), amikor azon megjelenik a nevem, üljek ahhoz a géphez, amit jelez. Így is lett: alig negyven percet vártam, közben egy újságcikkből megtudtam, hogy Iggy Pop egyik lába rövidebb, mint a másik, ezért felemás cipőt hord. Nevemet látva nagy ívben hajítottam el Iggy 63 éves szikár testét, végre gép elé ülhetek, belogoltam az újonnan kapott adataimmal, csatlakoztattam a pendrive-omat a szamítógéphez, megnyitottam a releváns dokumentumot és rányomtam a PRINT gombra. Sikerült? Nem tudom, most akkor sikerült? A nyomtatóban nem látom a lapot. Odamegyek a pulthoz, kérdezem a hölgyet hol találom azt a nyomtatót, mert látom több is van, ahol a nyomtatásom lesz. Ott, mutat arra a printerre, ahol előzőleg én is kerestem a lapom. Nincs ott. Nincs? Az hogy lehet? Adtam a fő számítógépen engedélyt a nyomtatásra? Miii vaaan??? Ammegmi??? Ismét be kell logolnom azon a gépen, ahol eredetileg befoglaltam a 20 perces időmet és fel kell oldanom a nyomtatási kérelmemet, csak utána jön ki a lap. Megcsináltam, kikaptam a lapot és úgy húztam a helyszínről, mintha minden továbbra is ott töltött másodpercért pénzt kértek volna tőlem.

Később egy Victor Burgin nevű fickó (nem feltétlen kell ismerni) In/Different Spaces (1996) című könyvébe olvastam bele. Nem tudom lefordították-e magyarra, ha igen, akkor hogyan, de értelmezésem szerint a cím azt a szójátékot játssza, hogy valaki különböző helyeken fordul meg, olyan helyeken, melyek érdektelenek számára, esetleg az illető helyek az érdeklődés teljes hiányával vannak feléje. Erről többet itt és most nem kívánok szólni…

A (rám)erőltetett rend a beleim tájékán rendszerint ellenérzést vált ki. A fölös halandzsa beleáll a gyomromba, mint valami gerely. Még a középiskolai történelemtanárom mondta egy alkalommal, hogy a németek a 2.Vh-ban azért nem jutottak el Sztálingrádig, mert az oroszok a hatalmas és félelmet nem ismerő Tél Tábornokkal szövetkeztek. Ennek analógiájára a tegnapom vezére Káosz Kapitány lehetett. Időközben hiába próbáltam a halandzsa mögé értelmet csempészni, a képzelőerőm gyöngének bizonyult.

nyelvileg kompetens, helyileg inkompetens

Új-Zélandon valahogy mindig elfog a bizonyítási vágy, nem mintha különösebben élvezném a dolgot, inkább mert folyton kényszerítve vagyok rá. Ez itt el-ki-és megkerülhetetlen, olybá tűnik. Legújabb megmérettetési platformom, amiről ezúton számolok be, az ún. DELNA nyelvi kompetencia teszt volt. Aki esetleg nem lenne tisztában ezen világmegváltó nyelvtudás-beazonosító „vizsga” nevének valós jelentésével, annak ezúttal kegyesen elárulom: Diagnostic English Language Needs Assessment.

Az angol-szász kultúrkör (axiómaként fogadjuk most el, hogy létezik ilyen) a rövidítések táptalaja, egyenesen burjánzanak benne a mozaikszavak. Természetesen ebben is Amerika a főkolompos. Azt hiszem többen vagyunk, mint gondolnánk, akik nem tudjuk mit jelenthet a CIA, az FBI és még sorolhatnánk. Más kevésbé egyértelmű gyökerű szavakról nem is beszélve. Kedvencem a „lézer”, ami ugye valaha LASER volt, mielőtt elszenvedte volna a magyarosítást. Ez eredetileg annyit tesz, Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation. Egyértelmű, nem? Ahogy Galla Miki mondaná: „Egy újabb érdekes adat.” Úgy vélem, nem is az a működési elv, hogy a szakemberek kitalálnak egy kacifántos elnevezést, majd a kezdőbetűiből legényesen kirakják az aktuális „becenevet”, hátradőlnek és mindenki boldog. Pont fordítva lehet: a rövidítés alapján sakkozhatják ki a teljes elnevezést… minden egyes szót… szépen… precízen… a helyére passzintva. Egy hangzatos rövidítést könny(ebb)en eltárol az agy. Nehéz fajsúlyú dolgok emészthetőbbnek, nagy és komoly emberek becézve rögtön barátságosabbnak tűnnek: William Clinton is csak Bill egyes körökben, Nixon elnök Tricky Dick, a leghíresebbet JFK-nek hívják, a legkedvesebb meg Teddy Rooselvelt.

Old Choral Hall

A DELNA is fent volt a jóbaráti listámon mindaddig, amíg jobban meg nem ismertem. Ez egy rövid angol nyelvi felmérés, ún. screening; 30 perces nyelvi kompetencia teszt. Kötelezővé tették a University of Auckland intézményében, mindenkinek át kell esnie ezen a tűzkeresztségen. Az sem kivétel, akinek történetesen papírja van róla, hogy apja anyja angol anyanyelvű, mi több, ő maga is. Állítólag azt mérik, ki mennyire van tisztában az akadenikus angol nyelvvel, azaz mennyire ismer szofisztikát angol szavakat és kifejezéseket. Szüksége van-e az illetőnek további kiértékelésre és a későbbiekben esetleg angol nyelvi pallérozásra. Délután 3-ra foglaltam be még előző nap magam online. Az instrukció szerint a helyszín a HSB building, room 259, level 2, bejárat a Wynyard Street felől. Fogalmam sincs hol lehet a Wynyard Street, azt hogy mit jelenthet az épület nevének HSB rövidítése meg akkor se tudnám megmondani, ha azzal fenyegetnének egy szeneslapáttal ütnek agyon. Későn indulok el, majdnem fél 3 van, egész délelőtt jegyzeteltem. Gyorsan felugrok az Old Choral Hall névre hallgató épületbe a számítógépasztalomhoz, gondoltam utánajárok a neten hol is van pontosan jelenésem. Valentina olasz kollegina a helyén ül, üdvözöljük egymást. Elmondom neki mi a helyzet. Kalkulál, melyik épület is lehet az… nincs időm ilyesmire, mindössze perceim vannak! Vezérszavam a hatékonyság! Ellenben megtudom tőle, hogy a HSB a célállomás nevében a Human Sciences Building rövidítése. Fél siker. Az időközben betöltődött online térkép azt mutatja, hogy a Wynyard Street párhuzamos a Symonds Streettel. Azt legalább tudom melyik. Át a zebrán, futólépésben le a dombon, balra tart. Lihegve az első szembejövő japán lányt megkérdem véleménye szerint merre lehet a HSB épület. Legjobb ha vele megyek, mondja, mert az építkezés miatt le van zárva a rendes bejárat. Megmutatja, de a Symonds Street felől, ami nem kompatibilis a netes utasításban leírtakkal, azaz így nem a Wynyard Street felől közelítem meg az objektumot. Nem lehet ez olyan nagy baj, gondolom magamban. Dehogynem! Ha ló nincs, szamár is jó felkiáltással berontok a lengőajtón, hatalmas felfestésen látom, hogy a harmadik szinten vagyok. Az meg hogy lehet? Hiszen az imént léptem be az utcaszintről! Most nem érek rá efféle elméleti kérdésekkel foglalkozni, elfogadom a szintmeghatározást. Ebben az esetben a kettes szint eggyel lentebb lesz, azaz az alagsorban, így okoskodom. Lepillantok a vaslépcsőn, láss csodát, valóban! Uzsgyi, letrappolok, kézben a cetlivel, amire mindent felírtam… de sehol a 259-es terem! A legközelebbi a 208, de akárhogy szuggerálom, a szám ötveneggyel hibázik, sehogy sem lesz belőle 259, a folyosónak pedig itt a vége. Falon csak nem megyek át. Hátraarc.

Fisher Building

Az egyik előadóteremből kisétál egy alig 50-es fickó, nekiszegezem a kérdést. Aki látta A hal neve Wanda című filmet, az tud asszociálni hogyan éreztem magam, amikor emberünk elkezdett erősen dadogni. A filmben John Cleese próbálja siettében topogva kihúzni a dadogós Michael Palin figurájából, hova tűnt Wanda (ez egy nő neve is, nem csak egy halé), kivel távozott és mikor. A dadogós meg az istennek nem bírja kimondani, hogy a re..re..re-re..reptérre, kö-kö-kö..rül-be-be-belül... itt John Cleese nyugtatja (főleg magát): "Take your time. There’s no need to hurry." Dehogynem, sietnék! Kedvem lett volna megrázni a fickót, akárcsak a filmben, nyögd már ki hol van a 259-es terem!!! Aztán térképet ránt – micsoda ötlet – és megmutatja, hogy a Waterloo Quadrantra kell mennem, mert ott van a DELNA központja a Fisher Buildingben. Micsoda!? De hát a HSB épületben kell lennie valahol. Azt ő nem tudja, de a központ nem itt van. "That’s the best I can do for you, mate." Megköszönöm, elfutok. Tudom hol van a Fisher Building, alig másfél percre. Közben azon gondolkodom, milyen furcsa, hogy az utolsó mondatot dadogás nélkül mondta ki. Hmmm, biztos végig bolondot csinált belőlem, most meg röhög a markában. Ezen a ponton nem bírtam tovább futni, meg kellett állnom, mert a gondolattól elfogott a nevetőgörcs. A Brian élete című filmben – ami ugyancsak Monthy Python agymenés – van az a jelenet, amikor az őrült foglárt dadogó társa próbálja meg tolmácsolni a római tisztnek és választ adni a kérdésére, hány kereszthalálra ítélt rab ment már eddig ki. Amikor a katona távozik, ezek ketten folyékonyan folytatják egymás közt a félbehagyott történetmesélést: „Tehát ott tartottam, hogy…” Nekem most már úgyis mindegy, lelassítom a lépteim és a pulzusom… mi történhet? Ez itt Új-Zéland, senkit nem láttam még sietni sehova.



Fisher Building - entrance

Máris tíz perc késéssel a Fisher Buildingbe lépve ezúttal rögtön a második szinten találom magam. A főbejáraton jöttem be, kettőt hátralépve még egyszer meggyőződöm felőle. Ezek szerint engem ma valami felső erő direkt ugrat! Vagy egyszerűen sutba vághatom a ráció és a józanész diktálta szabályokat; ahogy Yoda mester mondaná: „You must unlearn what you have learned.” Kösz a tippet. Ki van írva Reception a negyedik emeleten… de milyen megfontolásból lenne a recepció a negyediken? Nem értem. Viszont csak két emeletet kell mennem, mivel ugye máris a másodikon vagyok: van ott ugyan egy fehér félköríves asztal, ami recepciós pult jelleggel bír, de teljesen üres és nem ül mögötte senki. Az egyik szobának nyitva az ajtaja, bent egy batikolt ruhákból, különféle zeneszerszámokból és papírhalmokból összehordott kupac tetején két fickó ül egy monitor előtt. Beszélgetnek, de azért tiszteletteljesen közbeszólok. Felém fordulva mindkettő mosolyog, majd a „rangidős” tiszt elárulja, hogy a recepció csak megtévesztés, már évek óta nem funkcionál. „Vicces, nem?” - kérdezi. „Aha.” Egy pillanat, mindjárt elkezdek nevetni. Amúgy kérdésemre válaszolva fogalma sincs hol lehet a DELNA központ, ez a zenei részleg, ők itt csak zavarodott elméjű muzsikusok. Csillog a szem a svájci sapkához hasonlatos fejfedő és a Don Quixote kecskeszakáll közt valahol egy-harmad úton. Na, ezen már nevetnem kellett, kiváló humorérzékkel időzített megjegyzés volt.

HSB Building

Elhatározom, itthagyom ezt a félnótás társaságot és kizárólag az ösztöneimre hagyatkozva addig éljek is megkeresem azt a bizonyos 259-es termet abban a bizonyos HSB-ben. A máris vesztesek teljes nyugalmával öt és fél perc alatt megtaláltam! A gépterembe tartva ma már konkrétan el is mentem előtte. Felmegyek és látom egy faltól falig tartó üvegablak mögött ketten ülnek egy-egy monitor előtt saccra ötven helyből, elöl meg egy keresztbe tett lábú papucsos lány könyvet olvas. Nyílván ő a felügyelő. A folyosón elhalad mellettem egy idősebb hölgy, majd az irodájából kiszól, hogy pont úgy nézek ki, mint aki fel akarna tenni neki egy kédést. Ki vele! Felteszem neki a kérdést. Jó helyen járok? Igen. El se hiszem! Megpróbálja tornamozdulatokkal elkapni a könyvébe merülő lány tekintetét... én ebben ugyan nem veszek részt, mondom neki, inkább bekopogok. Bent a hangjelzésre reagálnak. Na jó, én voltam a hatékonyabb, mondja a nő és sértődést színlelve, lebiggyesztett alsó ajakkal elvonul. Semmi gond, mondja a töltött galamb megjelenésű kislány, nem baj hogy késtem, igazából itt nincs is időpont, amikor elkezdem, akkor indul a fél óra. Hát ezért vergődtem végig az elmúlt majd egy órát!!!??? Az instrukciók meghallgatása után csatakosan leülök „megírni” a tesztet. Két részből áll, amolyan online kattintgatós rendszer. Az első része pite. Egy-egy közismert angol szó szinonímáját kell kiválasztani a mellette lévő legördülő menüs lehetősegek közül. Például a `buy` ige párja a `purchase`, vagy ha hatásosabban akarod mondani azt hogy `get`, mondd azt `obtain`. Némelyik ezeknél kaliberrel nehezebb. A második résznél meglepetésemre kifutok az időből. Tíz perc alatt egy összefüggő szöveg minden egyes sorából ki kell kattintani azt az egy szót, ami nyelvtanilag és ennek megfelelően tartalmilag sem illik oda. A téma a tengeri halfogyasztás áldásos biológiai hatásait listázza, mint például jobb vérkeringés, hatékonyabb agyfunkciók, eleve hosszabb és egészségesebb élet. Ilyesmik. Alapból nem szeretem a halat, bár mostanában kimondottan sokat eszek belőle itt Aucklandben. Elkezdem olvasni a szöveget, sorra jönnek a sorok, például ...fish in the ocean mind are not only a healthy source of energy but are also nutritious... az a `mind` szócska meg mit keres ebben a mondatrészben? Bejelölöm, sárga színűre vált. Jöhet a következő sor. Mielőtt a végére értem volna, elfogyott az időm, az utolsó egy percben már kezem-lábam eldobva vagtában kattintgattam, miközben azt ordítottam: `Nooooooooooo...` Vége. Kérem kapcsolja ki. Mármint ön, a gépet.

Hát ez nem ment valami jól. Régóta nem fogtak meg ennyire nyelvileg, rendesen rosszul éreztem magam, fejleszegve kullogtam az utcán. Hogy-hogy nem tudtam befejezni, ilyen lassú lettem volna? Negyvennyolc órán belül mindenesetre mailben megkapom a kiértékelést. Rettegd azt a percet, barátom! Másnap ott a mail az inboxban, rárabolok, azt írják megfelel az angol akademikus nyelvi ismeretem a kívánalmaknak. Nincs szükségem további felmérésre, se tanfolyamra. Az eslő rész hibátlan lett, a másodiknak a végén hibáztam többször. Na ja, ahol tippelgettem, ez nem lottó. Szóval így állunk! Ez egy olyan teszt, ahol direkt túl hosszúra méretezik a szöveget, nehogy tíz perc alatt be lehessen fejezni, inkább arra kíváncsiak, ki meddig jut el ennyi idő alatt. Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe?

nemzet-benyomás II. (egyén vs közösség)

Hogy kinek mit szabad és legfőképpen mit nem, úgy vettem észre ennek a nemetnek vesszőparipája. Ha a saját dolgoddal foglalkozol, akárki és bárki lehetsz errefelé, senki nem fog beléd kötni, vagy kinézni általánosan kínos megjelenésed, problematikus testsúlyod, lestrapált ruhatárad, kihívó vagy avítt hajfrizurád miatt. Ennek azonban ára van, mint azt hiszem mindennek az életben. Ezen privilégium kiérdemléséhez ugyanis valóban a „saját dolgoddal” kell foglalkozz, közösségi ügyekben nem hivatkozhatsz egyéniségi jogaidra.

liquor ban area

Errefelé a „közösségi ügyek” kifejezés jelentéstartalma magyar szemmel nézve és magyar tapasztalatokra alapozva legalább is erősen ingoványos. Értelmezhető nyilvánvalóan az a része, hogy köztéren, parkokban tilos alkoholt fogyasztani. Jogos, bár nem látom mi a baj abban, ha valaki párjával, vagy szűk baráti körben elkortyolgat egy-két sört egy zöld-barna kockás pléden! Nehéz ellenőrizni mennyi az annyi, mondhatnánk… fair enough, tehát nem szittyózunk parkban. Egyébiránt ki van pingálva táblára is parkok bejáratánál a liquor ban, úgy megbüntetik az embert, ha megszegi, hogy arról koldul. Aki nem beszéli a nyelvet, vagy már annyit ivott, hogy nem lát olvasni, annak piktogram segít sorba igazodni. Értelmezhető az is, hogy erőteljesen tiltják a dohányzást… személy szerint sokszor sajnálom a dohányosokat, hogy szinte bujdokolniuk, egyenesen szégyenkezniük kell, ha hódolni akarnak szenvedélyüknek. Itt a közvélemény jellembeli gyengeségként könyveli el a dohányzást.

Vegyünk azonban pár kuriózumot, elsőként máris a közlekedést. Ha például nem a zebrán kísérled meg abszolválni a túloldalra átjutás feladatkörét, vagy tiltó piros lámpa ellenében teszed azt, akkor bizony az életeddel játszol. De nem ám csak úgy simán, ahogy azt alapból érti a halandó ember! Tudniillik új-zélandi aggyal gondolkodva, mivel gyalogosnak semmi keresnivalója az úttest közepén, vagy pirosban a zebrán, így ilyenkor törvényszegés esete forog fenn; az autós pedig mivel a törvény idevonatkozó cikkelye szerint jogosan halad gépjárművével az úton, nem köteles megállni, de még lassítani sem. Az utolsó pillanatban azért valahogy sohasem történik meg a gázolás. Az autós állampolgár tehát figyelmezteti gyalogos állampolgár társát helytelen viselkedésére azáltal, hogy saját jogát érvényesíti. Mindezt kürt, szitokszavak és félreérthetetlen gesztikuláció teljes mellőzése mellett. Fapofával. Míg nálunk renegát gyalogosra direkt rágyorsítani, majd kaján mosollyal figyelni hogyan szökken szarvasként előlünk 10 pontot ér a valóság játszóterének szabályai szerint, addig itt az ilyesmit véresen komolyan veszik. Gyorsan hozzáteszem, alig van itt ember és autós. Úgy értem fizikálisan (kivéve csúcsidőben bizonyos útszakaszokon)! Sokszorosan ennyi ember is kényelmesen elférne ebben az országban, mégis azon megy a vita, kinek hol a helye. Ahogy egyszer hallottam valakit Új-Zéland lélekszámáról nyilatkozni: "There’s hardly anyone there." És ez Auckland, az ország legsűrűbben lakott, nagyvárosi jellegű, multikulturális közege! Mi lehet akkor a Déli-szigeten!? Nyilván ez egyben az ország egyik vonzereje is.

A multinacionális cégek pénzügyi világában a fent leírtakat úgy hívják "holding to account", azaz a másikat feladatkörében leírtak szerinti munkavégzésre figyelmeztetni. Szabadon nyelvünkbe ültetve. Azaz: „Tudod mi a dolgod, apukám, hát akkor csináld annak megfelelően, mert ha nem, figyellek ám és jelentem akár a feljebbvalóidnak, na nem azért, mert ez így esik nekem jól, nehogy azt hidd, hanem mert szabályszegéseddel engem tartasz fel a munkám hatékony elvégzésében.” Lehet az angol nyelv egyszerűségével, vagy cikornyásan magyarul fogalmazni, a lényeg ugyanaz marad. Gyermekkorban az ilyet spiclinek hívták – akár később is, bár akkor már jelentéseket írtak – máshol besúgó, vagy beépített ember néven ismeretes, kicsit enyhébben esetleg tanár kedvence (teacher’s pet), karót nyelt kockafej (square), hipokrata (hypocrite), a mély-szleng meg csak úgy ismeri ba*atlan picsa. Akárhogy is, NZ-on a „közösségi ügyek” tekintetében mindenki úgy érzi jogában áll, mi több kötelessége lépten-nyomon figyelmeztetni a törvényt kevésbé tisztelő honfitársait. Tupírozott frizurád, szakadt ruházatod, mezítlábas pereputtyod, maōri tetoválásod, saját bejáratú rendszámtáblád kizárólag akkor lehet, ha folyamatosan eleget teszel a szabályzatban előírtaknak. Errefelé nem a nálunk igencsak jól ismert „kopasz-erős”, vagy „nyegle-ficsúr” feszít személyre szabott rendszámtáblás verdában. Akárki, bárki. Mégis figyelmet érdemel, hogy a nagy számú normál kategóriás, zömmel japán autók esetében ez a trend nem jellemző – akinek olcsó járműve van, az arra használja amire való, amire azt Ford eredetileg nagy számban gyártani kezdte: közlekedésre. Cél eljutni vele a célállomásra. Magasabb kategóriás autóhoz viszont valami rejtett okból kifolyólag itt is dukál a fazonigazított rendszámtábla, státuszszimbólumként… európai autókra kell elsősorban gondolni: BMW, Mercedes, Audi, Volvo, Saab, közkedvelt a Bentley, Rolls(-Royce) és Jag(uar) angol trió, vagy a tisztelve mosolyt érdemlő oldsmobil imádat. Ha pedig a választott feliratodhoz tartozik sorszám is, az ne 001 legyen, inkább 011 – hiszen otthon a garázsban áll még 10 másik, neked éppen a soron következőt volt kedved elkötni. Legjobb mégis, ha az egyedi kategóriában is az élre törsz. Ne légy szégyellős! Mondom, ha az alapvető szabályokat tiszteletben tartod, magaddal vagy tulajdonoddal azt csinálsz, amit akarsz. Emlékezetből ezeket láttam: SISTR, 6 HELL 6, N Z R, IN 2 W1N, SOCCER, ITALIA… a sornak az emberi képzelőerő szabhat csak határt, amiről tudjuk, határtalan.

Érzésre olyan ez a számonkérősdi, mint amit életemben először Angliában tapasztaltam, lassan két évtizeddel ezelőtt, miszerint folyamatosan figyelmeztetnek valamire: "mind your head" (vigyázz a fejedre, mondjuk pincehelyiségbe lépéskor); "look right" (nézz jobbra, zebránál sárgával-pirossal a betonra festve); "mind the gap" (metrózásnál vigyázz a peron és a szerelvény közti üregre… sokak kedvence, mert ezt hangosbemondós-hanghatás is kísér); "mind the grass" (a klasszikus fűre lépni tilos); "caution, it`s hot" (vigyázz, forró) – bajos lenne mindet felsorolni!

folyt. köv.

nemzet-benyomás I. (sors vs szerencse)

Úgy vélem, ahogy az egyes embereknek külön-külön, úgy minden nemzetnek saját bejáratú sorsa van. Feltételezem, hogy valamely kultúrkörbe születni, abban felnőni és megöregedni eleve predestinál egy vagon lehetőséget, amit készen kap az egyén élete során. Más dolgokat már születés előttről magunkkal cipelünk. Henri Bergson terminusa ezekre `prenatal dispositions`, de az okoskodás helyett mindig is jobban szerettem főzni. Mint a félig előre elkészített étel: bedobod a forrásban lévő vízbe, három percig rotyog, hozzászórod a mellékelt tasakban lévő port, aztán zárhatod is el a sparherten a gázt. Eheted, amit főztél. Hogy ki milyen saját alapanyagot tesz még hozzá, mivel „turbózza fel” az alapételt, az már az egyén dolga; főleg attól függ, mit rejt a hűtőszekrény, alanyunk mennyire rutinos és hallott-e már „képzelőerőről”, valamint hány Jamie Oliver szakácskönyvet nyálazott végig bónusz ötletekért.

Igazából itt engem nem az egyéni adalékok érdekelnek, annyian vagyunk a sárgolyón, hogy a világ vége előtt se végeznék. Viszont nemzeti sajátosságokat már csak matematikailag könnyebb csokorba szedni. Más népek körében élni pedig speciális mozgatórugó, hogy nyilatkozzon az „idegen” a szóban forgó náció alaptulajdonságairól, ráadásul külön feljogosítva is érzi rá magát. Hadd tegyek kicsit én is most így.

city of sails

Az új-zélandiakról eddig azt jegyeztem meg, hogy olyanok, mint a gyerekek. Nem gyerekesek, gyermekdedek. Van különbség. Lehet itt ugyanis nyugodtan mezítláb sétálni a járdán, majd onnan ugyancsak lábbeli nélkül boltba-bankba-könyvtárba belépni (felnőttként!); csoportosan, vagy szólóban hemperegni parki pázsiton narancslevet szürcsölgetve és muffint majszolgatva; utcán hirtelen ötlettől vezérelve feliratkozni a haverokkal egy paintball szombat-délutánra; szeles napon vitorlás hajóra pattanni és a klubtársakkal egy ad hoc verseny keretein belül szelni a habokat az öbölben; madárlesre kompozni egy közeli szigetre; esetleg buszra szállni és egy néptelen partszakaszon kagylóhélyakat rugdosni. Amit pedig a világ egyéb utazási irodáiban az „extrém sportok” kategóriához lapozva olvashat az ember, azt itt kis túlzással mindenki műveli.

Tamaki Rd

folyt. köv.

emberkategóriák márpedig vannak

Amikor az ember külföldre megy az életéből egy bizonyos szakaszt a választott országban leélni, kell hogy legyen alapvető motivációja, ami kezdetben megszüli az ötletet. Ennek a motivációnak olyan erősnek kell lennie, hogy egyrészt önmagában életképes legyen, folyamatosan, másrészt bírja ki az akár évekig tartó tervezgetéssel elkerülhetetlenül velejáró nehézségeket és csalódásokat. Bármikor meg akartam magamban, vagy másnak fogalmazni mi is valójában ez a bizonyos motiváció, először az érzés jutott eszembe, aztán a gondolat. Úgy vélem ebből a két részből tevődik össze a dolog. Az ember érzi indulnia kell, majd kigondolja hova, hogyan és mikor.

Márai Sándor valami olyasmit ír Föld, föld!… című emlékezéseiben, hogy „nem valami elől kell elmenni innen, hanem valami felé.” Neki is biztosan meg volt a saját motivációja, gyanítom nem kellemes. Értelmezhetőnek tűnik ugyan ez a Márai gondolat, miszerint a cél sokkal fontosabb, mint a kiábrándultságból fakadó menekülési vágy, más szóval ne hátra, hanem előre tekintsünk, bízzunk a jövőben és ne a múlttal hadakozzunk. Belegondolva ő mást nem is tehetett, ha az újvilágban életben akart maradni. Szembetűnő, hogy ebben az egyébként életigenlő mondatban benne van a veszteség érzése is; magyarán nem lehet valami felé úgy menni, hogy valami mást ne hagyna el az utazó. Nyilván tudta ezt Márai is, de a hangsúlyt tudatosan nem ide helyezte. Gondolom nem vagyok egyedül, aki sokat hallotta már otthon a „nem tudom hova, csak innen el” mondatot. Az elvágyódás érzése már megszületett, de a tudatos cél még hiányzik. Bennem ez a mondat semmilyen érzést nem generál, nem nézem le tulajdonosát, vagy kezdem el megszokásból sajnálni helyzete miatt. Egyszerűen arra szoktam gondolni, hogy ez egy olyan nemzeti sajátosság, amit mi magyarok szépen lassan ki fogunk nőni. Egész pontosan arra gondolok, hogy sokaknak közülünk meg kell járniuk a külföldet ahhoz, hogy belföldön megnyugodjanak. Nekem ezt jelenti Márai címében a két föld. Másnak talán mást.

Ha mindenáron kategorizálni akarnék, úgy fogalmaznék négyféle embertípust ismertem meg eddig a bel-és külföld viszonylatában.

A spektrum egyik végén az van, akiben sem a külhonban élés érzése, sem annak gondolata nem hozott csírát. Ugyancsak négy „alkategória” tartozik ide: (1) aki soha nem fogja elhagyni hazáját, mert személyiségfejlődéséhez nincs rá szüksége, (2) akinek nem adott az anyagi, esetleg egyéb háttere hozzá, (3) aki nem tud róla, hogy mennie kéne, mert még nem jött el érettségben az ideje, (4) és aki szívben-észben egy hasznavehetetlen szinten megrekedt. Az első kettőnek fölösleges útlevél, az utóbbi kettő meg maximum „kiránduláshoz” veszi elő – nyáron a nyolcnapos horvát tengerparthoz, télen a hüttés osztrák síeléshez. Esetleg hosszúhétvégéhez Prágába haverokkal sörözni. Ezekre a helyekre meg már nem is kell úti dokumentum. A tehetősebbje Balit és Madagaszkárt pipálja ki a térképen, az intellektuális a párizsi Louvre-ba vesz belépőt, a történelmileg érzékeny Erdélyben túrázik a Fogarasi Havasokban, mások „családlátogatnak” Amerikában, kevesek meg az Amazonason „extrémeznek”. Mindezek közül az élhet később külföldön, aki érettség terén még fejlődőképes, a többi három soha.

A spektrum másik végén az van, aki belföldön életképtelen. Itt két alkategóriát vélek ismerni, mindkettő kényszerből települ ki. Az egyik az, aki olyan képesítéssel rendelkezik, amiből nem tudja hazájában fenntartani önmagát (és családját), a másik pedig nem szalonképes vagy az országa, vagy közvetlen környezete szemében. Az előbbi az a tisztes dolgozó – akár szellemi, mondjuk fizikatanár, akár kétkezi, mondjuk hegesztő – akinek képességeit hazája nem honorálja kellőképpen anyagilag, így költözni kényszerül, az utóbbi meg zsigerből menti az irháját, nehogy agyoncsapják kártya-vagy hiteladósság miatt. Mostanság a politikai és/vagy vallási okokból menekülni kényszerülők, legalább is Magyarországról, szerencsére nem jellemzőek. Ha az illető szerencsés és jellemben alkalmas, akár annyira meg is kedvelheti expatrióta helyzetét, hogy soha többé be nem teszi a lábát eredeti hazájába. Aki külföldön jobb életszínvonalat képes biztosítani magának (és családjának), az hébe-hóba látogatóba visszatér, de akit kitiltottak, vagy fél hazamenni, az még úgy se. Igazából egyiküknek sincs miért „haza”menniük, nekik idővel a külhon válik otthonná. Az alma jobbik fele megőrzi gyökereit, például bírja anyanyelvét (esetleg a következő generációnak át is adja azt), az alma mérgezett fele… hát, ők már a reptéren elfelejtik melyik országból érkeztek és apjuk-anyjuk milyen nyelvet beszélt.

A harmadik és negyedik kategória áll talán egymáshoz legközelebb, mégis a legélesebben egymással szemben. Az egyik csapatban azok vannak, akikben kihajtott az érzés és a gondolat, de nem mernek, és/vagy nem tudnak elindulni, a másikban azok, akikben ugyancsak kihajtott az érzés és a gondolat, és el mernek, és/vagy el tudnak indulni. Aprónak tűnik a különbség, sokszor azonban egy szakadék választja el a kettőt egymástól. Sok oka lehet, ha valakinek az egyik lába még nem követi a másikat: teszem azt tanulmányi, vagy munkajellegű elkötelezettségei vannak, anyagilag nem erősödött meg az úthoz, beteg családtagja vagy lakáshitele van, akit/amit nem tud otthagyni, eleve a családja felé feladatot teljesít. Ezen a ponton pedig háromfelé ágaznak az utak: az első szerint az illető elfogadja és lélekben feldolgozza a külföldi élet megvalósíthatatlanságát (ők a szerencsések), a második szerint az illető duzzog, elégedetlen és kedvetlen otthoni életformájában (ők a kevésbe szerencsések), a harmadik szerint pedig az illető időt, energiát, pénzt nem kímélve kijárja magának a külföldre vezető út feltételeit (ők talán a legszerencsésebbek). Esetleg viszi magával párját, családját, ha az(ok) hajlandó(ak) vele menni. Ha igen, ideális a szituáció, ha nem, akkor az illető vagy otthon maradva megoldja magában, vagy duzzog, vagy elindul egy szál maga.

Mindig van ám „egyéb” kategória is. Ide az tartozik, aki a fentiekben nem lelte önmagát. Például, ha valaki munkája kapcsán kiküldetésben van külföldön. A mai felkapott multi-világban ezt úgy hívják "foreign assignement". Nagyszerű. Tarthat pár hónapig, vagy év(ek)ig. Furcsa hibrid állatfajta ez, mert egyfelől nem hiszem, hogy az ide sorolható dolgozó ne dönthetné el megy-e avagy marad, azaz ne szólhatna bele sorsa alakulásába, másfelől nem tudom mennyire lehet érdemben részt venni az adott ország való világában egy hermetikusan elzárt irodai közegből, ahonnan kliensünk a kiválasztott kevesekkel szocializálódik munkaidőben, valamint többnyire azon túl is.

Ne feledjük, amikor azt mondom valaki szerencsés, vagy kevésbé az, azt a belföld-külföld relációjában teszem. Csak és kizárólag ebből a nézőpontból elmélkedtem a fentieken. Senkit sem gondolok jobbnak, vagy rosszabbnak másoknál. Tiszta kategóriák pedig nincsenek! Többnyire mindet be kell járnia annak, aki önszántából úgy dönt egy időre külföldre költözik. Egyedül talán a második kategóriába sorolt „körözött személynek” nem. Ami pedig az elején említett „nem tudom hova, csak innen el” mondatot zászlajukra tűzőket illeti, miattuk pontosan a fent leírtak miatt nem aggódom. Ugyanis a teljes kép arányait nézve kevesen vannak és egyre kevesebben lesznek. Csak mondjuk ők a leghangosabbak. Aki sehova nem akar menni otthonról, mert jól érzi lokálisan magát, az csendben van, akinek meg eszébe se jut, hogy mehetne, az meg se fogalmazza aggályait. Aki kényszerből él külföldön, az ugyancsak csendben van, mert már nem otthon van. Ha valaki megoldja magában a kérdéskört, azt más foglalkoztatja, aki pedig veszi a sátorfáját, annak már hűlt helye otthon. A maradék képviselői meg a mai határok nélküli világban lassan kikopnak.

Aki önszántából köt lábára útilaput, abban meg úgy érdemes bízni, hogy kitűzött célja elérése után hazatér. Még ha ezúttal békén is hagynánk Ady „föl-földobott kő” példázatát, megkerülni nem tudjuk. Jól fejbekólintott minket Endre azzal a bizonyos kővel! Ideális, ha az utazó dolga végeztével hazaviszi a külföldön összegereblyézett tudást. Ezt nyilván nem én újítottam, voltak eleink, akik hittek az ilyesmiben. Egyes dolgok valók otthonra, más dolgok nem. Például a park, ahol mindezt megvitattam magammal, nem élné túl a magyar klímát. Nem apológia gyanánt, inkább tényként közölve meg csak annyit, hogy az itt leírt moralizálásra személyes ráeszmélésem vitt, amit történetesen egy „izgágán szuszogó kis száraz nemzet” március tizenötödikei ünnepe is fűtött.



Dove Meyer Robinson Park

fotózásról nincs fotó!

Megyek le a minap egész késő este a szobámból, gondoltam átbattyogok az egyetemre és megnézem a könyvtárban a levelezésem, meg még egy-két dolgot a neten. Ahogy leérek a főcsarnokba és ballagok gondolataimmal bíbelődve a kijárat felé, nyílik az ajtó és ki lép be rajta? Darth Vader!

Azt hittem a szemem káprázik. Egyébként elég gyér volt a világítás. Pislogok. Egy pillanatra inamba szállt a bátorságom. Az oldalamhoz kapok a lézerkardomért, nincs a helyén (sose volt lézerkardom!) – igazából a fényképezőgépem kerestem. Mert hát gondolom mindenki számára nyilvánvaló, hogy Darth Vader egy kitalált karakter, azaz fiktív, nem létező, képzeletbeli figura. Juj. Ez nem lehet őőő!!! Minderre ott hirtelen én is rájöttem, mégsem tudtam mire vélni a látványt. Őrülten kerestem gondolatban valami fogódzót a realitás sikamlós testén, de sehol se leltem. Karnyújtásnyira halad el mellettem a sötét alak (...de ezt lassított felvételben kell ám elképzelni...), én meg úgy teszek, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hátha megúszom és nem hasít ketté harántirányban. Kilépek az épület bejárati ajtaján, ott meg csoportban áll Bobba Fett, Chewbacca, Yoda, Luke, Leia... akinek eszébe jutnak még karakterek a filmből, az képzelje őket sorra oda. Vagy harmincan. Miii a feeene!? Ez már sok. Jellemzően mikor hagyom fent a fényképezőgépem, amit egyébként megfogadtam mindig magammal hordok? Ez költői kérdés volt. Azon percen sarkon fordultam, fel a szobámba, kibiztosított fotómasinával a kezemben irány a bejárat… szerencsére még mindig ott az intergalaktikus gruppa. Villódzó fények előtt pózolnak, valaki dirigál, karéjban embercsoport csendben állva-ülve figyeli őket. Fotózás megy itt, kéremszépen. De hova ment Vader Nagyúr? Biztos könnyíteni magán... na, az furcsa lehet. Mindegy, azért fotóznék én is. Gondoltam nem vakuzok, túl zavaró lenne, inkább videóra állítom és csinálok egy egyperceset. Kipróbálom a beállítást, rögtön valaki oldalról: ’Oi, no photos, mate!’ Fúúú, de ismerős ez a hang! Hát az egyfogú az. Még a könyökömet is meglöki. Pumpa enyhén felszalad, hogyaza…!!! Oldalra sandítok, mondom neki: ’There’s a word PLEASE in the English dictionary. Perhaps you could look it up!’ Addigra már egy hirtelenszőke, amerikai akcentussal beszélő lány is odalép és elmondja tilos a fotózás és ha csináltam képet, azt most töröljem ki. Most! Videót akartam csinálni, hebegtem, mert a vakuval megzavartam volna a díszes társaságot, de végül el se indítottam a felvételt, mert engem zavartak meg – mondom neki. Jó. Odébbáll, én utánamegyek. Kérdem tőle mi folyik itt. Reklámfotó. Splendid.

fotóhelyszín... utólag!

Otthagyom az egészet, végül is nincs itt senki annyira meggyőzően beöltözve. Nem tudom mire kell úgy felvágni! Igazából morcos vagyok, a gondnok felbosszantott. Eleve honnét tudtam volna, hogy nem szabad fotózni, ha nem írják ki jól olvashatóan mondjuk egy táblára? Szőke amerikaiak kioktató stílusától meg rögvest visszafelé kezd el folyni az ereimben a vér. Elhatározom, nem dúlok-fúlok tovább... `that leads to the dark side`, rémlik valahonnan. Inkább békében leszek a világgal. Felnézek az égre, szépek a csillagok. Na ugye, ők sem háborúznak!

sínbohóc

Egy hektikus nap krónikája…

Railway Station - outside

Miután lejárt az otthonról öt napra előre lefoglalt szállásom a YHA-ben, új szállás után kellett néznem. Maradhattam volna továbbra is ott, mármint a YHA-ben, mivel a menedzser srác, Eliot kérésemre utánajárt és felajánlott egy egyágyas szobát heti 190 dollárért (28,500Ft), de azt nem tudta garantálni meddig maradhatok benne, valamint folyton egy Railway Station nevű hely járt az eszemben, ahol 150 dollárt kérnek hetente (22,500Ft), annál pedig kedvezőbb ajánlatot eddig nem találtam. Egy Brian nevű fickó ajánlotta, aki az egyetemen szállás és egyéb ügyekben segít a hallgatóknak. Csak hivatkozzak rá, mondta, és figyeljem hogyan nyílik meg minden ajtó előttem. Vicces figura. Tettem már ott egy gyors látogatást, teszett a hely. Így reggel felkeltem, összecsomagoltam az otthoni START állapotba, érzékeny búcsút vettem új lakótársamtól, Heinrichtől (`backpacker aus Deutschland`), megköszöntem Eliotnak a tényleg segítőkész hozzáállását (csak a munkáját végzi, mondja, és persze bármikor szívesen látnak, ha visszamennék) és elindultam le a dombról gyalog. Egy jó tizenöt-húsz perc séta az egész, nyugodt tempóban, ráadásul ráakadtam egy rövidebb, ám jóval meredekebben emelkedő kis parki ösvényre, melyen haladva szignifikánsan lerövidíthető az út időben és térben. Mivel lefelé kellett végig brékelnem, nem volt fizikálisan megerőltető a projekt a sok csomag ellenére sem.

Railway Station - inside

Megérkezek tehát a Railway Station épülete elé, amit magamban csak Vasútállomásnak hívok. Belülről is erősen vasút jellege van. A pultos csaj felismer és mosolyogva előre kérdi be szeretnék-e költözni. Háthalehet? Van szabad szoba, mondja. Ok, akkor fizetek. Veszem elő a kártyám, ő elnézően mosolyog: itt azzal nem vagy nagyfiú, kisfiú! Cash. De mivel ők nem fogadhatnak el készpénzt, írjam alá a szerződést, menjek el a Queen Streetre egy Westpack nevű bankba és ott fizessek ki két hetet előre, meg 450 dollár ún. bond-ot (ami tulajdonképpen háromheti felmondási időnek felel meg, ergo kaució), így jelen pillanatban van öt hétre szállásom 750 dollár fejében (112,500Ft).

No de ne kiabáljuk ezt idő előtt el!!! Megyek ugyanis kézben a szerződésemmel a bankba, ahol sorban állás után újfent megkapom, itt nem tudok Mastercarddal fizetni. Miért is? Hiszen ez egy bank! A pultos kislány még egyszer elmondja: nem tudok náluk kártyával fizetni, csak készpénzzel. Alakul ez, gondoltam magamban, már egy fél mondatrésszel többet ejtett ki a száján, ami ráadásul információértékkel is bír. Miért is? Ez ismét én vagyok. Mert az efféle szerződések nem teszik lehetővé a kártyás fizetést, a banknak ugyanis nincs felhatalmazása pénzt leemelni a kliens számlájáról. Értem, mit tehetek az ügy konstruktív megoldása érdekében? Menjek oda ki az utcára, ott van egy terminál a mozgásérzékelő üvegajtó mellett, vegyem ott fel a kívánt összeget, hozzam be ide neki és mindenki boldog. Csak én nem, jelzem, mert a pénzfelvételes parádé az otthoni bankomnál kezelési költséggel jár, nem is kevéssel, ráadásul ez főleg nekem mint ügyfélnek macera. Plusz ott helyben belegondolok még abba, hogy ezt a műsort minden héten a programomra kell tűznöm, ha esetleg itt maradok a Vasútnál! A kislányt ezen aggályaim hidegen hagyják, laza fejmozdulattal félrelök, mint az Ipod-okon szokás mai napság a képeket görgetni, már a mögöttem álló kuncsaftra néz és mosolyog. Csak míg fizetsz, apukám, addig jár a mosoly, gondoltam magamban, amerikainak azonosítva a mögöttem érkezőt. Pár nap alatt leszoktam itt arról, hogy olyannak thank you-zzak bőszen, aki csak mímeli a segítségnyújtást. Szó nélkül ellépek, irány a terminál. Nincs mese, le kell venni a pénzt, csak nem emlékszem mennyi napi limitet állíttattam be otthon a bankkal. Számolok, gondoltam egy füst alatt több pénzt veszek föl, így lesz nálam később is elég, a terminál nem engedi. Sorry, can’t do that – ezt írja ki. Semmi sallang, hogy mondjuk „elnézést a kellemetlenségért”, vagy tárgyilagosság, ahogy azt például a magyar terminálok teszik: „a tranzakció nem végrehajtható”. Igazából tetszik ez a baráti hangvételű modor, csak még szokatlan. Egyre kisebb összegekkel próbálkozom. Mielőtt végleg pánikroham venne erőt rajtam, hirtelen a 700 dollárt elfogadja. Leveszem. Nagyszerű, ironizálok, így ki kell toldjam 50 dollárral a készpénzemből, azaz nem hogy több kápé lenne a zsebemben, hanem még kevesebb. Nem örülök. Mire ezt átgondolom, megolvasom a pénzt, elteszem a bukszába, a bizonylatot visszaszívja a gép, pont amikor nyúlok érte. Emmegmi? Na jó, nyilván kitalálom, hogy biztonsági intézkedés lehet a bank részéről, nehogy valaki más elolvassa mennyi pénzt vettem föl. Úgyis be kell újra mennem, megkérdezem. Sorban állok, megkérdezem. Óóó, ő nagyon szívesen kiveszi a gépből nekem, ha megmondom a kártyám utolsó három számjegyét (ez egy másik kislány). Elmegy, hoz egy köteg számlapapírkát a kezében. Úgy rejti, mintha arany lenne. Mondjam meg a vezetéknevem. Megmondom. Mondjam meg mekkora pénzösszeget vettem fel. Megmondom. Mosoly: there you go, sir, have a nice day. Szóval ez így megy, ezt is megtanultam.

Kifizetem készpénzben a szállás díját a másik pultos lánynál a bankban, viszem vissza a Vasútra a bizonyítványom, minden rendben, most már felmehetek a szobába, itt a kulcs: 2-221. Délután 4 óra múlott kicsivel, most veszem csak észre, hogy itt csak fél5-ig van recepció! Huuu, ez mázli, szerencse hogy időben visszaértem, köszönöm Jesus, most alhatnék valahol az utcán. Azt mondják valaki felkísér, de nem jön 5-10 percig senki, így elindulok egyedül. Szerintem megfeledkeztek rólam, nem voltam tovább fontos, hiszen fizettem, oldjam meg egymagam. Amúgy is biztos mentek volna már hazafele. Feltételezem a második emeletre kell mennem. Hol a lift? Pakkostul döcögök, egy maōri lány jön ki a konyhából, tőle megkérdem. Jól túljöttem a liften, arra vissza balra, jobbra, előre, mondja. Meglelem. A másodikon elindulok egy találomra választott irányba a folyosón, a rossz irány, emelkednek a szobaszámok, az enyém meg a csökkenő felé van. Visszafordulok, egy piros sapkás maōri díjbirkózó lép ki a liftből, látja tanácstalanságom, you a’wigh’, mate? … no’weally. Megmutatja merre menjek. Leesik, ő itt alkalmazott. Nem tudom elsőre kinyitni a folyosóról nyíló ajtót, aztán sikerül, belül két halálra vált arcú srác áll földbegyökerezett lábbal. Az egyik hamarabb észbe kap, bemutatkozik (Jamie), majd a másik is (Richie), nem tudták elképzelni mi történik a zárral, pedig ugye a harmadik szoba üres volt eddig. Összematekolják ők is. Kérdezik angol vagyok-e, mondom magyar, ők meg mindketten kiwik. Rendes arcok. Megmutatják, hogy a hűtőszekrény ajtaját nem lehet rendesen becsukni, mert a mini-fagyasztó részén akkora a jég, hogy az nem engedi; a zuhanytálcában a víz nem folyik le rendesen, szóval csínján a mosdással; a kézmosó csap dettó, csak még durvább. Azt is nem tudom nem észrevenni, hogy sehol nem volt egy ideje porszívózva, poros minden polc, de ezek közül most egyik sem érdekel. Behúzom a szobába a pakkom, bezárom az ajtót, septiben elbúcsúzom a két helyi sráctól és elindulok a Mount Edenre.

Útba ejtem az egyetemet, mert eszembe jut, hogy Brian – aki ugye ezt az egész Railway Station dolgot ajánlotta nekem – biztosított afelől, hogy az irodájában van elég párna és takaró, vigyek, ha kell. Rendes gesztus, értékelem is. Ám az irodája így lassan délután 5 felé már zárva. Félig nyitva az ablaka egy másiknak, ahol látom egy hölgy ül a számítógép előtt, megszólítom, próbál ugyan segíteni, de nincs kulcsa Brian irodájához, másnak sincs, legyek kedves holnap visszajönni. Nem akarom azzal traktálni, hogy ma estére nincs ágyneműm, mit tehetne ő, kibírom. Felérve a Mount Edenre ismét érzem, hogy ez egy nagyon kellemes környék. Ott a hölgy a recepción, de a menedzser ma sincs bent. Ugye szabadságon van, de felvette az adataimat, legyek kedves holnap visszajönni. Itt is az a „holnap”. Kisétálva látom, a teraszon ücsörög Sonia és görög barátja, odamegyek hozzájuk és elújságolják, csütörtöktől ők is a Vasútra költöznek. Nem találtak jobb lehetőséget, pedig bejártak üngöt-berket. Ez megnyugtat, ezek szerint nem döntöttem feltétlenül rosszul a Vasúttal és legalább két embert máris ismerni fogok. Még egy kanadai lány jön oda beszélgetni, én lelépek hamar és indulás vissza. Már sötétedik, este 8 múlott, de ahogy felfelé tettem, most lefelé is tudok pár jó fotót készíteni. Kicsit letérek a főcsapású útról és egy temetőn haladok át, ahol egy homeless alszik egy padon. Milyen jó is itt az árnyékban, nyugi van, nekem is itt kéne aludnom… ááá, inkább nem, nekem van szállásom!

Délután még az egyetemen megkaptam a hozzáférési engedélyt az intézet számítógépes hálózatához. Azt mondták a password-öt majd nekem kell beállítani, így útban „hazafelé” a Vasútra beugrok az internetes terembe, leülök egy gép elé… és nem tudok belogolni. Ami viszont már pár napja is nagyon tetszett az, hogy közvetlen a gépterem mellett ott az IT Support iroda (azaz a bármilyen-gondod-van-a-gépeddel-segítünk emberek vallási gyülekezete) – átbillegek, ketten ülnek bent, én a japán sráchoz lépek. Ilyesmiben a japánok toppon vannak. Szempillantás alatt generál is egy password-öt, de mihamarabb változtassam meg a sajátomra, figyelmeztet. Még szép, nem fogok egyenlőségjeleket, meg négy mássalhangzót egymás mellett megjegyezni. Leülök egy másik gép elé… és nem tudok belogolni. Újra próbálom, figyelmesen… nem tu-dok be-lo-gol-ni! Visszamegyek, most a fekete lány is besegít, nekik sem megy. Közös erőbedobással csinálnak egy másik jelszót, ott helyben kipróbáltatják velem, siker! Mi a tanulság? Az ember soha ne adja fel. Erre a közhelyszerű bölcseletre itt Aucklandben lépten-nyomon szükségem van, olybá tűnik. Nem emlékszem mi ment utoljára zökkenőmentesen. Lényeg, hogy van net, mi több, éjjel ¾ 12-ig!!! Ez már tetszik.



az-a-bizonyos doorknob

A mai bejegyzésnek igazából most jön a sava-borsa, veleje, frenetikus középtere, ami mindent összehúz, egységessé tesz és megmagyaráz. Miután hazaértem immár saját szobácskámba és szépen akkurátusan kipakoltam a táskából a szekrénybe-polcokra, hajnal 1 lett és úgy döntöttem, lezuhanyzom lefekvés előtt. Nincs ugye se takaróm, se párnám, de legalább van egy szivacsom (illetve inkább kettő matracnak mondanám egymáson, jó vastagok... itt ezt hívják ágynak). Megtörténik a tisztálkodás – csak halkan, hogy a másik két srácot a becsukott ajtajukon keresztül se ébresszem fel – mennék be a szobámba, nem nyílik az ajtó. Hogyazanemhiszemelhogylehetekilyenszerencsétlen!!! Éppen Heinrichnek mutattam előző nap a másik szálláson hogyan kell bezárni az ajtót, kulcsot vigyen magával, de nem azzal zárja ám be, hanem egy ráfordító gombocskával belülről. Heinrich ugye jó európaiként a kulccsal próbálta a bezárás feladatkörét abszolválni, sikertelenül. Lényeg, hogy én most kizártam magam!!! A másik kettőt hiába ébresztem fel, nekik nincs kulcsuk az ajtómhoz. Itt állok egy szál törölközőben, mi legyen? Topogok. A recepció fél5 óta zárva, mégis elindulok, hátha találok ott valakit. Az emberek homlokráncolva néznek rám, ahogy pökhendien, majd pucéron masírozok a szőnyeges folyosón. Mosolygok rájuk. Ők nem. Bepillantok egy üveges ajtón, egy sötét közösségi szobában látok pár széket, meg egy takarót. Bóóódottááág! A három székből kettő törött, a takaró (ami igazából egy ágyneműhuzat) valaha fehér színű lehetett, de mostanra azt nem találna rajta egy halottkém, amit nem akar. A szobámban úgy sincs szék, legalább azt ezúton szerváltam, ez a mocskos pléd meg talán a vizes törölközővel együtt hellyel-közzel eltakar. Kicsit megnyugszom. Éppen munkálkodom, amikor két japán lány lép át a lengőajtón, tetten érnek, én meg kínomban azt kérdezem tőlük, merre van a könyvtár. Ugyanis még délután felfelé jövet úgy rémlik, láttam egy Library feliratot nyíllal a falon, hátha be tudnék oda ülni és legalább átolvasnám az éjszakát, mire reggel megérkeznek a portára. A középkorú (egyébként nagyon szép) japán nő szenvtelen arccal végigmér, ő eredeti kimonóban van, én meg egy törölközőben, szutykos pléddel a vállamon, vasszékkel a kezemben és látom rajta, őrültnek hisz. Jogosan. Szinte húzza magával a másik lányt, akinek megesik rajtam a szíve és megkérdezi minden rendben van-e. Mondom neki mi van, erre halkan elárulja ő is zárta már ki magát, fel kell hívni ezt a számot, valaki kijön és 20 dollár ellenében kinyitja az ajtót. Eddig nem értettem miért szopatják magukat és főleg másokat például Angliában meg ezek szerint itt is ezzel az „automatikusan” záródó ajtó-rendszerrel, de ott hajnalban megvilágosodtam: hiszen ebből pénzt lehet csinálni! Mint a pecások, várnak egy fáradt, figyelmetlen, tapasztalatlan, főleg külföldire és bummm, beránt – előbb utóbb harap a hal, van fogás.

`You can`t sleep in here, mate!`

Nem hívom a számot, mert nem akarok senkit lassan hajnal 2 körül ugráltatni. A kis japán lány elbúcsúzik, én meg úgy döntök nem is inkább a frissen zsákmányolt székemen gubbasztok a folyosón reggelig, hanem lemegyek a nagyterembe és lefekszem egy díványra. Műbőr, szóval rendesen beleragadok, de legalább vízszintesben vagyok, mi több, ott lent találok még egy leselejtezett ágytakarót – ez kevésbe mocskos, mint a társa. Jó lesz, jöhet! Lényeg az, hogy amit az élet elvett, szépen adagokban visszaadta, csak közben próbára tette a tűrőképességem (má’megin’): a szobámban nem volt se takaró, se szék, így lett takaróm is, székem is, még aludni is tudtam… de azért senki ne higgye, hogy boldog voltam! Minden arra járó engem bámult a kanapén. Reggel 7-kor arra kelek, hogy valaki rázza a lábam: ’Oi! Oi! You can’t sleep in here, mate!’ Ki ez, mit akar? Résnyire kinyitom a szemem, egyfogú borostás arcot látok. Még nincs vége a rémálomnak. Később kiderül ez az éjszakai gondnok, aki még nálam is többet aludt munkaidőben. Honnan tudom? Onnan, hogy a piros sapkás hegyomlás mérető maōri srác, aki előző nap útbaigazított a liftnél, odajön hozzám kb egy óra múlva és teljesen átérezve a helyzetem megkérdi, mióta fekszem ezen a kanapén. Mondom hajnal 2 óta, most reggel 8 van. A recepció meg 9-kor nyit, megnéztem. Őket várom. Na aszongya’ menjek csak vele, mert ez így nincsen rendjén, ő itt főnök és ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Majd ő beenged a szobámba, ott aludjak tovább. Mondom nagyszerű ötlet, csak az nekem 20 dolláromba fog kerülni, ha megvárom a recepciósokat, akkor meg „csak” egy 10-esbe. Semmibe, tesókám, semmibe nem fog ez neked kerülni, ő ingyen elintézi nekem. Aláírtam a paksamétát, ő a saját részét, az egyfogú a sarokban nagy csendben volt, szerintem megkapta a beosztását. Aztán a maōri egy másikkal együtt felkísért a szobámba, kinyitotta az ajtót és további szép napot kívánt. Igencsak hálás voltam neki. Mondtam is, remélem nem csináltam magamból bohócot túlságosan, cserébe ő kért elnézést, mert figyelmetlenek voltak. Hát így lettem rögvest az elő éjjel sínbohóc a Vasúton. De megnyugtatott az a mondás, miszerint "a sinesnek a harmadik szomszédja is bolond". Ezek szerint a két kiwi sráccal is könnyen megeshetett volna mindez. Plusz még valakivel. Mindenesetre azóta úgy hordom a kulcsot, mint Tom a Tom&Jerry-ben: lenyelve, zsinóron.

az út és a cél

A következő két-három napom eseménytelenül telt, helyesebben inkább úgy fogalmaznék, hogy a következő két-három napban ugyanazt csináltam: felgyalogoltam a Pentlands backpackers hostelbe és vissza, menet közben pedig fotókkal dokumentáltam a látottakat.

Sonia és görög barátja ugyanis állították, úgy is lehet ott lakni, hogy a szállás fejében takarít az ember, azaz nem kifizeti a szobabérlet árát, hanem megdolgozik érte. A neten állítólag kimondottan pozitív visszajelzéseket kapott a hely, mármint ami a tisztaságot illeti, pontosan emiatt a különös adok-kapok rendszer miatt. Hajtott a kíváncsiság megtudni valóban igaz-e a hír, ha pedig igen, akkor pontosan hogyan is működik, mert efféle módiról korábban még nem hallottam. Szóval ez szolgált ürügyként a sétákra. Volt egy célom, ami jelen esetben hasznos cél volt ugyan, de valójában nem is a cél érdekelt, hanem a hozzá vezető út. Eszembe jutott egy fiatal amerikai fotózsurnaliszta, egy bizonyos Dan Eldon nevű, akinek a naplóbejegyzései The Journey is the Destination címen jelentek meg, ha jól rémlik 1997-ben. Mintájára most nekem is maga az út lett az célállomás. Egy lincselés során vesztette életét a srác valahol Afrikában... ezt a példáját nem áll szándékomban követni. Nikos szerint 40 perc fel a dombra a séta, én meg-megállva, fotózgatva másfél óra alatt abszolváltam a távot. Ráadásul nem találtam ott a fő-főmenedzsert, éppen kétnapos szabadságát töltötte, a helyettese pedig semmilyen konkrét felvilágosítást nem tudott adni. Csak harmadnap sikerült az illetékessel beszélnem, aki mintha félig fekete, félig indiai lett volna, de nem mernék rá megesküdni – tőle megtudtam, jelen pillanatban nincs ilyen feladatkör ellátására szükség. Körülbelül egy hónap múlva írjak neki egy mailt, addigra lemegy a szezon és megfontolja. Most dől a lé, elégedett (ezt csak magamban gondoltam). Köszönöm, viszlát. Majd ha lesz diákvízumom és még mindig érdekel a dolog, viszont megfontolom a lehetőséget (ezt is csak magamban gondoltam). Már indultam is fotózni. Első körben a gyenge képességű digitális gépemmel feltérképezek pár előre kitalált koncepciót, amit később fekete-fehér filmen tervezek megfotózni. Ebben a sorrendben ez az út és ez a cél.

Mission Bay

Hogyan lehet embereket jobban megismerni, olyan oldalukról látni őket, ahogy annak előtte nem? Morfondíroztam már ezen. Azt hiszem ez klasszikusan az a fajta kérdés, amire azt szokás mondani, itt nincs jó vagy rossz válasz. Csak válasz van. Az enyém ennyi: kirándulással.

Nem kell nagy ötletre apellálni, éppen akkorára, amit az angol úgy nevez 'outing'. Kiruccanás, talán így mondanám magyarul. Mivel éppen szünnapot tartott a kaszinóban a tudatlan turisták kifosztása terén, Ariana felvetette, menjünk le strandolni. Csak egy ötlet, mondja. Maria rögtön benne van, naná hogy én is, ideje elkezdeni február végén fürdőnadrágban tengerpartokra járni. Délelőtt fél tizet mutat a vekker, éppen a teámat szürcsölgetem, végül abban állapodunk meg, hogy másfél óra múlva ugyanitt lent a kommunális konyhában indulásra készen találkozunk. Nekem internet kávézóban van jelenésem, a szükséges jelzéseket meg kell tennem a haza felé. Az utazás napjai alatt egyáltalán nem volt hozzáférésem a világhálóhoz, vagy ha igen, az repterek tetszhalott állapotú rendszerein keresztül ment. A youth hostelben van ugyan kapcsolat, tizenöt perc 1 dollár fejében, ahova most tartok (just down the road), ott fél óra díja 1 dollár. Hazai árak, ha már mindenképpen összehasonlítgatás a cél. Később saját laptopot vittem a helyi „plázába” (egy óra wifi ingyenes), majd az egyetemen generált hozzáféréssel végül korlátlan hozzáférésem lett a számítógépteremben. Hamarosan saját asztalt kapok, internetestül. Épp időben, amikor már kezdtek jelentkezni az elvonási tünetek.Valahogy így emelkedhetett fel a majom is Darwin víziója szerint és kezdett két lábon páváskodni. Nem kell aggódni, modern világunkban a kompjúter előtt előbb-utóbb visszagörnyed az ember az eredeti állapotába. Múlt, jelen, jövő. Farkába harap a kígyó.

Mission Bay

A Queen Street lábánál van a buszállomás, elmentem már párszor előtte, onnan indulnak járatok egy Mission Bay nevű strandra. Útikönyvek jegyzik. Oda tartunk. A szakaszjegy ára 4,50 dollár (legyen olyan 650 forint). Csak kellemes meglepetésekkel találkozom, nevezetesen például a sofőr hajlandó és képes papírpénzből visszaadni. Angliában például mindig az agyamra mentek azzal, hogy előre ki kellett számolnom a pontos menetdíjat (exact change, please), egyébként nem szállhattam fel. A sofőr nem ad vissza. Sokszor azt se tudtam mennyi lesz az annyi, jött a busz, megtudakoltam, majd mehettem át a szemközti indiai újságoshoz csokit venni és sok aprót visszakérni. A következő buszosnál így már szalonképes volt a frizurám. Itt ez nem akadály, van elég ülőhely, tiszta az interiőr, s ami a legfontosabb, végig part mentén haladunk. "Nice view, innit?" - így Ariana. A sofőr a kívánt megállóhoz érve hátrakiált: "Misssiooon Baaay!" Végül is nem lehetetlen küldetés ide eljutni. Törölközővel a nyakban, strandpapucsban a lábon nagyot szippantok a startoló busz bűzéből. Irány a part.

Rangitoto Island

Az első dolgom, amit a parton ücsörögve teszek, hogy leégek. Hiába hoztam magammal naptejet és hazai rutin szerint kenegettem is komótosan a „kiálló” testrészeimet – nevezetesen váll, alkar, lábfej, homlok és orrnyereg – nem elég. Szemmel láthatóan nem elég, inkább minden leég, mert helyenként máris virítok, mi több, fájdalomérzéssel üzen szervezetem. Ez nem figyelmetlenség, vagy nemtörődömség, ez tapasztalatlanság. Igazat írtak tehát az útikönyvek Új-Zéland hiányos égboltozatát illetően. Felnézek, szemre épnek tűnik nekem az a bizonyos ózonréteg. Azért egy szitkot megeresztek fölfele! Egyre bőszebben kenegetem magam… too late. Mint amikor az ember abbahagyja a hajófenéken megült víz lapátolgatását, a hajó most már menthetetlenül elsüllyed, én is úgy adom fel a naptejes életmentést. Inkább a fejemre és a vállamra terítem fehér törölközőmet és bízom oltalmában. A taktika bevált, érzés alapján nyilatkozva végre megállítottam a kóros elváltozásokat. Aztán még azzal tudom kicsivel később fokozni a hatékonyságot, hogy egy közeli fasor árnyékába húzódok. Mivel ott már nem kell szinte teljes szemlehunyva hunyorítanom, látom ám, nemcsak a nap süt mohóbban, mint otthon, hanem a vízfelület is olyan intenzíven veri vissza a fényt, mintha éppen azért kapna fizetést. Ennyi erővel akár egy sütőben is lehetne az ember, amiben alul-felül alágyújtottak. Ez alkalommal igazat kell adjak a szolárium pártiaknak: érdemes az itteni klímára ráedzeni és nem tejfehéren érkezni a magyar télből. Maratonira se vállalkozik józan sportember, ha előtte hónapokig ágyban feküdt.

'Seven-Hundred-Year-Old Island'

Megérkezik Ariana barátja, Oli, aki elsősorban azért Oli, mert amúgy Oliver. Már korábban feltűnt egy hópihe az új-zélandi nyárban, egy hypofolt, egy tejpaca, ami lassan felénk vonult, majd elégedetten s némán megállapodott hármónk lábánál, részben kitakarva a napot. Ezért különösen hálás voltam neki, meg annak a felhőfoszlánynak is, ami a segítségére sietett. Feltételezem sokféleképpen ki lehet ejteni azt a nevet Oliver, de ahogy ez a srác teszi, szöget üt a fejembe. Illetve a fülembe. Torokban hátul képzett „o” magánhangzó, éppen elég hosszan elnyújtva, hangsúlyosan, a szóvégi „r” pedig szájpadlás felé kunkorodó nyelvheggyel részben kipörgetve. Ír. Hogy meggyőződjek, megkérdem: "You Irish?" Mire Oli: "Always." Kitűnő. Kedvelem az akcentust. Mondom neki, ha gondolja kenje be magát naptejjel, de ő inkább elmegy és 25 dollárért vesz magának egy tubussal, amiből egy hordónyit kezdő lendülettel magára is applikál. Aztán újfent elégedetten áll tovább a napon, most már védőpajzsban. Szóval így lehet megőrizni a természetes bőrszínt! Lábfelhúzva a homokban ülve félvállról megkérdezi tudtuk-e, hogy az a sziget ott szemben mindössze hétszáz éves. Nem tudtuk. Mindenki a szigetet vizslatja, hátha valahova rá van írva a kora, Oli meg mint aki jól végezte dolgát, egy szót se szól többet. Gondoltam talán adhatna valami háttér információt, ha már belekezdett. "Do you know it’s name?" Így Ariana. "I forgot." Nem egy szószátyár gyerek ez az Oli, de cserébe kiváló a humorérzéke. "We could perhaps name it as the 'Seven-Hundred-Year-Old Island'." Ez az én ötletem, hátha harapófogó gyanánt működne a gondolat. Némileg, mert Oli két másodperces gondolkodási idő után felém fordul és azt mondja, az nem lesz jó. Miért nem? Nem nevezhetjük el „Hétszáz éves szigetnek”. Miért nem? Mert csak az idén hívhatnánk úgy, jövőre sutba lehet dobni a nevet. Minden évben máshogy kéne hívni, túl nagy macera, például átírni a térképeket. Gondoljak csak bele! Rájött a turpisságra, fineszes gyerek ez az Oli. Vagy Zoli!? Akárcsak a dickensi csavaros észjárású Twist Oliver. Bár a `twisted mind` kifejezés angolul kicsit mást jelent. Mindegy. Hajlandó vagyok a kompromisszumra, válaszolom pléhpofával, akkor nevezzük el „Nagyjából hétszáz éves szigetnek”. Oli elégedetten bólogat. Az már úgy rendben van. Leesnek a pléhpofa álarcok, vigyorgunk. Ennyiben maradunk, aztán mind a négyen csendben figyeljük hogyan öregszik percről percre az 'Around Seven-Hundred-Year-Old Island'. Amúgy koránt sem biztos, hogy pont idén ünnepli a sziget a hétszázadik születésnapját! Azóta utánajártam, vulkanikus eredetű és rajtunk kívül a világ többi része úgy ismeri Rangitoto Island. Mintha a gyerekem, akit én neveztem el, beleegyezésem nélkül változtatta volna meg a nevét. Nem esett jól. Persze jogos a felvetés melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, de ez engem nemigen vigasztal.

A nap hátralévő részében a következőket csináltuk. Ariana kézen állt a homokban, így produkálta magát Maria előtt, az meg fotózta az attrakciót. Én egy száraz fűszálat járattam a fogaim közti réseken ki-be. Oli a lábával összehúzott egy adag homokot, és mintha életcélja lenne, elkezdte szemenként megszámolni. Nem tudom meddig jutott, de rövid távon feladta. Új kihívásként javasolta, igyunk egy kávét, aminek az lett a vége, hogy szamócás jégkását vett, én narancslevet, a másik kettő meg egy-egy fél pizzát. Még kétszer bementem a vízbe úszni, de élővízben soha nem éreztem magam biztonságban, így a bójáig se tempóztam el. Hirtelen felindultságból vettünk egy majd félárú száraz olasz vörösbort, ami akciósan is 14 dollárba került (potom 2000ft), majd buszra fel és a Queen Streeten felcsoszogtunk a szállásig. Aznap este a konyhában bort ittunk és őszintén beszélgettünk. Tudtátok, hogy mennyiségre az olaszok állítják elő a világon a legtöbb bort? Ki egyetért, ki vitatkozik. Mint az élet egyéb területén is. Én meg nem csak másokat ismertem aznap jobban meg, hanem rajtuk keresztül önmagam is.

kikötői séta

Messzebbre merészkedni arra vall, hogy az ember már kellőképpen megismerkedett közvetlen környezetével, megszokta és viszonylagos biztonságban érzi magát benne, de egyidejűleg hajtja a kíváncsiság, hogy megtudja mi van a „határvidéken túl”. Ha jól tudom, Amerikában ezt úgy hívják "frontier theory" (határvidék elmélet). Nem nagy kunszt, hozzám hasonló egyszerű halandók számára pont annyit tesz, amit leírtam.

Alapul véve tehát a méltán elmés határvidék elméletet, úgy döntöttem az egykori amerikai telepesek mintájára fogok eljárni, azaz addig megyek ismeretlen terepen, amíg vízparthoz nem érek. Tengerparthoz. Használható térképem nem volt, amit követhettem volna, mert nem létezik. Legalább is nem létezik a youth hostel és a kaliberben hasonló szállók körében. A recepció előtt-mellet lévő falakra fúrt fakkok roskadásig tele vannak pakolva szórólapokkal, köztük egy valamirevaló térkép nem hogy alig, egyáltalán nincs. Sonia görög barátja (abban állapodtunk meg Nikosnak hívjuk) a szívemből beszélt egy alkalommal, amikor kifakadva sorolni kezdte: "They’ve got everything, you know: bungy jumping, skiing, surfing, rafting, scuba diving, but no f*cking map. These people are crazy." Mondom neki, helyt adok az interpellációnak, de nem hinném hogy ezek itt őrültek lennének, egyszerűen csak gyerekek. Mindegy hogy jutsz el bárhova, igazából akkkárhova, csak szörfölj és síelj és merült és ugorj! Nincs kedved? Csak csináld, majd megjön. Úgy vélem ez egy lélekben nagyon fiatal nemzet. Gyermekdeden fiatal. Új-Zélandon az ember a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján vidámparkban érezheti magát. Mintha az egész ország egy amolyan "theme park" lenne, teles-tele játékos kellékekkel, melyek mind-mind a nagyérdemű szórakoztatására lettek odapakolva. A szórakozást pedig errefelé nagyon komolyan veszik.

map of Auckland... well, sort of...

Még Nikos háromezer éves görög kultúrájának sematikus vázlata sem kompatibilis ezen mókázó gyereksereg rajzocskáival. Az öregek sem szeretik, ha a nyugodt termálvízben zsibongó-pancsoló kölykök zavarják meg őket. Mit érdekelné ez őt, mondja Nikos, csak nyomnának a kezébe egy tájékozódásra alkalmas Auckland térképet (nem kell színes, nem kell flancos), aztán hadd menjen dolgára a őrült spanyol lyánnyal. Aki akar, az meg menjen sósvízbe merülni cápák közé. Live and let live. Akárhogy is, térkép végül sehol. Bemegyek egy utazási irodába, ott akad, 25 dollártól felfelé megvásárolható. Még nem tudom mennyire lesz rá szükségem, várnék vele, így beállok egy sorba megkérdezni a pultos lányt van-e kétségbeesett turisták számára fenntartott átmeneti értékkel bíró várostérképe félretéve. Van. A pult alól az orrom alá lök egyet. Rápillantok: te, ez egy busztérkép! Az hát, nem jó? Igen sematikus, de kicsivel többet és részletesebben mutat, mint amit az egyetemen kaptam. Azt mondjuk nem nehéz überelni, mivel az csak az egyetem alapterületéről tájékoztat. Megköszönöm a láthatóan unatkozó információs lánynak a félmegoldást – amióta itt vagyok, már ezeknek is örülök – és nekivágok a továbbra is ismeretlen háromdimenziós térnek. Végül is az amerikai telepeseknek sem volt térképük a terra nováról, így vagyok csak igazán határvidék elméletet hűen követő kalandor.

Quay St

Úgy döntöttem a Quay Street mentén haladok keleti irányba, arra sejtettem a kedvemre való vizet, bár ahhoz már le kellett mennem a térképről. Ugrás a semmibe. Spooky. Előtte viszont elhaladtam az aucklandi teherkikötő előtt, ami akárki akármit hisz, hatalmas élmény volt számomra. Tényleg, a quay azt jelenti rakpart. Bud Spencer filmjeiben többnyire ehhez hasonló helyeken kalapálja el mindig ugyanazt a fél tucat statisztát, nekem pedig az évek során nosztalgikusan vonzóvá váltak a tengeri kikötők, rozzant rakodógépeivel, ütött-kopott konténereivel. Na és persze az egész miliővel együtt járó hanghatásokról se feledkezzünk meg: hajókürt és lánccsörgés, kivehetetlen emberkiáltások, csapatban sirályvijjogások. Jelen esetben ráadásul mindehhez illatok is társultak, inkább szagok, amit eddig csak elképzelni tudtam. Jártam már kikötőben, nem egyszer, de ennyire egyik sem passzolt az általam vizionált összképhez. Aucklandbe rengeteg áru érkezhet tengeren, ameddig a szem ellát, konténer konténer hátán. Annak idején külkereskedelemből úgy tanultuk, hogy a vízi szállítás a legolcsóbb, de egyben a leglassabb szállítmányozási fajta, szóval kismamáknak például nem javallott. Zölden leszedett banán azonban mehet hajóra, mire a célállomásra ér, beérik. Olyat is hallottam, hogy egész kis manufakturális üzemek kapnak helyet egy-egy óceánjáró teherhajón, ahol A-ból B-be menet a „legénység” alapanyagokból összerakja a készterméket. Tiszta legó. Mire befut a hajó, kész a plazmatévé! De ez most nem tartozik ide.

Furcsa. Megláttam a szikrázóan tiszta kék vizet, gyorsan forgattam egy kurta videót, de közben végig a teherkikötő járt az eszemben. Azt hiszen nagyon szívesen lennék egy darabig dokkmunkás. Persze kizárólag rugózó bőrüléses targoncával! Az pedig, hogy kellőképpen átszellemülve elmerüljek a méltán híres-hírhedt új-zélandi természetben, legközelebbre maradt.