változások kora

Nahátakkorhogyisállunkegészpontosanazúrszíneelőttkéremszépen? Elérkeztem arra a pontra, amikor a múlt hozományaival sáfárkodva a jelenben pontosan meg kell tervezni a jövőt ahhoz, hogy minden a lehető legflottabbul menjen. Nem azokat az időket élem már itt Aucklandben, amikor egyik napról a másikra lehet dolgozgatni, olvasgatni, aluszkálni, csoszkorálni… aztán majd lesz valahogy.

Minden jel arra mutat, hogy elég időt töltöttem ebben a városban, ha őszinte akarok lenni önmagamhoz – ami nagyon nehéz dolog ám! (aki próbálta, az tudja) – akkor be kell látnom, túl sokat maradtam itt. Az utolsó egy-két hónap azonban, ami szeptember volt és október lesz, feltétlen szükséges (volt) ahhoz, hogy biztos lábbal tudjak továbblépni a következő lépcsőfokra. Október végéig kényszerpályán mozgok tehát, de eldöntöttem nem kalimpálok az árral ellenben, inkább előnyömre kihasználom a jótékony áramlatokat. Talán akkor vegyük sorra milyen erők munkálkodnak a mélyben.

A hazautazásom időpontja idén december tizenharmadika. Nem péntek lesz, nem kell betojni. Az út nettó időtartama, akárcsak februárban ebbe az irányba, két teljes napot kóstál majd, de mivel hazafelé „nyerek” egy napot, így december tizennegyedikén érkezem Bécsbe. Keretes történetként tehát visszatérek a blogom elején nagy hévvel ecsetelt kezdetekhez. Így van ez rendjén. A magyar utazási irodában annak idején két időpontot jelöltem meg a visszautam lehetséges verziójaként: az első augusztus elején, a másik december közepén integetett, hogy válasszam őt a másikkal szemben. Az augusztusit némi hezitálás után egy suhintással lefejeztem gondolatban, túl fiatalnak véltem, helyette a decemberit tettem meg régensnek, majd annak rendje és módja szerint a világhálón értesítettem a magyar utazási irodában dolgozó leányzót, hogy minden joggal felruházott helytartómként távollétemben hajtsa végre a trónfosztást. Megtörtént tehát, aminek meg kellett történnie, ezzel most már földi létem alkonyáig együtt kell éljek. Semmiképpen nem akartam kihagyni az új-zélandi jó időt az év végére, sem a rögbi vb körüli csinnadrattát, egy kalandos körutat is terveztem eredetileg Új-Zéland szigetein, amit nem tudtam volna augusztusig belepréselni a programomba, végül az egyetemi könyvtár feldolgozásra váró bőséges anyaga rövidtávon kigolyózta a kérdőjelet a hazautazásommal kapcsolatos mondatom végéről. Hogy a pénzről ne is beszéljek.

kupak-tudás

Nem vagdosok cetlit és nem satírozok a naptárban napblokkokat, egyik sem szokásom, de észrevettem, hogy napról-napra egyre több babszem esik ki a nadrágomból, amikor zuhanyzás előtt letolom magamról. A szívem is félrekongat egyet-kettőt, ha gondolatban az utazás(ok) vidékére tévedek. Olyankor meg kell nyugtatnom kicsit, hogy easy, easy, little thump-thump. A külvilág pedig időközben sorra reagál az én változásokkal teli belső világomra, mert hát jól tudjuk, hogy az vetül ki a szemünk elé, ami bennünk van. Testem a vetítőgép, én meg a mozigépész vagyok. Például múlt hét szombaton egy órával visszaállítottuk a képzeletbeli új-zélandi vekkert, azaz magyar szemmel nézve a Fonák Tamás néven bemutatkozó hivatalos nyári időszámításba léptünk. Az időjárás speciel elég fancsali képet vág mindehhez, mert igen hűvös van mostanság. Mellékesen jegyzem meg, hogy egy jóindulatú söröskupak elárulta nekem azt az évszámot, amióta létezik óraátállítás Új-Zélandon (1927). Ánglus nyelven ezt a tevékenységet úgy hívják daylight saving. Hajrá, spóroljatok! Miket nem tanul az ember sörivás közben, nem igaz!? – mondjuk az okosító kupaksorozat csak egy bizonyos termék egy bizonyos promóciós időszaka alatt volt hozzáférhető. Kár.

dugulás-elhárítás

A másik jelentős kétélű változás jobban személyemben érint. Minden ott kezdődött, hogy eldugult a zuhanytál. A hűtő fagyaszt, az elektromos fűtőtest nem működik, a zuhanyzóban az egyik spotlámpa „köldökzsinóron” lóg a plafonon, most már zuhanyozni sem lehet rendesen. Tiszta Balkán. Többször is panaszt tettünk az épület üzemeltetőinél, süket fülekre ugyan nem találtunk, de tenni semmit nem tettek a betegségek orvoslására. A helyzet akkor vált akuttá, amikor a zuhanytál oldalfalain átszivárgó víz eláztatta Richie szobájának releváns szegletét, falastul, szőnyegestül. Újabb panasztétel részünkről, újabb tétlenkedés részükről. Érthető mód Richie megunta belélegezni a dohos levegőt és több hetes köhögő rohamokkal tarkított kálvária után nagy sebbel-lobbal kiköltözött a szobájából. Nem ment messze, öt lakással lejjebb a folyosón éppen akadt számára egy üres szoba. Jamie hűséges fegyverhordozóként rögtön másnap követte a Richie által hagyott feromon nyomokat és bevette magát a másik szobába az új lakásukban. Mindhárman megsirattuk az együtt töltött közös pár hónapot, azóta csak kétszer láttam őket. Miután kihaltak a kiwik tőlem jobbról és balról, az egész lakás egyedül az én kívánságaimat leste. Egy csapásra megszűntek a hajnali ajtócsapkodások és Michael Jackson sem énekelte már a Billie Jean-t torkaszakadtából a mélynyomó ütemes traktusára. A csend hangjai honoltak mindenhol, rend lett úrrá a konyhában és tisztaság a fürdőszobában. Hogyan? Hát úgy, hogy magyar káromkodásvirágokat sziszegve, kis túlzással vésővel-kalapáccsal saját magam kókányoltam össze a zuhanyzót, mellesleg kitűnő eredménnyel. A végül majd két hónap múlva kiérkező szakembernek már csak egy szigetelőcsíkot kellett felapplikálnia az oldalára és egy friss linóleumcsíkot kellett a régi helyére bevágnia. Olcsó János megoldások, de egy hangyaugrásnyival se vártam többet.

A sakkmérkőzés következő lépéseként arra lettem figyelmes, hogy a két üres szoba egyikébe beköltözött valaki. Mozognak a figurák. Ugyan napokig egy lélekkel se találkoztam, de a konyhában hagyott curry csirke maradékából éles elmével kikövetkeztettem, hogy az illető feltehetőleg indiai. Egy este benyitva a lakás előterébe egy guggoló alakba botlok, aki kitolt nyelvvel próbálja tizenöt centiméterről figyelve a kulcsát a zárba erőltetni. Mintha mi sem lenne ennél természetesebb, köszönök, az indiai srác meg elmondja, hogy már egy órája bíbelődik ezzel a mutatvánnyal, sikertelenül. Hadd próbáljam! Nekem sem engedelmeskedik a kulcs-zár kombináció. A kulcsra pillantva a 221/A jelet látom belegravírozva, az ajtón ezzel szemben a 221/C jel virít. Felhívom barátunk figyelmét erre az ellentmondásra. Nem a volt Jamie szobához passzol a kulcs… kettőt lépve a volt Richie szoba felé egy pillanat alatt megoldódik a rébusz: a portán rossz kulcsot adtak az új lakónak. Hát akkor most mi lesz, vársz reggelig a portanyitásig? – kérdem a srácot. Nem, a szobatársa hajnal egyre itthon lesz, ő majd beengedi. Aha, az szuper. Na és addig? Most este kilenc van. Innentől kezdve a jó házigazda szerepkörben tetszelegtem, adtam enni és inni kitikkadt emberünknek, majd máris a szobámban csámcsogott mire kettőig számolhattam volna. A neve AP, mondja, amúgy Amanpreet, csak azt nehezebb megjegyezni. Valamivel éjfél után megérkezett a szobatárs Manoj, mert neki meg ez a neve, de azt meg úgy kell ejteni Manucs. Én csak Mézesnek és Mázosnak hívom őket, mert hát olyan mézes-mázos természet jellemzi ezt a duót, például feszt ételt és italt erőltetnek rám, hiába jelzem nem vagyok éhes, köszönöm. A legaranyosabb mozzanatuk mindent elárul róluk: még két indiai haver volt náluk egy hétvégén… kétliteres kólás flakon körbejár… mindenki jóízűen meghúzza… AP az ív végén tölt nekem a kólából egy bögrébe… int, igyak. Szóval a vendéget csak tisztesen pohárból illik kínálni, az viszont egyiküknek sem tűnt fel, hogy előtte négyen ittak bele a pezsgő barna lébe. Először és utoljára illendően elfogadtam. Zárásként jelzem, hogy a másik szobába egy pakisztáni srác költözött be, neki még nem sikerült megjegyeznem a nevét.

A legmarkánsabb változás a közeljövőmet illetően mégiscsak az, hogy bezsákoltam az új-zélandi körútra feljogosító buszjegyemet. Bérletnek is hívhatnánk, hiszen a több hetes kaland során az éppen aktuális állomáson annyi időt tölthet a delikvens, amennyit úri kedve tartja, majd egy másik busszal indulhat tovább, ha úgy érzi eleget látott, élt, tapasztalt. Egy hónap múlva már úton leszek, egész pontosan november másodikán indulok Aucklandből. Először fel északra, majd irány a Déli Sziget, annak is a legdélebbi csücske (Deep South), valamint a Stuart Sziget. Hat hetem lesz erre a küldetésre, bízom benne, hogy be tudok ezen a portálon menetközben számolni a tapasztalataimról. Ez lesz a desszert az aucklandi főfogás után az ebben az országban töltött majd tíz hónapom végén. Nem is, inkább a hab a tortán, vagy a meggyszem a hab tetején, esetleg a csokoládéöntet! De addig is előttem az október. Nem kell semmit elsietni, nem igaz?

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (fourth three)

Az előző három bejegyzésben említett példák mindegyike személy szerint is érint, de azért valljuk meg őszintén, hogy például ki nyeri majd idén a rögbi világbajnokságot Új-Zélandon, az a legkevésbé sem fogja az általános lelkiállapotom befolyásolni.

A University of Auckland működési elve annál inkább. Nem sokat szóltam eddig a tanulmányaimról, mert egyfelől nem olyan izgalmas témakör, mint a hétköznapi élet sava-borsa, másfelől magam is sokáig bizonytalan voltam megítélni az intézet hovatartozását. Ittlétem viszonylag rövid ideje alatt természetesen kialakult bennem egy általános kép, még ha nem is az egész egyetemről, hiszen ahhoz túl labirintusszerű, hogy könnyen áttekinthető legyen, de a közvetlen környezetemről mindenképpen. Vendég PhD hallgatóként rengeteg előjoggal bírok, mint például korlátlan internet használat, a könyvtárból bármilyen könyv kölcsönzése akár hónapokra, saját számítógépterem, amit csak pár emberrel kell közös használatra vennem, személyre szabott e-mail inbox komoly tárhellyel, fénymásolás, nyomtatás és szkennelés valójában korlátlan mennyiségben, saját témavezető, lehetőségek konferenciákra és még számos egyéb nyalánkság, aminek a fele eszembe se jut most hirtelen. Ezen előjogok mellett semmi más nem érintett meg ebben az intézetben. Komolyan. A szívem mélyén eredetileg sem azzal a céllal érkeztem ide, hogy majd Aucklandben csinálom végig a doktori képzés három évét és már a legelején nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezen a hozzáállásomon nem is fogok változtatni. Nagyon egyszerűen, nyíltan és határozottan mondhatom, hogy nem bírnék ki Aucklandben három évet. Szerintem nem csak értelmetlen, de egyenesen büntetés lenne ebben a városban még két évet eltöltenem. Csak a magam nevében nyilatkozom, mosolygós arccal és örömteli szívvel élnek itt sokan, szóval nem lehetetlen a küldetés, de ez a város nem nekem épült. Az egyetem pedig ebben a városban van. Ez nyomós ok, azt gondolom. De még ha máshol is lenne lepottyantva a University of Auckland, akkor is komoly aggályaim lennének vele kapcsolatban. Megint csak azt tudom mondani, mint már annyiszor, hogy az új-zélandi kérdőjel nélküli szabálykövetés nekem fagyossá és élettelenné teszi az oktatási rendszert is. Nem sikerült azonosulnom vele, végig zsigerből utasítottam el a kalandok nélküli szellemi utazást. Valószínűleg sokkal többet tehettem volna a saját fejlődésem érdekében, szóval önkritikusan magamat is ostorzom ez ügyben, de ha az oktatók nem lennének emberileg bájosak és szakmailag rátermettek, már rég hűlt helyem lenne itt. Sokat tanultam hajlandóságról szemléletváltásra a kutatásom terén, bővítésre új diszciplínák felé és pontosításra a meglévőknél, egyszóval határozottan sokat fejlődtem ott, ahol nem is vártam. Terveim szerint kihasználom még a fennálló pár hónap nyújtotta lehetőségeket és biztos kézzel pontot teszek az aucklandi egyetemre szánt mondatom végére.

folyt köv.

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (third three)

Képtelenség itt mindent felsorolni, de a hiányosságok számomra mindig az emberi mivoltunkról árulkodnak, éppen ezért nem törekszem tökélyre. To err is human. Azért meg lehet próbálni majdnem ott lenni. Az a baj a majdnem-mel, hogy az végül mindig nemet jelent; majdnem elértem a vonatot, tehát frankón lekéstem!

Szóltam már az új-zélandi angol nyelvről. Most csak annyit, ha valakinek a füle nincs ráhangolva például arra, hogy a hair, ear, air, heir, hare szavak itt mind ugyanúgy („hibásan”!?) ejtendők, akkor rövidtávon az ember idegein táncolnak az ebben a távoli és elszigetelt szigetországban furcsa fejlődési ívet vett angol nyelv hanghatásai. Két gyors példát hadd mondjak! Előszeretettel használják itt azt a szót, hogy overseas. Hogy ez mit jelent? Szó szerint természetesen azt, hogy tengerentúl(i). De hogy valójában mi haszna ennek a szerencsétlen kifejezésnek, azt nem igazán tudtam még eddig eldönteni. Logikával belegondolva a világ azon részére utalnak ezzel, ami Új-Zélandon kívül esik. "Are you from overseas?" – kérdezgetik előzékenyen. Hát hogyne! Hiszen Új-Zélandról nézve az egész világ overseas. Még az ausztrálok is a tengeren túlról integetnek, magyarán ha igennel válaszolok a kérdésre, azzal pusztán azt jelzem, hogy nem vagyok új-zélandi. Szerintem ezzel nem jutott valójában semmivel-semmihez közelebb az érdeklődő, magyarán származhatom a válaszadásom után Kamcsatkáról, Chile hegyeiből, az orosz sztyeppékről, Európa bármely országából, vagy Kínából. Talán az utóbbiból kinézetemre alapozva könnyen kizárhatnak. A másik éppen ezzel kapcsolatos. Itt bármilyen távol-keleti kinézetű arc Asian, azaz ázsiai. Természetesen érthető, hogy igen kockázatos nekünk, nem távol-keletieknek megkülönböztetni a japánokat a koreaikatól, vagy a vietnámiakat a tajvaniaktól. Ez biztonsági játék is egyben. De mi a helyzet az indiaiakkal? India nem Ázsiában van? Tudtommal igen. Végkövetkeztetésként: ezeket személy szerint hibás értelmezéseknek vélem, angolul úgy mondanánk misconceptions. Felvetettem ezt a problematikát egy-két helyinek, nem értették miről beszélek.

Rugby World Cup 2011 - első nap

Szeptember kilencedike óta robog a Rugby World Cup 2011. Úgy vélem ez a kiwik által áhítattal csodált labdajáték (ráadásul az idei világbajnokság apropóján mesterségesen felturbózott állapotban) jól mutatja hogyan operál az új-zélandi szervezettség makroszinten. Azt gyanítom ez a nemzet önmagára lelt ebben a sportban. Először is mindössze 1987 óta létezik a rögbi világbajnokság fogalma, mely eseményt éppenséggel Új-Zélandon bonyolították le és amin – mily meglepő – a házigazdák diadalmaskodtak. Egy vékonyka és áttetsző történelemréteggel bíró nemzet nem a „régi” sportágak listájának valamelyikére akart feliratkozni, inkább létrehozott egyet saját magának, vagyis hát az egyetlen helyről, ahonnan nem szégyen kölcsönözni (tudniillik az angol anyaországtól) szinte kisajátította a rögbit. Mint ahogy a durcás kisgyerek happolja el a másik játékát, amikor az pont nem figyel: „Most már az enyém, nem adom vissza! Vedd el, ha tudod!” Persze mások is pályáznak a mai napig a rugby nation előkelő posztjára, a legnyomasztóbb ellenlábas talán Ausztrália, de Dél-Afrika is dulakodik előre már jó ideje. Ez a három eminens diák mindig az első padban virít, ahol rögbit okítanak, de megnyugtatásul közlöm, sokan vannak még, akik a helyükre szeretnének ülni, közelebb a rögbi-(h)ősök szelleme által életre lehelt tűzhöz. Szólok még később a résztvevő országok csapatairól, mert igencsak érdekfeszítő téma, különösen nekünk, nem angolajkúaknak. Szóval kis türelmeteket hadd kérjem ez ügyben! Ami miatt említem itt ezt a labdajátékot az, miszerint a rögbiben nem elég, ha van egy-két kiemelkedő teljesítményt nyújtó sztár játékosod, attól nagy valószínűség szerint nem fog nyerni a csapatod – magyarázta nekem valaki kihangsúlyozva a legjellemzőbb különbséget a focitól. Szóval így áll ez a dolog! – válaszoltam; szóval ezért nem tudok én egyetlen igazán, de úgy igazán világhíres rögbi játékost sem előbányászni a memóriámból. Hopp! Jonah Lamu, igen! Hogyne! Emlékszem rá, mert egyidejűleg négy ellenfél kellett ahhoz, hogy a földre vigyék… az angol kommentátor az 1999-es vb-n csak úgy hívta őt „the man mountain” (az emberhegy). De most komolyan, úgy igazán és őszintén, Pelé, Puskás, vagy Maradona mellett bármennyire óriás legyen is Lamu, a neve eltörpül. (Mellesleg évekig abban a tudatban éltem, hogy Lamu új-zélandi, aztán pár hete összetört a mécses, amikor ráeszméltem, hogy valójában Tongáról származik. Nem mintha osztana, vagy szorozna ez a reveláció.) A jó rögbi játék egyszóval csapatjáték, állítólag komolyabb szervezettséget igényel, mint a labdarúgás. Az individuum alább adja egyéni érdekeit a közösség javára, ami azt hiszen ezen nép kollektív jellemzője. Ez a kölcsönvett, viszonylag fiatal labdajáték az kiwik vérévé vált, mi több, felserkent az új vénában erős függőséget okozva mindkét oldalról. Zsák a foltját, mondhatnánk, bár nem tudom melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? – azaz az új-zélandiak tudatosan szemelték-e ki maguknak a rögbit és a nemzeti sportjuk trónjára ültették, vagy a rögbi veleszületett tulajdonságai vonzották és vonzzák magukhoz az érdeklődő kiwi sporttársat. Személy szerint mindkettőre egyaránt szavaznék.

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (second three)

Nem feltétlenül fontossági sorrendben rendszerezem az itt leírtakat, ha egyáltalán létezik fontossági sorrend, inkább bedobálom a közösbe a meglátásaimat, ha egyáltalán létezik elfogulatlanul megfogalmazott, ezért megbízható útmutatás. Vegyétek tehát könnyedén a szavaimat, mint a lélegzetet.

Pár dolog fölött a mai napig nem tudok napirendre térni, a közlekedés szerencsére nem ilyen. Hozzászoktam. Már kiérkezésem előtt tájékozódtam ez ügyben; igaznak bizonyult az az összegzés miszerint az új-zélandiak az autó oltárán feláldozták a tömegközlekedést. Okok? A viszonylag közeli Japánból viszonylag olcsón és viszonylag könnyedén áthajóztatható viszonylag jó minőségű tömegcikk jellegű autók hozzáférhetősége nem hiszem, hogy sok kérdőjelet hagyott a közlekedésért felelős vezetők fejében. Feltételezem egy-két geológussal és mérnök szakemberrel is konzultáltak előzetesen, vajon melyik út a járhatóbb: metróalagutat fúrni a szunnyadó vulkánokra épült Auckland alatt? (szó se lehet róla) Esetleg villamossíneket fektetni az agresszívan emelkedő dimbes-dombos vidékre? (nem tanácsos) Talán tágas utakkal behálózni a várost és hagyni, hadd oldja meg minden kiwi polgár a mozgásigényét saját gépjárművel? (háromszoros igen) Így errefelé nem nagy kunszt boldog autótulajdonosnak lenni – korábban említettem már, hogy talán ebben az országban a legmagasabb az egy főre jutó gépkocsit száma. Ez koránt sem jelenti azt, hogy az új-zélandiak tudnak vezetni. Tisztelet a kivételnek, teszem gyorsan hozzá a politikai korrektség nevében. A sztereotip átlag technikailag gondban van még az alapvető manőverek kivitelezése során is, nem csak amikor lükvercben kell tükörből manőverezni, közben lehúzott ablakon kinyújtott kézzel üldözőkre lőni. Okok? Nem tartom bonyolultnak a források felkutatását: egyszerűen el vannak kényeztetve a helyi autósok. Az utak tágasak, a felfestés hibátlan, a minőség makulátlan. A kátyú fogalma ismeretlen. Az autók meg merem kockáztatni 90%-a automata, de minimum félautomata, sebességet se kell váltani. A gépjárművek zöme műszakilag abban az állapotban van, amikor még két csavar meghúzásával és némi friss olaj hozzáadásával minden probléma orvosolható. Mivel fagy csak nagyritkán van (jellemzően soha), a hajnali szélvédő kapargatások és szivatóval indítások ismeretlenek. Hó(lapátolás)… na az sincs. Mindehhez adjuk hozzá, hogy e gyéren lakott vidéken parkolóhelyet találni csupán percek kérdése. Forgalmi dugó naponta kétszer kialakulhat, reggel befelé a városba, délután kifelé: ez talán az egyetlen tényező, amire az aucklandiek joggal panaszkodhatnak. A türelmükért csodálom őket. Az európai nagyvárosokra jellemző dinamikus vezetésnek nyoma sincs Aucklandben. Ha például a kétsávos autóúton/-pályán egyazon tempóban egymás mellett gurul két autó és a belső sávban lévő mögé felér egy gyorsabb kocsi, nem húzódnak félre. Fel se tűnik nekik, hogy itt általuk blokkolt fennakadás esete forog fenn. Otthon az M7-esen ha valaki ilyet csinál, a lassú jármű mögött lévő sofőrjét kürt és fényszóró villogtatás mellett kerülgeti a szívroham. Ha pedig a piros lámpánál felsorakoznak, félautónyi helyeket hagynak egymás közt. El tudnátok képzelni mi lenne ezzel a mentalitással mondjuk a Margit körúton? Röpködnének a „menj má’ előbbre, a k… anyádat” okosmondások, az biztos! Itt az ilyen vergődésekre nincs szükség, hely van elég. Tudnám még folytatni, de összegezve csak annyit mondanék, hogy ez a közlekedési morál csak ebben a szigetországban életképes, akárcsak a röpképtelen kivimadaruk. Úgy roppanna bárhol máshol össze a rendszer, ahogy a szeretetre méltó kis madarat falná fel percek alatt valami ragadozó példának okáért az Amazonas vidékén.

Az épületekről és az építkezésekről már sokat szóltam, mondhatni elsőkézből tapasztalhattam meg mi folyik ezen a fronton ebben az országban. Mivel a kiwi lakóhelyek vajmi keveset védenek az időjárás szerencsé(jük)re viszonylag kegyes viszontagságai ellen, az új-zélandi nem otthonülő típus. Másfelől a természet kihívóan csábító errefelé: a fű zöldje, a tengervíz és az ég kékje tiszta levegőbe csomagolva reklámozza magát, amit még a természet iránt legérdektelenebbek sem tudnak visszautasítani. A fauna európai szemmel nézve igen-igen különleges, akár még télen is virágzik a magnólia bokor. Meg is becsülik a természetet a helyiek. Mindemellett tudatosan hirdetik az egészséges élet értékeit, szinte kampányszerűen. Sportolni itt nem egyszerűen tanácsos, majdhogynem kötelező. Hajnali pitymallatban munkába sétálva rendszerint oda kell figyelnem, amikor átkelek az úton, na nem az autósok miatt, azok olyan korán még nem számosak, ellenben a suhanó versenykerékpáros bolyokra annál inkább odafigyelve. Mindig köszönök nekik – szevasztok sporttársak – triatlonos, de főként kerékpáros múltam előtt tisztelegve. A dohányzás egyenesen antiszociális billogot kapott állítólag erőteljesen az elmúlt pár év alatt – nyilván a magas termékadó sem hagyandó figyelmen kívül, mármint ami az egészségkincstár bevételét illeti.

Ami pedig a közbiztonságot illeti, azzal semmi gond. Magas a toleranciaküszöb a nyelvi és nemzeti diverzitás terén, ez a külső szemlélőként ideális állapot otthon nálunk még gyerekcipőben jár. Auckland egy igazán multikulturális város. Ezt a tényt otthonról olvasva nem hittem el, mindenesetre fenntartással vettem, azóta azonban beigazolódni látom. Mindenféle nemzet fia-lánya megfordul itt, ami különleges színű virágokban pompázó mezővé teszi Aucklandet, másrészről meg bábeli zűrzavarrá is egyben, ahol erősen kapaszkodni kell a nyelvek és kultúrák megértése végett, vagy egyszerűen ki lehet iktatni az érdeklődő magatartást. Eleinte csöppet a maori kisebbségtől tartottam, azóta legalább négy-öt maorival kimondottan jó barátságba kerültem. Összességében érdeklődőek az új-zélandiak, nem elutasítóak, nyíltak és egészségesen kíváncsiak. Úgy hallottam mindez az ausztrálokról nem mondható el, sokat szerint a kiwik ausztrál bátyuskája sokszor nyíltan rasszista megnyilvánulásokra ragadtatja magát. Csak azt böföghetem vissza, amit itt hallottam, nevezetesen, hogy az ausztrálok őseit egész konkrétan kitelepítették, akár akaratuk ellenére az anyaországból (Anglia), az új-zélandiak viszont önszántukból, egy szebb jövő érdekében költöztek ilyen messzire. Az ausztrál nyersesség történelmi és társadalom rétegbeli okokra vezethető tehát vissza. Másfelől az ausztráloknak mindenük van a saját kontinensnyi szigetükön, igazán semmi importra nem szorulnának, ami magabiztossá, akár egyenesen kérkedővé teszi őket. Egy új-zélandi ismerősöm mondta: "We need them, but they don’t need us." Magyarán a közvetlen szomszéd, mi több hellyel-közzel vérrokon, csak fenntartásokkal tartja nyitva az ajtaját a kiwi öcsikének. Ezt most így látom, aztán lehet nincs igazam. Mindenesetre ma megérkezett az ausztrál rögbi csapat (utolsónak!!! minden más csapat napok óta Aucklandben edz, pedig az ausztrálok csak pár óra repülőútra laknak innen) és a rádiót hallgatva megremegni véltem a sportszekcióért felelős rádiós hangját. Itt van hát a rátarti rokon, megjött! Talán tőlük tartanak a legjobban a kis kiwik… ezzel most csak a rögbire akarok utalni. Azért nem féltem a házigazdákat, teljes feketébe öltözve most pénteken bemutatják az ősi harci táncot, a hakát.