visszavagyok

Az elmúlt majd két hónap Új-Zéland legkülönfélébb helyein ért, sokszor úgy dobált a sors, mint valami lélekvesztőt a viharos óceán (olykor szó szerint). Az utazás során szerzett tapasztalataimról magyarországi otthonom védelméből számolok majd be, amolyan retrospektíve. A hetekig parlagon hagyott blogom gyomlálása tehát még várat kicsit magára. Három óra múlva indul a gépem innen Aucklandből. Megpróbálok rajta lenni, szóval egy időre szevasztok, csók, puszi, ölelés! Később jelentkezem. Out of intercom.

egy éra vége

Hát ma meg Halloween van. Október 31-én hétfőn. Az ünneppel velejáró jelmezbe öltözés az egész ügylet vicces része: nevetünk a kifent-kikent arcokon, de nevet az is, akin a maszk van. Állítólag ilyenkor (azaz a karneválok idején) eltűnnek, de legalább is elmosódnak a társadalmi különbségek, akár valósak, akár véltek.

Az aucklandiek úgy döntöttek, hogy a ma hétfői munkanap helyett már szombaton megünneplik a Halloweent, azaz előre isznak a medve bőrére, ha ez a hasonlat itt egyáltalán megállja a helyét. Ittak is rendesen, abba’ nem vót hiba! A belvárosban szombat este ilyesmiket lehetett hallani, hogy arrrrgh, burrrrrp, zeeeiiing, buuuund. Én legalább is ezeket hallottam, aki pedig részeg volt a jelmez alatt-mögött aznap este… na azok szolgáltatták a fenti hangeffektusokat. Jó kedvemben voltam, nem orroltam meg senkire, aki a lábamra lépett, vagy dülöngészve reflexszerűen a vállamra támaszkodott – "sorry mate" – mivel a vizuális orgia mindenért kárpótolt. A látványosságok csúcspontját egy ördögnek öltözött egyébként meleg srác produkálta, aki egy ponton se szó, se beszéd felugrott a lócájáról, egy szemvillanás alatt az apácakosztümös pultos lány mögött termett és imitálva nagy hévvel elkezdte hátulról fedezni. A csínhez szellemes verbális körítést is mellékelt, imígyen: "The devil is f*ing the nun!" A műapáca szemlátomást nemigen bánta az ördögi modort, a bár közönsége pedig kacagva köpte ki a még le nem nyelt sörkortyokat. Egyébként Halloween napján legitim ihatja le magát az ember a sárga földig — szalonképes állapot, ammegmi? Sutba vele! Kicsit később pár ismerőssel átballagtunk egy három sarokkal lentebb lévő félig nyitott, félig fedett sörözőbe. Az egyszerűség kedvéért nevezzük talán sörözőnek. Rögtön feltűnt, hogy Új-Zélandon vagyok (ha esetleg egy időre elfelejtettem volna), amikor a maori kidobó srác udvariasan megkért, hogy belépés előtt vegyem le a baseballsapkámat. Hosszú ujjú ingben, szövetnadrágban, az említett kalpaggal a fejemen és két kisüveges sör után színjózanul a rendész nem talált szalonképesnek a belépésre. Balra tőlem egy csontvázjelmezes srác támogatott egy nála is ingatagabb csontváz-leányt, előttünk meg visítozó fehérbőrű kiwi hölgyek tipegtek alig-szoknyában. Mindez rendben is van, na de az én baseballsapkám ugyan nem! Újabb példa arra hogyan és mennyire ragaszkodnak az új-zélandiak a szabályokhoz még azon a napon is, ami éppen a szabályok mellőzéséről szól(na). Rég feladtam már a szélmalomharcot ezzel a túlregulázott országgal, szó nélkül vágtam zsebre a fejfedőm. Entry approved. Így hal el az egyén, apró adagokban megfenyítve. Az egész tetejébe Meet Loaf koncert volt szombat este közvetlen a szállásom mellett lévő Vector Arénában. Kiváló időzítésnek vélem, hiszen Meet Loaf-nak nagyjából álarcot sem kell viselnie ahhoz, hogy Halloween ünnepén szalonképes legyen.

A Halloween nyárbúcsúztató ünnep, vélhetően a rómaiaktól, de inkább az írek őseitől, azaz a keltáktól ered, amikor is ebbe a világba talán a legkönnyebben libbenhetnek át a túlvilág, vagy az árnyvilág lényei. Innen a fura jelmezesdi. Új-Zélandon faramuci mód a telet búcsúztatják, már érezhető is ebben a feje tetejére állított fonák világban a nyár lehelete. Nekem személy szerint Halloween ünnepével majd egyetemben véget ért az aucklandi korszakom, a nyárral karöltve megkezdem másfél hónapos fejtágításomat, mely során zarándokszerűen több ezer kilométert teszek majd meg Új-Zéland szigeteit körbeutazva. Szállásomat felmondtam, egyetemi kutatásomat lezártam, munkát befejeztem. Ideiglenes poliszomtól búcsúzva ma kora reggel felbaktattam a Mount Eden vulkanikus magaslatára, onnan szemléltem Auckland látképét, de ahhoz túl messze volt, hogy Kispálékhoz hasonlóan csikket pöccintsek a városra. Szerda reggel indul a buszom északra, megpróbálok rajta lenni. Ennek az érának itt a vége, hát akkor fuss el véle.

rágbi wöld káp twini-ilivön

Október 23-án vasárnap este Új-Zéland pontot tett a hat hete tartó rögbi őrület végére: csapatuk megnyerte a világbajnokságot! Sporttörténelmet írt tehát az egymás közt csak All Blacks néven emlegetett nemzeti együttesük abban a sportágban, amit ezen a szigetországon szinte már vallási fanatizmus övez. A „szinte” szót szerintem nyugodtan el is hagyhatjuk. Ez a győzelem tehát nem pusztán egy kiváló eredmény… juj-de-jó-örüljünk… sokkal-sokkal és megint mondom, sokkal több annál! Legalább is az új-zélandiak életében sokkal több.



waterfront - fan zone

Rugby World Cup 2011 (kiwi kiejtési útmutatót lásd a címben): ez volt az a négy szó és ebben a sorrendben, amit annyiszor hallottam az elmúlt pár hét alatt rádióban, televízióban és élőben, hogy lassan már gyógyszert kellett szednem a kiütéses tüneteim kezelésére. Úgy vártam ennek a sportrendezvénynek a végét, mint a messiás eljövetelét. Teljesen megnyugodni azonban csak igen lassan tud majd ez az ország, mérget vennék rá, hogy még legalább újabb hat hétig fogják a hírblokkok élére tűzni a rögbi vb ügymenetének egy-egy emlékezetes mozzanatát. Tudatosan kiélvezik a jól megérdemelt győzelem édes manna ízét. De mi is történt valójában Új-Zélandon és elsősorban Aucklandben idén szeptember kilencedike, azaz a nyitómérkőzés óta? Hogy egy suta hasonlattal éljek, a kiwik egy hat hétig tartó mesterséges földrengést gerjesztettek maguknak, amire hónapok, sőt évek óta készülődtek és aminek az utórezgései még jó ideig pezsdíteni fogják a véredényeiket. Libabőr-libabőr!

fan zone - a nagy meccs előtt

Egy korábbi bejegyzésemben említettem már, hogy a 2011-es rögbi vb szlogenje ez volt: The World Is Here to Play. (Angolul kevésbé értőknek mondom, ez annyit tesz, hogy „mi most akkor szépen vendégül látjuk az egész világot, akik eljöttek ide hozzánk rögbit játszani.” Teccemérteni?) Úgy vélem ez kiváló bizonyság arra milyen szerepben szeretnék önmagukat látni az új-zélandiak és mi a valós helyzet; a kettő közt ugyanis komoly űr tátong. Akár tetszik, akár nem, a VILÁG nem jött el Új-Zélandra rögbit játszani. Ez egyszerűen nem igaz. Csak azért, mert nekik a rögbi a nemzeti sportjuk nem jelenti azt, hogy a világ fennmaradó részén is ugyanez a helyzet. A rögbi egy fiatal sportág, kiválóan passzol a hasonlóan fiatal Új-Zéland temperamentumához. (Az első rögbi vb-t 1987-ben rendezték, mellesleg ugyancsak Új-Zélandon és mellesleg azt is Új-Zéland nyerte, a mostani tehát a második aranyuk.) Nyilvánvalóan az angolok exportálták ezt a labdajátékot (is) a volt gyarmataikra, mily meglepő, aminek a lenyomata a mai napig kitapintható. Ha figyelmesen megnézzük, azt lehet látni, hogy három fő csoportra oszlik a világ rögbi-ügyileg. Az első a Brit-szigetek nemzetei, azaz Anglia, Skócia, Írország és Wales. Ez a „kötelező” csapatok gruppája, az őshaza. A második Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika — a monstre rögbi-államok, akik egyhamar és már rég túlnőttek az anyaországon. A harmadik pedig leegyszerűsítve az „egyéb” kategória, bár itt mindenkit érdemes lenne külön-külön sorra venni egy-egy mondat erejéig, hogy teljes kegyen a kép. Közülük a legmasszívabb Franciaország és ezen a ponton meg kell mondjam őszintén foggggalmam sincs a franciák miért tudtak mindig is élvonalbeliek lenni. Talán csak hogy borsot törhessenek az évszázados kedvenc ellenük, azaz az angolok és csatlósaik orra alá. A kontinentális Európából  még két csapat volt jelen az idei vb-n: Olaszország és Románia. Az előbbivel több szakértő szerint komolyan kell majd számolni négy év múlva. Az egyéb kategória második legmarkánsabb csapata az argentin, rajtuk kívül Dél-Amerika nem létezik a rögbi vb térképén. Az Egyesült Államoknak meg hát mindenhol ott kell lennie—meg van hozzá a pénzük és az emberanyaguk. Az USA-ban egyébként nyilván mindenki baseballt és amerikai focit nézett, amikor a rögbi csapatukat az összes ellenfél megsemmisítette (csak az oroszok ellen tudtak nyerni… éteri.) És hát Japán… ahogy a focilabdát szelídítik friss nemzetként, úgy lapozgatják fegyelmezetten a rögbi szabályait tartalmazó kézikönyvet is mostanság.

Nyolc év múlva azonban ők rendezhetik a rögbi világbajnokságot. A japánok. Számomra ez azt bizonyítja (Ázsia hegemóniája mellett), hogy a rögbi világméretű szeretne lenni, akárcsak a foci, nyitnia kell a jelenlegi viszonylag szűk körből. Négy év múlva a kellőképpen bejáratott Anglia lesz a helyszín, majd jöhet a jól előkészített ázsiai belépő. A walesi Rod szerint pár év(tized)en belül a rögbi legalább annyira népszerű lesz, amilyen most a foci. Naaa, én ezt nem tudom, há’lehet, de hogy jelenleg szinte kizárólag az angol nyelv által dominált világ játszóterein játsszák ezt a labdajátékot, az bizonyos. Az angolok legtávolabbi játszótere pedig Új-Zéland. Volt. Most már a kiwiké. A többi nemzet a franciákat (és talán az argentinokat) leszámítva statiszta a rögbi kozmoszában.

ott a kupa, hol a kupa

Új-Zéland tehát egyetlen árva ponttal ugyan, de megverte Franciaországot a döntőben. A meccset egyébként a végeredményt kivéve minden tekintetben a franciák nyerték, de a labdarúgáshoz hasonlóan a rögbi is pontjáték, így csak a végeredmény számít. Új-Zéland a vb teljes egészét nézve nagyon is megérdemelte a világbajnoki címet. Egy teljes nemzet mantrázott ezért az eredményért. Egy nem kiwi barátom kérdezte meg tőlem a minap enyhe szarkazmussal a hangjában: „Na és akkor mit kezdenek magukkal az új-zélandiak most, hogy vége a világbajnokságuknak?” Főleg hogy állítólag még ráfizetéses is volt a vb szervezése az államuknak (persze a rögbi szövetség tarolt).  Volt ám nagy csinnadratta, ahogy az ilyenkor illik, ugyanakkor némi csorba is esett a döntőben megszorongatott hősök ólomba még nem öntött mentális szobrain. A franciák mindenesetre szemtelenül beleköptek a levesükbe. Új-Zéland 2011 október 23-án éppen hogy megúszott ha egy forradalmat nem is, de egy utcai tüntetésekkel tarkított nemzeti katasztrófát biztosan. Ehelyett a győzelemmel járó jussuk össznépi eufória volt. A kettőt nem egy hajszál, inkább egyetlen pontkülönbség választotta most el egymástól. Vagy az ugyanaz?

A tömegben állva azon töprengtem el csöppet, hogy október huszonharmadikán vasárnap… nemzeti ünnepünkön... vajon hány embernek tűnt fel odahaza, hogy a világ másik végén egy számunkra szinte ismeretlen labdajátékban egy All Blacks néven becézgetett csapat aranyérmet nyert Új-Zélandnak?

állandóságok kora

Miután többek elmondása szerint a főnököm a melósoknál összerúgta a port az egyik, talán az egyetlen ellenlábasával, se szó, se beszéd elhagyta a céget, aminek az lett az eredménye, hogy most teljes a fejetlenség a szervezettség terén. Jim az a típusú vezető volt, aki minden alkalmazottnak (több száz!) fejből tudta a nevét és azt is hol fog a munkás az elkövetkező három napban dolgozni, hánykor kezd és mikor végez. Tudása sírba szállt vele.

Öreg hiba, ha egy rendszerben mindössze egyetlen ember van, aki minden szálat a kezében tart, hiszen így mindenki más neki van kiszolgáltatva és ha az illető szabadságon van, vagy ha nincs többé, a kollégák csak pislognak, hogy akkor-most-mi-is-hogy-is-merre-is? Multiknál dolgozók hallottak már olyanról, hogy process documentations, vagy handover, vagy successor kinevelése: na hát itt egyik sem volt és ugyan Jim már hetekkel ezelőtt kilépett, csak mostanság kezdenek a hátrahagyottak ismét levegőhöz jutni. Én személy szerint ebből vajmi keveset éreztem és érzek a saját bőrömön, mivel jó pár hete ugyanazon a helyen dolgozom és várhatóan maradok is egy darabig. Hogy meddig? Október végéig. És hogy hol? Egy bőrgyárban. Összesítve egy biztos csavar vagyok jelenleg a melósok gépezetében, aki minden reggel 6:30-kor megjelenik a munkásleosztó központban, furgonba ültetik és elviszik a gyárba, ahol pontban 7:00-kor kezd, majd egy tizenöt perces tea és egy harminc perces ebédszünettel díszített munkanap után 3:30-kor végez, a furgon felveszi és hazafuvarozza. Tiszta sor. Nem okozok fejfájást se magamnak, se másnak. Jim végső hagyatéka ez számomra, amit onnan gyanítok, hogy az első napomon a gyárban külön felhívott és érdeklődött a személyes kis lelki világom felől a munka minőségével kapcsolatban. Csodálkoztam is, amikor láttam a mobilom kijelzőjét és arra gondoltam, hogy hát ez meg minek hív? Utólag összerakva a képet Jim már akkor tudta, hogy távozni fog és mivel mindig is jóban voltunk, a mindenféle lim-lom melók helyett egy fix, viszonylag tiszta és fizikálisan nem megerőltető feladatkört talált nekem. Örök hálám.

Ez az állandó munka a maga nehézségeivel együtt kincs, ami lehetővé teszi az utazásom novemberben és december első két hetében. Idézőjelben véve többen ölnének most ezért a melóért, mivel a rögbi vb áldásos hatásaként ismét idézőjelben véve senki sem keres munkásokat, az alkalmazók inkább a meccseket nézik. Szóval munkamegbízás alig, cserébe sokkal több a melós kéz, akik a vb idejére jöttek ebbe az országba és alkalmi munkákat keresnének. Megbecsülöm tehát a gondviselés jóindulatát ebben a nehéz helyzetben.

türkiz szín... szerintem kék

Megpróbálom sorra venni miket csináltam eddig. Több ezer különféle színű és méretű kutyapórázt címkéztem fel és csomagoltam be forrasztott műanyagtasakokba, ács-és kőművestáskákra szereltem fel kalapácstartókat, majd bőrövre fűzve címkéztem fel őket nagynyomású tűzőgéppel, birkák és borjúk kikötésére alkalmas láncokat gyártottam, bőrövek oldalait festettem speciális olasz gyártmányú géppel, árral és kalapáccsal lyuggattam marhák vezetéséhez szájzárakat, szegecseltem táskákat, késtartókat, csomagoltam rögbi vb logóval ellátott pénztárcákat, vágtam, szeleteltem, aprítottam, gyalultam. Soha nem hittem volna milyen összetett munkafolyamatok során készülnek el az akár mindennapi használatra alkalmas bőrtárgyak. Most valóra válik az az álmom, hogy végre egy valamirevaló szakmát is kitanuljak, ne csak teoretikus zagyvaságokkal tömjem a fejem főleg az angol-amerikai irodalom és a fotográfia terén. Persze munka után az ilyen jellegű könyveimet bújom, szóval ott az egyensúly az elmélet és a gyakorlat oltárán. Biztos láttatok már szövetboltban acélkarikára felfűzött mintaanyagokat, fantázia színnévvel ellátva, amit végiglapozva döntheti el a potenciális vevő, hogy miből rendeljen és mennyit. Na hát én az elmúlt pár napban azokat gyártottam, csak linóleumból, más néven pvc-ből. Charcoal színből 1022 darabot, Sky színből 1050 darabot, Ice színből is nagyjából annyit, de hátra van még nyolc tekercs pvc, amit fel kell szeletelnem. Először sniccerrel méretre vágom a limóleum gurigát, papíron kiszorzom-osztom a rendelkezésre álló anyagból mit szeretnék kihozni, majd fülvédővel a fejemen egy présgép elé állok, és gombnyomásra egy téglalap alakú késsel mintát vágok az anyagba. Bang, bang, bang! Következő sor: bang, bang, bang! Izgalmas, nem? Hát nem az! De legalább jó unalmas. Közben meg a Magashegyi Underground Metróhuzat című nótájából dúdolom azt a sort, hogy „Tesz-vesz a kezem, üres a fej, naponta így megy valamivel / Telik az idő, szakad a konfettieső.”

A gyári munkások listája a következő: Carl, Alan, Kevin, John, Fitti, Lynn, Iona, Ryan, Len, Auntie, Ray. Carl a fő-fő főnök, én csak Villámnak hívom, mert feszt rohan. Állandóan pörög, hótideg, telefonál, intézi a rendeléseket… menedzserbetegségben szenved... átérzem a helyzetét, nem lehet könnyű tartani a határidőket. Akire talán még nagyobb nyomás nehezedik, az Alan. Ő nem más, mint a placcmester, a munkairányító, a team leader, a boxzsák, akit alulról és felülről egyaránt pofoznak. Hódnak hívom, mert úgy néz ki, mint egy hód, de jellemre is olyan: óránként többször körbejárja a területét, hozza-viszi az árut, javítja az elromlott gépeket, instruálja a munkásait. Szerencséjére nekem elég egyszer megmutatnia valamit, nem sok idejét pazarlom. Amikor a linóleum négyzetméterét számoltam előtte fennhangon magyarul, oldalra pillantva látom Alan bambán bámul rám, hogy ez meg milyen nyelven karattyol!? Gyorsan átváltottam az ő mentális világára: five times three is fifteen, that would leave us a thousand samples per roll… three boxes, I reckon. Onnan rendben voltunk. Kevin a gyár melletti üzletet vezeti, nem sok ügyem van vele. John csomagol és dobozol. És motyog. Ezért Motyoginak hívom, mert abba az embertípusba tartozik, aki azt hiszi mások olvasnak a gondolataiban és elég, ha csak a mondatainak a felét mondja ki hangosan, azt is az orra alatt durmolva. Ráadásul a fél mondatainak a végét kuncogva még el is harapja, mert bizonyára viccesnek találja, amit fejben kigondolt. Fitti egy fiatal samoai srác, aki nem hogy nem motyog, de soha nem beszél. Semmit. Komolyan. Ő Néma, bár tudom, hogy nem néma. Lynn a felesége, aki cserébe állandóan beszél. A férjének eldöntendő kérdéseket tesz fel, amire Fitti vagy bólint egyet, vagy nem. Ennyi. Iona ugyancsak samoai, de az idősebb kiadásból, akinek a „lassan járj, tovább érsz” velős meglátás lehetne a jelmondata. Csupa szív ember. Ryan a raktáros, tipikus kiwi srác, akinek minden helyzetre a sweet as jelző jut eszébe. Len szegecsel és bőrcsíkokat vág naphosszat, hihetetlen a türelme. Auntie pedig az az idős néni, aki bármit elé tesznek, azt sipp-supp megvarrja. Az Egyenlítőt bizonyára többször körbeérné a heti szinten elhasznált cérnamennyisége. Végül Ray a nagy öreg, az őskövület, az archetipikus mesterkópé, akiről az a hír járja, hogy nem igen tudnának neki újat mutatni a bőrdíszműves szakma területén. Nekem elmesélte, hogy 56-os magyarokkal dolgozott annak idején együtt itt Aucklandben. Hogy mik vannak!?

Szerencsémre Alan virtuálisan előléptetett, azaz egész munkafolyamatokat bíz már rám, ami a kicsomagolástól, a rendelés kezeléséig a számítógépben, a címkék nyomtatásán keresztül, a végső polcra pakolásig tart. Észrevette, hogy tudom mi az order number, SKU, más néven product code, deadline, customer number és az ehhez hasonló nyalánkságok. Magyarhonban kijutott nekem az efféle jóból, csak ez jobb, mert itt mozgok is, nem csak az „ámítógép” előtt ülök naphosszat. Mostanra szinte mindenki rendelését én kezelem a kumpjúterben, mindenki hozzám jön, ha nyomtatnia kell, Alan meg vigyorog rám, hogy végre nem neki kell istápolnia őket.

Az egyetlen dolog, ami az agyamra megy a bőrgyárban, az a rádió. Classic Hits néven fut a csatorna, amit munka közben hallgatunk… nagyon csúnya dolgokat tudnék művelni a zenéért felelős szerkesztőkkel. A főszerkesztő nevét nem vagyok hajlandó ide leírni, a fickó szerintem egész konkrétan pályát tévesztett, csak még senki nem mondta meg neki. Ott van például Bruno Mars dala Marry You címmel. Miért kell naponta többször lejátszani? Miért? Guglizzátok meg, bár szerintem nem érdemes. Több mint egy hónapja hallgatom a szövegét, miszerint I think I wanna marry you. Vedd már el azt a lyányt, ne csak a szád járjon, aztán maradnál csendben mindenki nyugodalmára, te Bruno! Na jó, zárásként elmondok egy viccet, amit Lentől hallottam. Aszongyahogy:

There was a man who worked at a factory for twenty years. Every evening when he left the plant, he would push a wheelbarrow full of firewood to the guard at the gate. The guard would look through the firewood, and find nothing and pass the man through. On the day of his retirement the guard asked the man: `Charlie, I`ve seen you walk out of here every night for twenty years. I know you`ve been stealing something amongst the firewood. Now that you`re retired, tell me what it is.` The man replied with a smile: `Wheelbarrows!`

változások kora

Nahátakkorhogyisállunkegészpontosanazúrszíneelőttkéremszépen? Elérkeztem arra a pontra, amikor a múlt hozományaival sáfárkodva a jelenben pontosan meg kell tervezni a jövőt ahhoz, hogy minden a lehető legflottabbul menjen. Nem azokat az időket élem már itt Aucklandben, amikor egyik napról a másikra lehet dolgozgatni, olvasgatni, aluszkálni, csoszkorálni… aztán majd lesz valahogy.

Minden jel arra mutat, hogy elég időt töltöttem ebben a városban, ha őszinte akarok lenni önmagamhoz – ami nagyon nehéz dolog ám! (aki próbálta, az tudja) – akkor be kell látnom, túl sokat maradtam itt. Az utolsó egy-két hónap azonban, ami szeptember volt és október lesz, feltétlen szükséges (volt) ahhoz, hogy biztos lábbal tudjak továbblépni a következő lépcsőfokra. Október végéig kényszerpályán mozgok tehát, de eldöntöttem nem kalimpálok az árral ellenben, inkább előnyömre kihasználom a jótékony áramlatokat. Talán akkor vegyük sorra milyen erők munkálkodnak a mélyben.

A hazautazásom időpontja idén december tizenharmadika. Nem péntek lesz, nem kell betojni. Az út nettó időtartama, akárcsak februárban ebbe az irányba, két teljes napot kóstál majd, de mivel hazafelé „nyerek” egy napot, így december tizennegyedikén érkezem Bécsbe. Keretes történetként tehát visszatérek a blogom elején nagy hévvel ecsetelt kezdetekhez. Így van ez rendjén. A magyar utazási irodában annak idején két időpontot jelöltem meg a visszautam lehetséges verziójaként: az első augusztus elején, a másik december közepén integetett, hogy válasszam őt a másikkal szemben. Az augusztusit némi hezitálás után egy suhintással lefejeztem gondolatban, túl fiatalnak véltem, helyette a decemberit tettem meg régensnek, majd annak rendje és módja szerint a világhálón értesítettem a magyar utazási irodában dolgozó leányzót, hogy minden joggal felruházott helytartómként távollétemben hajtsa végre a trónfosztást. Megtörtént tehát, aminek meg kellett történnie, ezzel most már földi létem alkonyáig együtt kell éljek. Semmiképpen nem akartam kihagyni az új-zélandi jó időt az év végére, sem a rögbi vb körüli csinnadrattát, egy kalandos körutat is terveztem eredetileg Új-Zéland szigetein, amit nem tudtam volna augusztusig belepréselni a programomba, végül az egyetemi könyvtár feldolgozásra váró bőséges anyaga rövidtávon kigolyózta a kérdőjelet a hazautazásommal kapcsolatos mondatom végéről. Hogy a pénzről ne is beszéljek.

kupak-tudás

Nem vagdosok cetlit és nem satírozok a naptárban napblokkokat, egyik sem szokásom, de észrevettem, hogy napról-napra egyre több babszem esik ki a nadrágomból, amikor zuhanyzás előtt letolom magamról. A szívem is félrekongat egyet-kettőt, ha gondolatban az utazás(ok) vidékére tévedek. Olyankor meg kell nyugtatnom kicsit, hogy easy, easy, little thump-thump. A külvilág pedig időközben sorra reagál az én változásokkal teli belső világomra, mert hát jól tudjuk, hogy az vetül ki a szemünk elé, ami bennünk van. Testem a vetítőgép, én meg a mozigépész vagyok. Például múlt hét szombaton egy órával visszaállítottuk a képzeletbeli új-zélandi vekkert, azaz magyar szemmel nézve a Fonák Tamás néven bemutatkozó hivatalos nyári időszámításba léptünk. Az időjárás speciel elég fancsali képet vág mindehhez, mert igen hűvös van mostanság. Mellékesen jegyzem meg, hogy egy jóindulatú söröskupak elárulta nekem azt az évszámot, amióta létezik óraátállítás Új-Zélandon (1927). Ánglus nyelven ezt a tevékenységet úgy hívják daylight saving. Hajrá, spóroljatok! Miket nem tanul az ember sörivás közben, nem igaz!? – mondjuk az okosító kupaksorozat csak egy bizonyos termék egy bizonyos promóciós időszaka alatt volt hozzáférhető. Kár.

dugulás-elhárítás

A másik jelentős kétélű változás jobban személyemben érint. Minden ott kezdődött, hogy eldugult a zuhanytál. A hűtő fagyaszt, az elektromos fűtőtest nem működik, a zuhanyzóban az egyik spotlámpa „köldökzsinóron” lóg a plafonon, most már zuhanyozni sem lehet rendesen. Tiszta Balkán. Többször is panaszt tettünk az épület üzemeltetőinél, süket fülekre ugyan nem találtunk, de tenni semmit nem tettek a betegségek orvoslására. A helyzet akkor vált akuttá, amikor a zuhanytál oldalfalain átszivárgó víz eláztatta Richie szobájának releváns szegletét, falastul, szőnyegestül. Újabb panasztétel részünkről, újabb tétlenkedés részükről. Érthető mód Richie megunta belélegezni a dohos levegőt és több hetes köhögő rohamokkal tarkított kálvária után nagy sebbel-lobbal kiköltözött a szobájából. Nem ment messze, öt lakással lejjebb a folyosón éppen akadt számára egy üres szoba. Jamie hűséges fegyverhordozóként rögtön másnap követte a Richie által hagyott feromon nyomokat és bevette magát a másik szobába az új lakásukban. Mindhárman megsirattuk az együtt töltött közös pár hónapot, azóta csak kétszer láttam őket. Miután kihaltak a kiwik tőlem jobbról és balról, az egész lakás egyedül az én kívánságaimat leste. Egy csapásra megszűntek a hajnali ajtócsapkodások és Michael Jackson sem énekelte már a Billie Jean-t torkaszakadtából a mélynyomó ütemes traktusára. A csend hangjai honoltak mindenhol, rend lett úrrá a konyhában és tisztaság a fürdőszobában. Hogyan? Hát úgy, hogy magyar káromkodásvirágokat sziszegve, kis túlzással vésővel-kalapáccsal saját magam kókányoltam össze a zuhanyzót, mellesleg kitűnő eredménnyel. A végül majd két hónap múlva kiérkező szakembernek már csak egy szigetelőcsíkot kellett felapplikálnia az oldalára és egy friss linóleumcsíkot kellett a régi helyére bevágnia. Olcsó János megoldások, de egy hangyaugrásnyival se vártam többet.

A sakkmérkőzés következő lépéseként arra lettem figyelmes, hogy a két üres szoba egyikébe beköltözött valaki. Mozognak a figurák. Ugyan napokig egy lélekkel se találkoztam, de a konyhában hagyott curry csirke maradékából éles elmével kikövetkeztettem, hogy az illető feltehetőleg indiai. Egy este benyitva a lakás előterébe egy guggoló alakba botlok, aki kitolt nyelvvel próbálja tizenöt centiméterről figyelve a kulcsát a zárba erőltetni. Mintha mi sem lenne ennél természetesebb, köszönök, az indiai srác meg elmondja, hogy már egy órája bíbelődik ezzel a mutatvánnyal, sikertelenül. Hadd próbáljam! Nekem sem engedelmeskedik a kulcs-zár kombináció. A kulcsra pillantva a 221/A jelet látom belegravírozva, az ajtón ezzel szemben a 221/C jel virít. Felhívom barátunk figyelmét erre az ellentmondásra. Nem a volt Jamie szobához passzol a kulcs… kettőt lépve a volt Richie szoba felé egy pillanat alatt megoldódik a rébusz: a portán rossz kulcsot adtak az új lakónak. Hát akkor most mi lesz, vársz reggelig a portanyitásig? – kérdem a srácot. Nem, a szobatársa hajnal egyre itthon lesz, ő majd beengedi. Aha, az szuper. Na és addig? Most este kilenc van. Innentől kezdve a jó házigazda szerepkörben tetszelegtem, adtam enni és inni kitikkadt emberünknek, majd máris a szobámban csámcsogott mire kettőig számolhattam volna. A neve AP, mondja, amúgy Amanpreet, csak azt nehezebb megjegyezni. Valamivel éjfél után megérkezett a szobatárs Manoj, mert neki meg ez a neve, de azt meg úgy kell ejteni Manucs. Én csak Mézesnek és Mázosnak hívom őket, mert hát olyan mézes-mázos természet jellemzi ezt a duót, például feszt ételt és italt erőltetnek rám, hiába jelzem nem vagyok éhes, köszönöm. A legaranyosabb mozzanatuk mindent elárul róluk: még két indiai haver volt náluk egy hétvégén… kétliteres kólás flakon körbejár… mindenki jóízűen meghúzza… AP az ív végén tölt nekem a kólából egy bögrébe… int, igyak. Szóval a vendéget csak tisztesen pohárból illik kínálni, az viszont egyiküknek sem tűnt fel, hogy előtte négyen ittak bele a pezsgő barna lébe. Először és utoljára illendően elfogadtam. Zárásként jelzem, hogy a másik szobába egy pakisztáni srác költözött be, neki még nem sikerült megjegyeznem a nevét.

A legmarkánsabb változás a közeljövőmet illetően mégiscsak az, hogy bezsákoltam az új-zélandi körútra feljogosító buszjegyemet. Bérletnek is hívhatnánk, hiszen a több hetes kaland során az éppen aktuális állomáson annyi időt tölthet a delikvens, amennyit úri kedve tartja, majd egy másik busszal indulhat tovább, ha úgy érzi eleget látott, élt, tapasztalt. Egy hónap múlva már úton leszek, egész pontosan november másodikán indulok Aucklandből. Először fel északra, majd irány a Déli Sziget, annak is a legdélebbi csücske (Deep South), valamint a Stuart Sziget. Hat hetem lesz erre a küldetésre, bízom benne, hogy be tudok ezen a portálon menetközben számolni a tapasztalataimról. Ez lesz a desszert az aucklandi főfogás után az ebben az országban töltött majd tíz hónapom végén. Nem is, inkább a hab a tortán, vagy a meggyszem a hab tetején, esetleg a csokoládéöntet! De addig is előttem az október. Nem kell semmit elsietni, nem igaz?

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (fourth three)

Az előző három bejegyzésben említett példák mindegyike személy szerint is érint, de azért valljuk meg őszintén, hogy például ki nyeri majd idén a rögbi világbajnokságot Új-Zélandon, az a legkevésbé sem fogja az általános lelkiállapotom befolyásolni.

A University of Auckland működési elve annál inkább. Nem sokat szóltam eddig a tanulmányaimról, mert egyfelől nem olyan izgalmas témakör, mint a hétköznapi élet sava-borsa, másfelől magam is sokáig bizonytalan voltam megítélni az intézet hovatartozását. Ittlétem viszonylag rövid ideje alatt természetesen kialakult bennem egy általános kép, még ha nem is az egész egyetemről, hiszen ahhoz túl labirintusszerű, hogy könnyen áttekinthető legyen, de a közvetlen környezetemről mindenképpen. Vendég PhD hallgatóként rengeteg előjoggal bírok, mint például korlátlan internet használat, a könyvtárból bármilyen könyv kölcsönzése akár hónapokra, saját számítógépterem, amit csak pár emberrel kell közös használatra vennem, személyre szabott e-mail inbox komoly tárhellyel, fénymásolás, nyomtatás és szkennelés valójában korlátlan mennyiségben, saját témavezető, lehetőségek konferenciákra és még számos egyéb nyalánkság, aminek a fele eszembe se jut most hirtelen. Ezen előjogok mellett semmi más nem érintett meg ebben az intézetben. Komolyan. A szívem mélyén eredetileg sem azzal a céllal érkeztem ide, hogy majd Aucklandben csinálom végig a doktori képzés három évét és már a legelején nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezen a hozzáállásomon nem is fogok változtatni. Nagyon egyszerűen, nyíltan és határozottan mondhatom, hogy nem bírnék ki Aucklandben három évet. Szerintem nem csak értelmetlen, de egyenesen büntetés lenne ebben a városban még két évet eltöltenem. Csak a magam nevében nyilatkozom, mosolygós arccal és örömteli szívvel élnek itt sokan, szóval nem lehetetlen a küldetés, de ez a város nem nekem épült. Az egyetem pedig ebben a városban van. Ez nyomós ok, azt gondolom. De még ha máshol is lenne lepottyantva a University of Auckland, akkor is komoly aggályaim lennének vele kapcsolatban. Megint csak azt tudom mondani, mint már annyiszor, hogy az új-zélandi kérdőjel nélküli szabálykövetés nekem fagyossá és élettelenné teszi az oktatási rendszert is. Nem sikerült azonosulnom vele, végig zsigerből utasítottam el a kalandok nélküli szellemi utazást. Valószínűleg sokkal többet tehettem volna a saját fejlődésem érdekében, szóval önkritikusan magamat is ostorzom ez ügyben, de ha az oktatók nem lennének emberileg bájosak és szakmailag rátermettek, már rég hűlt helyem lenne itt. Sokat tanultam hajlandóságról szemléletváltásra a kutatásom terén, bővítésre új diszciplínák felé és pontosításra a meglévőknél, egyszóval határozottan sokat fejlődtem ott, ahol nem is vártam. Terveim szerint kihasználom még a fennálló pár hónap nyújtotta lehetőségeket és biztos kézzel pontot teszek az aucklandi egyetemre szánt mondatom végére.

folyt köv.

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (third three)

Képtelenség itt mindent felsorolni, de a hiányosságok számomra mindig az emberi mivoltunkról árulkodnak, éppen ezért nem törekszem tökélyre. To err is human. Azért meg lehet próbálni majdnem ott lenni. Az a baj a majdnem-mel, hogy az végül mindig nemet jelent; majdnem elértem a vonatot, tehát frankón lekéstem!

Szóltam már az új-zélandi angol nyelvről. Most csak annyit, ha valakinek a füle nincs ráhangolva például arra, hogy a hair, ear, air, heir, hare szavak itt mind ugyanúgy („hibásan”!?) ejtendők, akkor rövidtávon az ember idegein táncolnak az ebben a távoli és elszigetelt szigetországban furcsa fejlődési ívet vett angol nyelv hanghatásai. Két gyors példát hadd mondjak! Előszeretettel használják itt azt a szót, hogy overseas. Hogy ez mit jelent? Szó szerint természetesen azt, hogy tengerentúl(i). De hogy valójában mi haszna ennek a szerencsétlen kifejezésnek, azt nem igazán tudtam még eddig eldönteni. Logikával belegondolva a világ azon részére utalnak ezzel, ami Új-Zélandon kívül esik. "Are you from overseas?" – kérdezgetik előzékenyen. Hát hogyne! Hiszen Új-Zélandról nézve az egész világ overseas. Még az ausztrálok is a tengeren túlról integetnek, magyarán ha igennel válaszolok a kérdésre, azzal pusztán azt jelzem, hogy nem vagyok új-zélandi. Szerintem ezzel nem jutott valójában semmivel-semmihez közelebb az érdeklődő, magyarán származhatom a válaszadásom után Kamcsatkáról, Chile hegyeiből, az orosz sztyeppékről, Európa bármely országából, vagy Kínából. Talán az utóbbiból kinézetemre alapozva könnyen kizárhatnak. A másik éppen ezzel kapcsolatos. Itt bármilyen távol-keleti kinézetű arc Asian, azaz ázsiai. Természetesen érthető, hogy igen kockázatos nekünk, nem távol-keletieknek megkülönböztetni a japánokat a koreaikatól, vagy a vietnámiakat a tajvaniaktól. Ez biztonsági játék is egyben. De mi a helyzet az indiaiakkal? India nem Ázsiában van? Tudtommal igen. Végkövetkeztetésként: ezeket személy szerint hibás értelmezéseknek vélem, angolul úgy mondanánk misconceptions. Felvetettem ezt a problematikát egy-két helyinek, nem értették miről beszélek.

Rugby World Cup 2011 - első nap

Szeptember kilencedike óta robog a Rugby World Cup 2011. Úgy vélem ez a kiwik által áhítattal csodált labdajáték (ráadásul az idei világbajnokság apropóján mesterségesen felturbózott állapotban) jól mutatja hogyan operál az új-zélandi szervezettség makroszinten. Azt gyanítom ez a nemzet önmagára lelt ebben a sportban. Először is mindössze 1987 óta létezik a rögbi világbajnokság fogalma, mely eseményt éppenséggel Új-Zélandon bonyolították le és amin – mily meglepő – a házigazdák diadalmaskodtak. Egy vékonyka és áttetsző történelemréteggel bíró nemzet nem a „régi” sportágak listájának valamelyikére akart feliratkozni, inkább létrehozott egyet saját magának, vagyis hát az egyetlen helyről, ahonnan nem szégyen kölcsönözni (tudniillik az angol anyaországtól) szinte kisajátította a rögbit. Mint ahogy a durcás kisgyerek happolja el a másik játékát, amikor az pont nem figyel: „Most már az enyém, nem adom vissza! Vedd el, ha tudod!” Persze mások is pályáznak a mai napig a rugby nation előkelő posztjára, a legnyomasztóbb ellenlábas talán Ausztrália, de Dél-Afrika is dulakodik előre már jó ideje. Ez a három eminens diák mindig az első padban virít, ahol rögbit okítanak, de megnyugtatásul közlöm, sokan vannak még, akik a helyükre szeretnének ülni, közelebb a rögbi-(h)ősök szelleme által életre lehelt tűzhöz. Szólok még később a résztvevő országok csapatairól, mert igencsak érdekfeszítő téma, különösen nekünk, nem angolajkúaknak. Szóval kis türelmeteket hadd kérjem ez ügyben! Ami miatt említem itt ezt a labdajátékot az, miszerint a rögbiben nem elég, ha van egy-két kiemelkedő teljesítményt nyújtó sztár játékosod, attól nagy valószínűség szerint nem fog nyerni a csapatod – magyarázta nekem valaki kihangsúlyozva a legjellemzőbb különbséget a focitól. Szóval így áll ez a dolog! – válaszoltam; szóval ezért nem tudok én egyetlen igazán, de úgy igazán világhíres rögbi játékost sem előbányászni a memóriámból. Hopp! Jonah Lamu, igen! Hogyne! Emlékszem rá, mert egyidejűleg négy ellenfél kellett ahhoz, hogy a földre vigyék… az angol kommentátor az 1999-es vb-n csak úgy hívta őt „the man mountain” (az emberhegy). De most komolyan, úgy igazán és őszintén, Pelé, Puskás, vagy Maradona mellett bármennyire óriás legyen is Lamu, a neve eltörpül. (Mellesleg évekig abban a tudatban éltem, hogy Lamu új-zélandi, aztán pár hete összetört a mécses, amikor ráeszméltem, hogy valójában Tongáról származik. Nem mintha osztana, vagy szorozna ez a reveláció.) A jó rögbi játék egyszóval csapatjáték, állítólag komolyabb szervezettséget igényel, mint a labdarúgás. Az individuum alább adja egyéni érdekeit a közösség javára, ami azt hiszen ezen nép kollektív jellemzője. Ez a kölcsönvett, viszonylag fiatal labdajáték az kiwik vérévé vált, mi több, felserkent az új vénában erős függőséget okozva mindkét oldalról. Zsák a foltját, mondhatnánk, bár nem tudom melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? – azaz az új-zélandiak tudatosan szemelték-e ki maguknak a rögbit és a nemzeti sportjuk trónjára ültették, vagy a rögbi veleszületett tulajdonságai vonzották és vonzzák magukhoz az érdeklődő kiwi sporttársat. Személy szerint mindkettőre egyaránt szavaznék.

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (second three)

Nem feltétlenül fontossági sorrendben rendszerezem az itt leírtakat, ha egyáltalán létezik fontossági sorrend, inkább bedobálom a közösbe a meglátásaimat, ha egyáltalán létezik elfogulatlanul megfogalmazott, ezért megbízható útmutatás. Vegyétek tehát könnyedén a szavaimat, mint a lélegzetet.

Pár dolog fölött a mai napig nem tudok napirendre térni, a közlekedés szerencsére nem ilyen. Hozzászoktam. Már kiérkezésem előtt tájékozódtam ez ügyben; igaznak bizonyult az az összegzés miszerint az új-zélandiak az autó oltárán feláldozták a tömegközlekedést. Okok? A viszonylag közeli Japánból viszonylag olcsón és viszonylag könnyedén áthajóztatható viszonylag jó minőségű tömegcikk jellegű autók hozzáférhetősége nem hiszem, hogy sok kérdőjelet hagyott a közlekedésért felelős vezetők fejében. Feltételezem egy-két geológussal és mérnök szakemberrel is konzultáltak előzetesen, vajon melyik út a járhatóbb: metróalagutat fúrni a szunnyadó vulkánokra épült Auckland alatt? (szó se lehet róla) Esetleg villamossíneket fektetni az agresszívan emelkedő dimbes-dombos vidékre? (nem tanácsos) Talán tágas utakkal behálózni a várost és hagyni, hadd oldja meg minden kiwi polgár a mozgásigényét saját gépjárművel? (háromszoros igen) Így errefelé nem nagy kunszt boldog autótulajdonosnak lenni – korábban említettem már, hogy talán ebben az országban a legmagasabb az egy főre jutó gépkocsit száma. Ez koránt sem jelenti azt, hogy az új-zélandiak tudnak vezetni. Tisztelet a kivételnek, teszem gyorsan hozzá a politikai korrektség nevében. A sztereotip átlag technikailag gondban van még az alapvető manőverek kivitelezése során is, nem csak amikor lükvercben kell tükörből manőverezni, közben lehúzott ablakon kinyújtott kézzel üldözőkre lőni. Okok? Nem tartom bonyolultnak a források felkutatását: egyszerűen el vannak kényeztetve a helyi autósok. Az utak tágasak, a felfestés hibátlan, a minőség makulátlan. A kátyú fogalma ismeretlen. Az autók meg merem kockáztatni 90%-a automata, de minimum félautomata, sebességet se kell váltani. A gépjárművek zöme műszakilag abban az állapotban van, amikor még két csavar meghúzásával és némi friss olaj hozzáadásával minden probléma orvosolható. Mivel fagy csak nagyritkán van (jellemzően soha), a hajnali szélvédő kapargatások és szivatóval indítások ismeretlenek. Hó(lapátolás)… na az sincs. Mindehhez adjuk hozzá, hogy e gyéren lakott vidéken parkolóhelyet találni csupán percek kérdése. Forgalmi dugó naponta kétszer kialakulhat, reggel befelé a városba, délután kifelé: ez talán az egyetlen tényező, amire az aucklandiek joggal panaszkodhatnak. A türelmükért csodálom őket. Az európai nagyvárosokra jellemző dinamikus vezetésnek nyoma sincs Aucklandben. Ha például a kétsávos autóúton/-pályán egyazon tempóban egymás mellett gurul két autó és a belső sávban lévő mögé felér egy gyorsabb kocsi, nem húzódnak félre. Fel se tűnik nekik, hogy itt általuk blokkolt fennakadás esete forog fenn. Otthon az M7-esen ha valaki ilyet csinál, a lassú jármű mögött lévő sofőrjét kürt és fényszóró villogtatás mellett kerülgeti a szívroham. Ha pedig a piros lámpánál felsorakoznak, félautónyi helyeket hagynak egymás közt. El tudnátok képzelni mi lenne ezzel a mentalitással mondjuk a Margit körúton? Röpködnének a „menj má’ előbbre, a k… anyádat” okosmondások, az biztos! Itt az ilyen vergődésekre nincs szükség, hely van elég. Tudnám még folytatni, de összegezve csak annyit mondanék, hogy ez a közlekedési morál csak ebben a szigetországban életképes, akárcsak a röpképtelen kivimadaruk. Úgy roppanna bárhol máshol össze a rendszer, ahogy a szeretetre méltó kis madarat falná fel percek alatt valami ragadozó példának okáért az Amazonas vidékén.

Az épületekről és az építkezésekről már sokat szóltam, mondhatni elsőkézből tapasztalhattam meg mi folyik ezen a fronton ebben az országban. Mivel a kiwi lakóhelyek vajmi keveset védenek az időjárás szerencsé(jük)re viszonylag kegyes viszontagságai ellen, az új-zélandi nem otthonülő típus. Másfelől a természet kihívóan csábító errefelé: a fű zöldje, a tengervíz és az ég kékje tiszta levegőbe csomagolva reklámozza magát, amit még a természet iránt legérdektelenebbek sem tudnak visszautasítani. A fauna európai szemmel nézve igen-igen különleges, akár még télen is virágzik a magnólia bokor. Meg is becsülik a természetet a helyiek. Mindemellett tudatosan hirdetik az egészséges élet értékeit, szinte kampányszerűen. Sportolni itt nem egyszerűen tanácsos, majdhogynem kötelező. Hajnali pitymallatban munkába sétálva rendszerint oda kell figyelnem, amikor átkelek az úton, na nem az autósok miatt, azok olyan korán még nem számosak, ellenben a suhanó versenykerékpáros bolyokra annál inkább odafigyelve. Mindig köszönök nekik – szevasztok sporttársak – triatlonos, de főként kerékpáros múltam előtt tisztelegve. A dohányzás egyenesen antiszociális billogot kapott állítólag erőteljesen az elmúlt pár év alatt – nyilván a magas termékadó sem hagyandó figyelmen kívül, mármint ami az egészségkincstár bevételét illeti.

Ami pedig a közbiztonságot illeti, azzal semmi gond. Magas a toleranciaküszöb a nyelvi és nemzeti diverzitás terén, ez a külső szemlélőként ideális állapot otthon nálunk még gyerekcipőben jár. Auckland egy igazán multikulturális város. Ezt a tényt otthonról olvasva nem hittem el, mindenesetre fenntartással vettem, azóta azonban beigazolódni látom. Mindenféle nemzet fia-lánya megfordul itt, ami különleges színű virágokban pompázó mezővé teszi Aucklandet, másrészről meg bábeli zűrzavarrá is egyben, ahol erősen kapaszkodni kell a nyelvek és kultúrák megértése végett, vagy egyszerűen ki lehet iktatni az érdeklődő magatartást. Eleinte csöppet a maori kisebbségtől tartottam, azóta legalább négy-öt maorival kimondottan jó barátságba kerültem. Összességében érdeklődőek az új-zélandiak, nem elutasítóak, nyíltak és egészségesen kíváncsiak. Úgy hallottam mindez az ausztrálokról nem mondható el, sokat szerint a kiwik ausztrál bátyuskája sokszor nyíltan rasszista megnyilvánulásokra ragadtatja magát. Csak azt böföghetem vissza, amit itt hallottam, nevezetesen, hogy az ausztrálok őseit egész konkrétan kitelepítették, akár akaratuk ellenére az anyaországból (Anglia), az új-zélandiak viszont önszántukból, egy szebb jövő érdekében költöztek ilyen messzire. Az ausztrál nyersesség történelmi és társadalom rétegbeli okokra vezethető tehát vissza. Másfelől az ausztráloknak mindenük van a saját kontinensnyi szigetükön, igazán semmi importra nem szorulnának, ami magabiztossá, akár egyenesen kérkedővé teszi őket. Egy új-zélandi ismerősöm mondta: "We need them, but they don’t need us." Magyarán a közvetlen szomszéd, mi több hellyel-közzel vérrokon, csak fenntartásokkal tartja nyitva az ajtaját a kiwi öcsikének. Ezt most így látom, aztán lehet nincs igazam. Mindenesetre ma megérkezett az ausztrál rögbi csapat (utolsónak!!! minden más csapat napok óta Aucklandben edz, pedig az ausztrálok csak pár óra repülőútra laknak innen) és a rádiót hallgatva megremegni véltem a sportszekcióért felelős rádiós hangját. Itt van hát a rátarti rokon, megjött! Talán tőlük tartanak a legjobban a kis kiwik… ezzel most csak a rögbire akarok utalni. Azért nem féltem a házigazdákat, teljes feketébe öltözve most pénteken bemutatják az ősi harci táncot, a hakát.

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (first three)

Ahogy azt az előző bejegyzésemben említettem, az Új-Zélandról szóló blogok sorában ez sem kivétel abból a szempontból, hogy a magyarul író utazó nem tudja másképpen, csak magyarként szemlélni ezt az országot. Az összehasonlítgatások a mi otthonunkkal így nem csak hogy elkerülhetetlenek, annál inkább szükségesek a közös értelmezés végett. A könnyebb kezelhetőség érdekében témakörökbe csoportosítottam a mondanivalóm, mindegyikben pozitív és negatív oldalról is megvizsgálva az aktuális kérdést.

Bemelegítésként kezdjük talán az időjárással, ami nem csak a mi nyelvi közegünkben bizonyul sokszor jégtörő témakörnek, azaz olyan sekélyes beszédtémának, melynek során viszonylagos biztonságban tapogathatjuk körbe beszédpartnerünket, majd később az ott szerzett tapasztalatokra alapozva lendülhetünk bele „véresebb” és vérmesebb verbális csörtékbe és evezhetünk választásunk szerint veszélyesebb vizekre. Az új-zélandiak is előszeretettel beszélnek az időjárásról, akárcsak a zömmel az európai szigetországban élő őseik, főleg azért, mert hasonlóan megbízhatatlan az égi áldás itt, mint Angliában. Azért nem teljesen ugyanolyan. Mindenesetre szeszélyes, angolul a whimsical jelzőt találtam eddig a legillőbbnek rá… tehát szeszélyes. Ha az időjárásnak lenne neme, mindenképpen nőnemű lenne. Többször hallottam már helyiektől, hogy Aucklandben egy nap alatt megtapasztalhatja az ember mind a négy évszakot (in Auckland you can have four seasons in one day). Annyiban módosítanék, hogy ez akár egy óra alatt megtörténhet. És ezt nem azért mondom, hogy na most akkor mondjak egy nagyot… ez kéremszépen tényleg így van. Kinézve az ablakon látom, süt a nap, azt hinném ez a napi menü, de mire leérek az épület elé, már esik, majd mire magamra cibálom az esőkabátom és elérek a következő sarokig, megint kiderült. „Döntsétek má’ el odafent mit akartok, ne szívassátok má’ itt a jónépet!” – hányszor pillantottam így fel az égre! Ráuntam, szóval mostanság nem viszek magammal esőkabátot sehova. Ha viszont valaki szőrmebunda és nagykabátüzlet nyitásán törné a fejét Aucklandben, annak javallom, gondolja meg jobban. Jelenleg hivatalosan tél van… ennek semmi köze a télhez!!! Idén augusztus volt a leghidegebb hónap. Maradjunk annyiban, hogy párszor megvacogtam az elmúlt pár hetet egy pulóver és kiskabát alatt. Néhány napon belül itt a tavasz, majd jön a hírhedt úvésugaras új-zélandi nyár. Összességében kényelmesnek mondanám az aucklandi időjárást, szélsőségektől mentesnek, langymelegnek, mint a kihűlni készülő fürdővíz. Lukewarm. A kiegyensúlyozott éghajlat viszonylag alacsony páratartalommal párosulva az élet alapvető szükségleteit könnyíti meg, amiért nagyon hálás vagyok, másrészről viszont éppen emiatt oda az évszakok okozta változatosság, a markáns különbségekből adódó izgalmas életvitelváltás, szemléletmódosítás. Persze mondhatnánk, „kell a fenének a fagyos hideg magyar tél, lenne inkább mindig nyár, de legalább is tavasz!” Ezt azért vétóznám.

Hiszek abban, hogy az uralkodó éghajlat nagyban befolyásolja, ha nem egyenesen meghatározza az éppen aktuális országban élő nemzet kollektív temperamentumát. Az általam eddig megismert aucklandiek viselkedésében kilengéseknek a csíráját sem véltem felfedezni. Kiegyensúlyozott embereknek mondanám őket, tudjátok, amikor testbeszéddel a nyitott tenyerünket a föld felé fordítva mellmagasságban húzunk egy vízszintes vonalat jelezve, hogy olyan… sima minden. Göröngyöket nem tapasztaltunk, minden flottul ment. Megnyugtató a helyzet, másfelől az unalom határmezsgyéjén lavíroz. Az igazi szívdobbanásokat hiányolom innen, amitől a monitoron látszik, életben van a páciens. Flatliners, egyhangú sípoló simaság. Meglepődésemre épp a minap láttam a tévében egy helyi elismert sportolót a depresszió kezelésére létrehozott honlapot reklámozni; úgy tűnik szükség van erre Új-Zélandon. Ha pedig a médiában kimondják, akkor valószínű nem csak két-három visszajáró beteg tartja egymásnak melegen a pszichológus szobájában külön nekik rendszeresített bőrkanapét. Ma a munkaszünetben újságot lapozva figyelmes lettem egy rajzolt kivi madárra, aki körbejárva a földgolyót, apró madárlábnyomokat hagyott maga után. Ezt volt a kép alá írva: "We leave small footprints in this world." A környezetszennyezésre akartak ezzel utalni, azaz hogy az új-zélandiak csak igen-igen kis mértékben szennyezik a környezetüket. Tény. Négy egész négy tized millió ember él ezen a két szigeten, nagyjából akkora területen, mint Nagy-Britannia és Irország. Összehasonlításként csak Londonban tudtommal közel nyolc millióan élnek. Auckland lakossága azt hiszem másfél millió alatt van. A maradék alig három millió lélek szanaszét Új-Zélandon. Mintha Budapest és vonzáskörzete lakosságát szétszórnánk Olaszország majdnem teljes területén. Nem tudom jobban hangsúlyozni ezt az aránytalanságot. Az új-zélandi tehát nem csak egy kis nemzet, de a sors, vagy a történelem kegyéből lélekszámához mérten nagy területen élhet. Hogy egy hasonlattal éljek, egy alkalommal meglátogattam egy angol barátomat a szülei vidéki családi házában. Jártam már azelőtt olyan nagy házban, mint amekkora az volt, de amikor megtudtam, hogy csak apa és anya lakják a minimum öt vendégszobás, több fürdőszobás, fűtött garázsos, grillsütős-kertes házat, megkérdeztem a barátom: „Oszt mi’csinálnak a szüleid ketten egy ekkora hodályban?” „Mittomén, de biztos jól érzik magukat.”

És ezzel elérkeztünk a munka-kereset-megélhetés hármasához. Ne legyenek illúzióink, ide nem meggazdagodni jöttek és a mai napig nem azért jönnek az emberek. Ezt előzőleg az általam olvasott blogok is jól szemléltették. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ezt a témakört, annyit mondanék, Új-Zéland olyan ma, mint Magyarország volt jó húsz évvel ezelőtt. Akinek a munka nem derogál, akár kétkezi munka, abból megél, mert megfizetik. Egyszerű a menetrend. Szabadidejét, amiből pedig bőven akad, nyugodtan töltheti az ember a családjával, a szabadban, sportolva, elégedetten. És mivel világuralomra törő vágyai itt úgy vélem senkinek nincsenek, ez az életszínvonal a görcsösség okozta gyomorfekélyektől mentesen játékszerrel fenntartható. Játékos nemzet az új-zélandi, ezt legjobban újfent az a pár szó mutatja, ami egyben a rögbi világbajnokságuk szlogenje: The World’s Here to Play. Játsszunk tehát el a gondolattal, hogy az életet nem kell mindig véresen komolyan gondolni, ami úgy vélem nagy átlagban magyar genetikai örökség, hanem lehet játékosan is felfogni, amire a kiwik mutatnanak jó példát.

az internetes blog értelme(zése)

Évekig készülődtem, hogy valamennyi időt tölthessek szűkebben véve ebben a városban, tágabban pedig ebben az országban. Kutattam a lehetőségeket, beszélgettem emberekkel, akik jártak e vidéken (hát nem sokan!), megnéztem filmeket, elolvastam könyveket, cikkeket és életemben először ezen terv kapcsán szembesültem az internetes blog létezésével, mi több, annak értelmével. Minden fellelhető Új-Zélanddal kapcsolatos magyar nyelvű blogot végiggörgettem egéren tartott mutatóujjal annak rendje és modern módja szerint… és tudjátok… bármennyire élvezetes olvasmánynak bizonyult szinte mind… hiányérzettel küszködtem végig egy-két röpke zizzenéstől eltekintve.

Albert Park view

Ha valaki a még ma is közkedvelt tévésorozat címére lazán utalva megkérdezné tőlem „Miért éppen Új-Zéland?”, tudnék rá válaszolni, de a jelen bejegyzésben nem erre vállalkoztam. A kérdés ettől függetlenül legitim, talán egyszer később foglalkozom vele ezen a virtuális platformon. Most maradjunk annyiban, hogy viszonylag egyenes úton Új-Zélandra esett a választásom és sziluettjét a darts tábla közepébe tűzve, elkezdtem csuklóból dobálgatni vidékei irányába kihegyezett darts nyilaimat. Próbálgattam, tesztelgettem, ízlelgettem ezt a „kis” szigetországot itt a „világ végén”. És hogy a célzóvíz még hatékonyabb legyen, kimerítő kutatást végeztem a témakörben. Nyilván ez a következő legészszerűbb lépés, ha valaki nem akarja a jószerencse kényére-kedvére kiszolgáltatni magát: cél minél többet megtudni mások tapasztalataiból okulva arról a helyről, ahova készülünk! A vértet testre kell szabni a kalandozás előtt. Hadd mondjam el, nagyon hálás vagyok a blogokat vezető és Új-Zélandon megfordult, vagy még mindig itt élő magyar hölgyeknek, uraknak. Sokat tanultam tőlük. Három dolgot figyeltem meg tevékenységükkel kapcsolatban: egyrészről mindenki elérzékenyülve nyilatkozik az ország természeti csodáit, vegetációját, jó levegőjét, tisztaságát és barátságos lakosait illetően; másrészről mindenki akarva-akaratlanul maratoni összehasonlító elemzésekbe bocsátkozik az árakról és költségekről kiwi versus magyar viszonylatban; harmadrészt mindenki egyfelől naplóként, másfelől levélként értelmezi blogját (teszem hozzá, jogosan), amit ha napló, az író emlékeztetőül később visszaolvashat, könnyezve megmosolyoghat, ha pedig levél, úgy idő-és energiatakarékosság szempontjából nem elhanyagolható módon egyszerre több címzettel oszthatja meg élményeit.

Ez utóbbi kapcsán elmereng az ember micsoda furcsa hibrid állatfajta is valójában a blog, valamiféle posztmodern öszvér, mert hát az avatatlan szem elől kislakattal el-és lezárt titkokat (is) tartalmaz(hat), akár a napló, de nyílt dekrétum is egyben, egy a tágabb publikumnak adresszált felkérés keringőre, pusztán az által, hogy ott van kiterítve mindenki szeme láttára. A blog írója önszántából tárulkozik ki, valahogy az olvasó mégis úgy érezheti, nem feltétlenül neki címzett felbontott levelezésbe csöppent. Remegő kézzel kiemelve a levelet a borítékból lopva lehet falni a sorokat. A blogolvasás ezért elsősorban privát tevékenység, melynek során más privát világába kapunk betekintést, mindeközben titkon azt reméljük titkokra is bukkanunk. Olyasmi függőséget okozó elfoglaltság ez, mint peep show-ba járni, csak vissza-visszatérni választott és kedvelt blog-felületünkre ingyen van. Mindenesetre mindkét oldalról bizsergető érzést kelt ez a nyílt-zárt, adok-kapok reláció: az író érzi, hogy figyelik, az olvasó pedig élvezi, hogy figyelhet.

Ha azonban úgy értelmezem a helyzetet, hogy az olvasó otthona biztonságából tarthat karöltve ismert, vagy ismeretlen bloggerével, akkor a blog a kalandregény silány lenyomata a világhálón. Azt hiszem ez az elmélet is megállja a helyét, ráadásul nem igényel mélyebb elemzést. A fenti szempontokat figyelembe véve ez a blog sem kivétel. Először is van címe. Azt a címet adtam neki, hogy At World’s End. Hogy miért? Új-Zéland Európából nézve igencsak a világ végén van, ez sem szorul különösebben magyarázatra. Ettől messzebb aligha tanácsos józan fejjel utazni. Aki innen keleti irányba továbbmegy, az már visszafelé tesz lépéseket, illetve mérföldeket. Mindig is úgy értelmeztem Új-Zélandot, mint a Föld nagylábujját; tudjuk hogy ott van, de ritkán látni. Ha már itt tartunk, cserébe szeretjük azt hinni, hogy Magyarország Földünk szívének a vélt helyén vert tanyát. Talán igaz is. Egy másik célom a címmel az volt, hogy így jelezzem a huszonegyedik század első évtizedének véleményem szerint egyik legmeghatározóbb filmfigurája, Captain Jack Sparrow felé érzett tiszteletem. (Tudjátok, a karibi kalandsorozat harmadik részének címe At World’s End.) Kicsit tehát kalandos „kalózkiadás” is ez a blog.

A blog újonnan kreált angol szó a web log szavak összevonásával látott napvilágot; a ship’s log jelentése meg ugye hajónapló; de a log szó farönk jelentéssel is bír. A szóösszevonásokat egyébként kedveli az angol: a smog például a smoke és a fog szavak közös gyermeke. Ezt csak úgy kuriózumként mellékesen.

Na de visszatérve a bejegyzés elején provokatív stílusban megfogalmazott „mit hiányolok a közkézen forgó magyar nyelvű blogokból Új-Zélandról”… tessék! A fent említett három témakört mindegyikben felleltem, azaz ismét megtudtam, hogy szép-szép ez az ország, a helyi árakkal és költségekkel is többnyire tisztába kerültem, valamint személyes naplóbejegyzéseket és joviális levéláradatokat olvashattam, de egyikből sem lettem igazán okosabb arra vonatkozóan, hogy mi NEM JÓ ebben az országban! Otthonról készülve nagyon hiányoltam ezt, a józan és racionális érvelést, amit lehet szépen lassan érzülettel feltölteni, nem gond az. A blogok ellenére tehát az ismeretlenbe jöttem ki és eldöntöttem, a saját blogomban legjobb tudásom szerint orvoslom ezt a hiányt, megpróbálom betölteni az űrt. Ahogy azt gondolom eddig is észrevettétek, inkább a hétköznapi élet sava-borsa érdekel, sem mint turista-ájuldozások, azt csináltam eleget. Mi tehát az, amit az itteni élet kapcsán az ember negatívumként könyvelhet el …újrafogalmazva… mi az, amire jobb odafigyelni; mi az, amit várhat ettől az országtól az ember és mi az, amit nem; egyszóval mi a csuda ez az Új-Zéland? A következő bejegyzés erre vállalkozik: egy tucat dolog, amit szeretek és egy tucat dolog, amit nem Aucklandben. Mert mint tudjuk minden éremnek két oldala van és mivel eddig kisebb kiruccanásoktól eltekintve csak Aucklandben voltam, így felelősségem teljes tudatában csak erről a városról vagyok hivatott nyilatkozni. Később tágul a látóköröm a közeljövőben tervezett `kétszigetes` körutazással.

Végül ne higgye senki, hogy a „megmondó-ember” szerepkörben szeretnék tetszelegni, arra ott vannak a Csernusok, Havasok, Fábryk és más önjelölt népokítók. Az itt boncolgatott témák és gondolatok maghintések, valakiben vagy gyökeret vernek, vagy nem és azt se higgyük, hogy az egyik jobb a másiknál. Valahogy úgy vizionálom magam, mint az a Foxi kutya, akit a bevásárlás alatt otthon hagy a család és mire hazaérnek, a haszontalan korcs szétkapta a méregdrága perzsa szőnyeget. Apa, anya, gyerekek a bejárati ajtóban elhűlve látják, ahogy a drótszőrű eb a szőnyegfoszlányok közt henteregve rágja a megmaradt kárpit utolsó viszonylag ép darabját... nyam-nyam... és persze nem érti ezzel mi a baj. Az a kiskutya én vagyok.

És néha legyetek szívesek, etessétek meg a halaimat! Sok-sok köszönettel.

siló park

Pár hete a Rod nevű walesi sráccal nézeteltérésem támadt azt a végtelenül fontos kvíz feladványt illetően, vajon melyik csapat nyerte a rögbi világbajnokságot 1999-ben, mellesleg Walesben. Ez tehát a napi egymillió forintos kérdés, aki tudja a választ, már tenyerelhet is a képzeletbeli zöld gombra. Mi kézfogással és imitált farkasszemnézéssel megpecsételve a fogadást, egy reprezentatív kétdollárost tettünk fel egymás ellenében. Ellenlábasom bizonytalan tippje Ausztrália volt, az én még gyengébb lábakon álló választásom Franciaországra esett. A rébuszba a gyors megfejtés reményében beavatottak közül többen a 42-re esküdtek, hiszen Douglas Adams óta bizton állíthatjuk, hogy a válasz az élet, a világmindenség, meg minden működésére nem más, mint 42. Én azonban születésemtől fogva szkeptikus természetű vagyok, nem hittem a válasz hitelességében, így egyetlen megmaradt mentőövként a mindenható világháló segítségét kértem, még aznap este. Ezt találtam: a ’99-es rögbi vb győztese… (megfejtést lásd a bejegyzés végén)

Ez a röpke közjáték is jól mutatja, hogy még két olyan embert is, akiket alapvetően hidegen hagy a rögbi nem-is-tudom-milyen-jelzőt-használjak világa menthetetlenül bevonz az a nehézkedési erő, amit az új-zélandiak kerítettek az idén szeptember kilencedikén kezdődő sportattrakció köré. Minden a rögbiről szól most itt. Nem lehet anélkül kinyitni a rádiót, hogy ne hallaná az ember ezen szavak valamelyikét, főleg mindet: rugby, world cup, All Blacks, semi-final, final, etc. Egy hónap sincs már hátra a kezdő rúgásig, illetve dobásig (hátrafelé), amit az Eden Park stadionban lehet majd megtapsolni minimum 150 dolláros jegyár fejében, vagy Új-Zélandnak, vagy Tongának szurkolva. Már megjelentek az első fecskék, akik egybehangzóan ugyanazt a rigmust csivitelik: „I’m just here for the world cup.” Legutóbb egy kanadai srác szájából hallottam e kommunális krédót.

A várható tömeget kiszolgáló vendéglátó-ipari egységek nagyban serénykednek, bár jó új-zélandi munkatempóhoz illően nem hajítják el kezüket-lábukat, hogy minél hamarabb elkészülnének, de azért többé-kevésbé tartják a határidőket. Múlt hét szombaton például átadták a Silo Park fiktív névvel felruházott új „sétálóutcát”. Gyorsan-gyorsan töröljük ki azt a formálódó képzetet az agyból, hogy „aha, akkor az valami olyasmi lehet, mint a Váci utca”, ugyanis a kettő köszönő viszonyban sem áll egymással. Igazán ez nem is egy utca, jobban egy rehabilitált és felturbózott ipartelepre hasonlító terület, mert hát valójában az is. Az aucklandi kikötő és környéke tehát néhány hektárral nagyobb lett, a régi és az új rész közé egy felnyitható gyalogos hidat applikáltak, kikövezték a lábalávaló terepet, nyílt jó néhány kávézó-fagyizó-söröző, pujának kiwi-konform játszótér, valamint számos egyéb huszonegyedik századi attrakció. Hogy itt mire gondoljatok? Villamosra. Debrecenben úgy mondanák, tuja. A történeleméhes aucklandiek visszaállítottak egy nyúlfarknyi villamossín szakaszt, rajta működőképes járművel. A szavazólap, miszerint „Ön szeretné-e újra látni Auckland régi villamosait?” (nyilván nem volt ilyen kérdőív) úgy képzelem két válaszlehetőséget tartalmazott volna: (A) igen; (B) igen. Lehet ikszelni. Új századunk elején mentjük a régi értékeit. Tiszteletreméltó. Jól esett hallani, ahogy a villamos József Attilásan csönget egy picit.

Acélból és vasból készült „kilátó” is van a hely tarsolyában… nem tudom minek… nem értem. A tervezőt három hónap szigorúan ellenőrzött gondolkodási időre eltiltanám szakmájától; a kivitelezőket nem, mivel jómagam is köztük voltam. Az alapozásnál landolt néhány izzadságcsepp a homlokomról a sóder közt, Ed és Rod pedig a lépcsőket illesztették műgonddal a helyükre majd egy hónapon keresztül szinte minden nap. Onnan fentről megcsodálhattuk az „építő-kő-kockák” című bejegyzésemben részletezett műalkotást, amit többedmagammal ugyancsak én építettem. Hááát, elkeserítő látványt nyújtott csórikám, hadd áruljam el, de ha a zöld növényzet „beindul”, biztosan egyhamar szalonképesebb lesz.

Volt ám nagy csinnadratta az egész megnyitó nap körül: koncertek, vattacukor, miniszterelnök látogatás, egyéb nyalánkságok. A reprezentatív átadást megelőző este is a helyszínen serénykedtem, például utasításra színes csíkokat festettem a földre. Kéket, pirosat, sárgát. Azt se értem mire lesz majd jó, állítólag egy óriási barcode – tudjátok, ami a ruhák nyakában van, hogy is hívják?… termékellenőrző kód. Rendben, de még így se értem mi célt szolgál majd, de aki megálmodta, biztosan okkal tette. Summa summarum, az indiai munkairányító azt mondja nekem olyan este hat óra körül: „Te idefigyejjé’, te srác! Nekem most haza kell mennem, de fél óra múlva jönnek a takarító gépek, add már meg a telefonszámod és felhívlak később hogyan haladnak.” Szóval… tehát, akkor most… előléptettek? Mik vannak!? – gondoltam magamban. Holnap kora reggel jön a miniszterelnök raportra, ez meg hazamegy és a magyar srácra testálja az utolsó simítások felügyeletét. Amúgy nem gond, megoldom, csak hát érdekes! Kiadtam az ukázt a két porszippantó monstrummal a helyszínre érkező arcnak, a végén minőségellenőrzést tartottam, a munkaellenőr hívására mondtam a telefonba, hogy „persze, persze, minden rendben van, Janikám, ne aggódjá’ egy percet se!”, majd este nyolc után intettem a biztonságiaknak – na szevasztok éjjeli baglyok! Mellesleg a miniszterelnök biztosan elégedett volt, mert azóta se hívott, hogy micsoda kuplerájt hagytam magam után ott lent a kikötőben.



Zárásként csak annyit fűznék hozzá a fentiekhez, hogy elég későn esett le nekem, hogy a Silo Park jelentése magyarul Siló Park! Tudjátok mi az a siló, nem? Aki nem tudja, az nézze meg a mellékelt fotón (konkrétan arról a két henger alakú betontartályról van szó). A wikipedia szerint a siló ömlesztett liszt, cukor, illetve szemestermények (pl. búza) tárolására alkalmas épített, vagy szerelt berendezés. Szóval ez tényleg egy ipartelep lehetett eredetileg, felteszem itt pakolták ki az áruszállító hajókat. Valaki szerint azért nyitották meg az egészet, hogy a rögbi vb ideje alatt lealjasodó szurkolókat elszippantsa a családos és nyugalomban élni vágyók köreiből. Félreeső hely viszonylag, lehet törni-zúzni, randalírozni. Persze közel sem úgy, ahogy a hírek alapján most Londonban csinálják egyesek! Az illető azt a kérdést is felvetette, hogy kíváncsi lesz hányan szédülnek és fulladnak majd bele a kikötő vizébe, mert hát egy rossz mozdulat és ott köt ki az ember. Főleg, ha eszetlen birka, márpedig akad majd biztosan olyan is.

 ---

(Megfejtés: Ausztrália)

Zokszó nélkül fizettem ki Rodnak a két dollárt. Amúgy nem jártam messze: Franciaország ugyanis második lett, magyarán döntős volt a `99-es röbi vébén. A tippre az volt az okom, hogy emlékeztem a franciák egymást követő két évben ünnepelhettek a párizsi Diadalív árnyékában: `98-ban a foci világbajnok csapatuknak lengethették a nemzeti trikolort, a rákövetkező évben meg a rögbi válogatott ezüstjének (mostmár tudjuk) énekelhették az Internacionálét. Olyan közel voltam, olyan közel. Ellenben senki nem mondhatja rám, hogy nem lennék úriember, hiszen nem biztosra fogadtam!

kiwi angolóra

Nem lesz megerőltető, ígérem! Úgy értem még annak sem, aki nem szeret idegen nyelven megszólalni és azoknak sem, akik azt állítják magukról, semmi nyelvérzékük nincsen. Nekik talán érdemes megismerkedniük az új-zélandi angollal, ami egy kiváló példa arra, hogy nincs—nem létezik!—egységes angol nyelv; mindenki beszélhet úgy, ahogy sikerül, ahogy kedve és vallása tartja, ahogy zsigerből bír.

Régen volt már, hogy az egyetem első évében fonetikát, azaz kiejtéstant tanítottak nekem. Vért izzadtam vele eleinte, tisztán emlékszem, de az akkor és ott hallottak a mai napig meghatározzák hogyan formálom a hangokat angolul. A „f” és a „z” hangok például „fricative” hangok, mert a tüdőből pumpált levegőt a fogak, a nyelv és az ajkak által formált szűk résen erőszakoljuk át. De a „f”, akárcsak a „v” „labiodental” is egyben, mert úgy képződnek, hogy összeér az ajak (labio) a fogakkal (dental). Erről ennyit, lehet próbálgatni, én anno fél évig mást se csináltam, csak ezeket gyakoroltam. F, f, f, tehát nem „ef”! Z, z, z, nem „zé”! Ha ez megvan, máris jöhet a „Ө” és a „ð”. Ezek ugye a magyarban nem létező mássalhangzók.

Felvértezve tehát vájt füllel, nagyadag érdeklődéssel, alkalomadtán jegyzetfüzettel a következő devianciákat figyeltem meg a kiwi angolban. Az „e” hang kiejtésével komoly problémáik vannak a helyieknek. Az „ágy” nem „bed”, hanem [b(j)i:(ə)d], a „jobb” nem „better”, hanem [´bidəª], a “legjobb” nem „best”, hanem [b(j)i:(ə)st] és így tovább. Az „igen” sem úgy van, hogy „yes”, hanem [ji:(ə)s]. A „nem” meg mellesleg nem „no”, hanem [neª]. Az „e” hangnál a torok a garatnál összetart, inkább hosszú „i” lesz belőle többnyire „j” mássalhangzóval előtte. Ez néha némi félreértésekhez vezethet, mondok rögtön pár példát. Valaki bemutatkozott nekem és ezt hallottam: "My name is Clear." Fonetikusan valahogy így nézne ki a név: [´kli(j)əª]. Ugye a „clear” magyarul annyit tesz „tiszta”. Hát akkor hogy is van ez? Nem értettem kristálytisztán az illető nevét, félszegen visszakérdezek, ugyanaz. Később esett csak le, hogy  a hölgy a Clare hangsort kapta a keresztségben. Nehéz ezt írásban átadni, ízlelgessétek a kiejtést: Clare [´kle(ə)] helyett [´kli(j)əª]. Egy másik esetben valaki megkérdezte tőlem: "Do you have long ear?" Tessék parancsolni? Hogy hosszú-e a fülem? Azt teccik kérdezni? Nem, az illető azt szerette volna tudni, hogy hosszú-e a hajam, azaz "Do you have long hair?" Ismét csak a kiejtés próbálgatását ajánlom: „hair” nem [he(ə)], hanem [(h)i:(ə)], a szó eleji „h” szinte néma, főleg ha teszem azt a „long” szóval alkot párt. Említettem már, hogy az ágyban élősködő kis állatkákat itt úgy nevezik „bed bugs”. Azt mondja Richie pár hete: "I have bugs in my beard." Hol? A szakálladban? Nincs is szakállad! Tehát a „bed” úgy kiejtve [b(j)i:(ə)d] inkább a szakállat jelentő „beard” szó normál/standard (ha van egyáltalán ilyen) kiejtéséhez közelít. Liftben megnyomom a hetedik szintet, a rögzített női hang bemondja: "Level seven." [li:vəl si:vən] Még itt is? - kérdem topogva fennhangon, persze nem válaszol a gép. Amúgy felvettem `videóra` a lift-hangot, aki nem hiszi, annak majd személyesen megmutatom. A „letter” lehetne akár „later”, a „metal” itt a „middle” szó kiejtésére hasonlít, a „best” inkább „beast”, a „sex” meg mellesleg „six”. Pedig szerintem van különbség, főleg ezen utolsó szópárnál. Azt meg végképp nem értem, hogy a hőn szeretett Vector Arénjukat miért nem egyenesen Victor Arénának nevezték el a kiwik, hiszen a szóban forgó épület neve kiejtve amúgy is inkább az utóbbira (pestiesen szólva) `hajaz`. Talányos.

Ha egy kicsit erőltetett analógiát akarnék vonni, azt mondanám, úgy beszélik a kiwik az angolt, mint a szabolcsiak a magyart, ahol „Ny(j)íííregyháza” járja. De még a Hajdúságban is úgy tennék fel a kérdést: „Oszt m(j)ír’ mondod ezt?” Ezeknél a példáknál a magyarban a hosszú „é”-ből lesz nyújtott „í”. Igen-igen szíp ez a fülnek, nemdebár?

még reklámban is

Na jó, ennyit a kiejtésről. Jöjjön néhány szó és mondat. Először is, ha valakinek nem tudod a nevét, azt nyugodtan elnevezheted úgy, hogy „bro”. Könnyen rá lehet jönni, ez a „brother” (testvér) szó rövidített változata és olyan kollokvális nyelvileg, mint a brit angolban a „mate”. Ha valakinek az aktuális állapota iránt érdeklődsz, tedd fel így a kérdést: "How’s i’ goin’, bro?" (tele glottal stop hangokkal). Ez magyarul nagyjából annyit tesz: „Hogy ityeg a fityeg, tesókám?” Ha valamiből sok áll rendelkezésre, soha ne azt mondd „a lot of”, „much/many”, esetleg „loads”, mondd azt „heaps”. A „heap” azt jelentené „egy rakás”, akár: „egy raklappal”. Tehát: "There were heaps of people there." (Rengetegen voltak.) "It costs heaps of money." (Baromi sokba kerül.) Sőőőt, ha nagyon hideg van, mondd ezt: "It’s heaps cold!" (Bazi hideg van!) Ha egy lány szexi, mondd azt "She’s hot." (a torokban akadjon meg a „t” betű) Becézgess szavakat: a sodort cigaretta "rollies", a gumicsizma "wellies", a zöldség "vegies". A kedvencem mégis a "sweet", amit akkor mondj, ha valami jó, kedvedre való, tetszetős. Ha megkérdezik hogy vagy, mondd ezt: "I’m sweet, bro." (ismét torokban megakadt „t” betűvel) Mi több, "I’m sweet as." Hmmm, ez azt hiszem a legjellemzőbb, amire felkapja a halandó ember a fejét. Ha valami könnyű, mondd "Easy as." (EZ AZ) Valaki a szemem láttára nyúlt le öt dollárt egy táskából. Zsebre vágta a pénzt és ezt mondta: "Gone as." Hát, ilyen is van kiwiföldön a kiwi angolban.

Végül, de nem utolsó sorban nyugodtan lehet a jelzőkkel fukarul bánni NZ-on, senki nem orrol meg érte. Soha, ismét mondom, soha nem hallottam az intense és az awesome szavakat annyira sokrétű funkcióban parádézni, mint a kiwi angolban. Egyenesen imádják használni őket. Tulajdonképpen bármire rá lehet itt aggatni, hogy intense, persze [in`t(j)i:ns]-ként kiejtve, hasonlóképpen azt is, hogy awesome. Akármire, bármire. Egy idő után az ember agyára rámegy mindkettő, annyit hallja -- a személyes szótáramban rögvest a hátsó sorba állítottam mindkét díszpéldányt (mondjuk az awesome már eleve ott bóbiskolt).

Remélem nem volt megerőltető a kiwi angolóra. Megy ez, mint a karikacsapás!
Jó pihenést Mindenkinek július utolsó vasárnapjára!