2011. augusztus 30., kedd

egy tucat dolog, amit szeretek Aucklandben és egy tucat, amit nem (first three)

Ahogy azt az előző bejegyzésemben említettem, az Új-Zélandról szóló blogok sorában ez sem kivétel abból a szempontból, hogy a magyarul író utazó nem tudja másképpen, csak magyarként szemlélni ezt az országot. Az összehasonlítgatások a mi otthonunkkal így nem csak hogy elkerülhetetlenek, annál inkább szükségesek a közös értelmezés végett. A könnyebb kezelhetőség érdekében témakörökbe csoportosítottam a mondanivalóm, mindegyikben pozitív és negatív oldalról is megvizsgálva az aktuális kérdést.

Bemelegítésként kezdjük talán az időjárással, ami nem csak a mi nyelvi közegünkben bizonyul sokszor jégtörő témakörnek, azaz olyan sekélyes beszédtémának, melynek során viszonylagos biztonságban tapogathatjuk körbe beszédpartnerünket, majd később az ott szerzett tapasztalatokra alapozva lendülhetünk bele „véresebb” és vérmesebb verbális csörtékbe és evezhetünk választásunk szerint veszélyesebb vizekre. Az új-zélandiak is előszeretettel beszélnek az időjárásról, akárcsak a zömmel az európai szigetországban élő őseik, főleg azért, mert hasonlóan megbízhatatlan az égi áldás itt, mint Angliában. Azért nem teljesen ugyanolyan. Mindenesetre szeszélyes, angolul a whimsical jelzőt találtam eddig a legillőbbnek rá… tehát szeszélyes. Ha az időjárásnak lenne neme, mindenképpen nőnemű lenne. Többször hallottam már helyiektől, hogy Aucklandben egy nap alatt megtapasztalhatja az ember mind a négy évszakot (in Auckland you can have four seasons in one day). Annyiban módosítanék, hogy ez akár egy óra alatt megtörténhet. És ezt nem azért mondom, hogy na most akkor mondjak egy nagyot… ez kéremszépen tényleg így van. Kinézve az ablakon látom, süt a nap, azt hinném ez a napi menü, de mire leérek az épület elé, már esik, majd mire magamra cibálom az esőkabátom és elérek a következő sarokig, megint kiderült. „Döntsétek má’ el odafent mit akartok, ne szívassátok má’ itt a jónépet!” – hányszor pillantottam így fel az égre! Ráuntam, szóval mostanság nem viszek magammal esőkabátot sehova. Ha viszont valaki szőrmebunda és nagykabátüzlet nyitásán törné a fejét Aucklandben, annak javallom, gondolja meg jobban. Jelenleg hivatalosan tél van… ennek semmi köze a télhez!!! Idén augusztus volt a leghidegebb hónap. Maradjunk annyiban, hogy párszor megvacogtam az elmúlt pár hetet egy pulóver és kiskabát alatt. Néhány napon belül itt a tavasz, majd jön a hírhedt úvésugaras új-zélandi nyár. Összességében kényelmesnek mondanám az aucklandi időjárást, szélsőségektől mentesnek, langymelegnek, mint a kihűlni készülő fürdővíz. Lukewarm. A kiegyensúlyozott éghajlat viszonylag alacsony páratartalommal párosulva az élet alapvető szükségleteit könnyíti meg, amiért nagyon hálás vagyok, másrészről viszont éppen emiatt oda az évszakok okozta változatosság, a markáns különbségekből adódó izgalmas életvitelváltás, szemléletmódosítás. Persze mondhatnánk, „kell a fenének a fagyos hideg magyar tél, lenne inkább mindig nyár, de legalább is tavasz!” Ezt azért vétóznám.

Hiszek abban, hogy az uralkodó éghajlat nagyban befolyásolja, ha nem egyenesen meghatározza az éppen aktuális országban élő nemzet kollektív temperamentumát. Az általam eddig megismert aucklandiek viselkedésében kilengéseknek a csíráját sem véltem felfedezni. Kiegyensúlyozott embereknek mondanám őket, tudjátok, amikor testbeszéddel a nyitott tenyerünket a föld felé fordítva mellmagasságban húzunk egy vízszintes vonalat jelezve, hogy olyan… sima minden. Göröngyöket nem tapasztaltunk, minden flottul ment. Megnyugtató a helyzet, másfelől az unalom határmezsgyéjén lavíroz. Az igazi szívdobbanásokat hiányolom innen, amitől a monitoron látszik, életben van a páciens. Flatliners, egyhangú sípoló simaság. Meglepődésemre épp a minap láttam a tévében egy helyi elismert sportolót a depresszió kezelésére létrehozott honlapot reklámozni; úgy tűnik szükség van erre Új-Zélandon. Ha pedig a médiában kimondják, akkor valószínű nem csak két-három visszajáró beteg tartja egymásnak melegen a pszichológus szobájában külön nekik rendszeresített bőrkanapét. Ma a munkaszünetben újságot lapozva figyelmes lettem egy rajzolt kivi madárra, aki körbejárva a földgolyót, apró madárlábnyomokat hagyott maga után. Ezt volt a kép alá írva: "We leave small footprints in this world." A környezetszennyezésre akartak ezzel utalni, azaz hogy az új-zélandiak csak igen-igen kis mértékben szennyezik a környezetüket. Tény. Négy egész négy tized millió ember él ezen a két szigeten, nagyjából akkora területen, mint Nagy-Britannia és Irország. Összehasonlításként csak Londonban tudtommal közel nyolc millióan élnek. Auckland lakossága azt hiszem másfél millió alatt van. A maradék alig három millió lélek szanaszét Új-Zélandon. Mintha Budapest és vonzáskörzete lakosságát szétszórnánk Olaszország majdnem teljes területén. Nem tudom jobban hangsúlyozni ezt az aránytalanságot. Az új-zélandi tehát nem csak egy kis nemzet, de a sors, vagy a történelem kegyéből lélekszámához mérten nagy területen élhet. Hogy egy hasonlattal éljek, egy alkalommal meglátogattam egy angol barátomat a szülei vidéki családi házában. Jártam már azelőtt olyan nagy házban, mint amekkora az volt, de amikor megtudtam, hogy csak apa és anya lakják a minimum öt vendégszobás, több fürdőszobás, fűtött garázsos, grillsütős-kertes házat, megkérdeztem a barátom: „Oszt mi’csinálnak a szüleid ketten egy ekkora hodályban?” „Mittomén, de biztos jól érzik magukat.”

És ezzel elérkeztünk a munka-kereset-megélhetés hármasához. Ne legyenek illúzióink, ide nem meggazdagodni jöttek és a mai napig nem azért jönnek az emberek. Ezt előzőleg az általam olvasott blogok is jól szemléltették. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ezt a témakört, annyit mondanék, Új-Zéland olyan ma, mint Magyarország volt jó húsz évvel ezelőtt. Akinek a munka nem derogál, akár kétkezi munka, abból megél, mert megfizetik. Egyszerű a menetrend. Szabadidejét, amiből pedig bőven akad, nyugodtan töltheti az ember a családjával, a szabadban, sportolva, elégedetten. És mivel világuralomra törő vágyai itt úgy vélem senkinek nincsenek, ez az életszínvonal a görcsösség okozta gyomorfekélyektől mentesen játékszerrel fenntartható. Játékos nemzet az új-zélandi, ezt legjobban újfent az a pár szó mutatja, ami egyben a rögbi világbajnokságuk szlogenje: The World’s Here to Play. Játsszunk tehát el a gondolattal, hogy az életet nem kell mindig véresen komolyan gondolni, ami úgy vélem nagy átlagban magyar genetikai örökség, hanem lehet játékosan is felfogni, amire a kiwik mutatnanak jó példát.

2011. augusztus 18., csütörtök

az internetes blog értelme(zése)

Évekig készülődtem, hogy valamennyi időt tölthessek szűkebben véve ebben a városban, tágabban pedig ebben az országban. Kutattam a lehetőségeket, beszélgettem emberekkel, akik jártak e vidéken (hát nem sokan!), megnéztem filmeket, elolvastam könyveket, cikkeket és életemben először ezen terv kapcsán szembesültem az internetes blog létezésével, mi több, annak értelmével. Minden fellelhető Új-Zélanddal kapcsolatos magyar nyelvű blogot végiggörgettem egéren tartott mutatóujjal annak rendje és modern módja szerint… és tudjátok… bármennyire élvezetes olvasmánynak bizonyult szinte mind… hiányérzettel küszködtem végig egy-két röpke zizzenéstől eltekintve.

Albert Park view
Ha valaki a még ma is közkedvelt tévésorozat címére lazán utalva megkérdezné tőlem „Miért éppen Új-Zéland?”, tudnék rá válaszolni, de a jelen bejegyzésben nem erre vállalkoztam. A kérdés ettől függetlenül legitim, talán egyszer később foglalkozom vele ezen a virtuális platformon. Most maradjunk annyiban, hogy viszonylag egyenes úton Új-Zélandra esett a választásom és sziluettjét a darts tábla közepébe tűzve, elkezdtem csuklóból dobálgatni vidékei irányába kihegyezett darts nyilaimat. Próbálgattam, tesztelgettem, ízlelgettem ezt a „kis” szigetországot itt a „világ végén”. És hogy a célzóvíz még hatékonyabb legyen, kimerítő kutatást végeztem a témakörben. Nyilván ez a következő legészszerűbb lépés, ha valaki nem akarja a jószerencse kényére-kedvére kiszolgáltatni magát: cél minél többet megtudni mások tapasztalataiból okulva arról a helyről, ahova készülünk! A vértet testre kell szabni a kalandozás előtt. Hadd mondjam el, nagyon hálás vagyok a blogokat vezető és Új-Zélandon megfordult, vagy még mindig itt élő magyar hölgyeknek, uraknak. Sokat tanultam tőlük. Három dolgot figyeltem meg tevékenységükkel kapcsolatban: egyrészről mindenki elérzékenyülve nyilatkozik az ország természeti csodáit, vegetációját, jó levegőjét, tisztaságát és barátságos lakosait illetően; másrészről mindenki akarva-akaratlanul maratoni összehasonlító elemzésekbe bocsátkozik az árakról és költségekről kiwi versus magyar viszonylatban; harmadrészt mindenki egyfelől naplóként, másfelől levélként értelmezi blogját (teszem hozzá, jogosan), amit ha napló, az író emlékeztetőül később visszaolvashat, könnyezve megmosolyoghat, ha pedig levél, úgy idő-és energiatakarékosság szempontjából nem elhanyagolható módon egyszerre több címzettel oszthatja meg élményeit.

Ez utóbbi kapcsán elmereng az ember micsoda furcsa hibrid állatfajta is valójában a blog, valamiféle posztmodern öszvér, mert hát az avatatlan szem elől kislakattal el-és lezárt titkokat (is) tartalmaz(hat), akár a napló, de nyílt dekrétum is egyben, egy a tágabb publikumnak adresszált felkérés keringőre, pusztán az által, hogy ott van kiterítve mindenki szeme láttára. A blog írója önszántából tárulkozik ki, valahogy az olvasó mégis úgy érezheti, nem feltétlenül neki címzett felbontott levelezésbe csöppent. Remegő kézzel kiemelve a levelet a borítékból lopva lehet falni a sorokat. A blogolvasás ezért elsősorban privát tevékenység, melynek során más privát világába kapunk betekintést, mindeközben titkon azt reméljük titkokra is bukkanunk. Olyasmi függőséget okozó elfoglaltság ez, mint peep show-ba járni, csak vissza-visszatérni választott és kedvelt blog-felületünkre ingyen van. Mindenesetre mindkét oldalról bizsergető érzést kelt ez a nyílt-zárt, adok-kapok reláció: az író érzi, hogy figyelik, az olvasó pedig élvezi, hogy figyelhet.

Ha azonban úgy értelmezem a helyzetet, hogy az olvasó otthona biztonságából tarthat karöltve ismert, vagy ismeretlen bloggerével, akkor a blog a kalandregény silány lenyomata a világhálón. Azt hiszem ez az elmélet is megállja a helyét, ráadásul nem igényel mélyebb elemzést. A fenti szempontokat figyelembe véve ez a blog sem kivétel. Először is van címe. Azt a címet adtam neki, hogy At World’s End. Hogy miért? Új-Zéland Európából nézve igencsak a világ végén van, ez sem szorul különösebben magyarázatra. Ettől messzebb aligha tanácsos józan fejjel utazni. Aki innen keleti irányba továbbmegy, az már visszafelé tesz lépéseket, illetve mérföldeket. Mindig is úgy értelmeztem Új-Zélandot, mint a Föld nagylábujját; tudjuk hogy ott van, de ritkán látni. Ha már itt tartunk, cserébe szeretjük azt hinni, hogy Magyarország Földünk szívének a vélt helyén vert tanyát. Talán igaz is. Egy másik célom a címmel az volt, hogy így jelezzem a huszonegyedik század első évtizedének véleményem szerint egyik legmeghatározóbb filmfigurája, Captain Jack Sparrow felé érzett tiszteletem. (Tudjátok, a karibi kalandsorozat harmadik részének címe At World’s End.) Kicsit tehát kalandos „kalózkiadás” is ez a blog.

A blog újonnan kreált angol szó a web log szavak összevonásával látott napvilágot; a ship’s log jelentése meg ugye hajónapló; de a log szó farönk jelentéssel is bír. A szóösszevonásokat egyébként kedveli az angol: a smog például a smoke és a fog szavak közös gyermeke. Ezt csak úgy kuriózumként mellékesen.

Na de visszatérve a bejegyzés elején provokatív stílusban megfogalmazott „mit hiányolok a közkézen forgó magyar nyelvű blogokból Új-Zélandról”… tessék! A fent említett három témakört mindegyikben felleltem, azaz ismét megtudtam, hogy szép-szép ez az ország, a helyi árakkal és költségekkel is többnyire tisztába kerültem, valamint személyes naplóbejegyzéseket és joviális levéláradatokat olvashattam, de egyikből sem lettem igazán okosabb arra vonatkozóan, hogy mi NEM JÓ ebben az országban! Otthonról készülve nagyon hiányoltam ezt, a józan és racionális érvelést, amit lehet szépen lassan érzülettel feltölteni, nem gond az. A blogok ellenére tehát az ismeretlenbe jöttem ki és eldöntöttem, a saját blogomban legjobb tudásom szerint orvoslom ezt a hiányt, megpróbálom betölteni az űrt. Ahogy azt gondolom eddig is észrevettétek, inkább a hétköznapi élet sava-borsa érdekel, sem mint turista-ájuldozások, azt csináltam eleget. Mi tehát az, amit az itteni élet kapcsán az ember negatívumként könyvelhet el …újrafogalmazva… mi az, amire jobb odafigyelni; mi az, amit várhat ettől az országtól az ember és mi az, amit nem; egyszóval mi a csuda ez az Új-Zéland? A következő bejegyzés erre vállalkozik: egy tucat dolog, amit szeretek és egy tucat dolog, amit nem Aucklandben. Mert mint tudjuk minden éremnek két oldala van és mivel eddig kisebb kiruccanásoktól eltekintve csak Aucklandben voltam, így felelősségem teljes tudatában csak erről a városról vagyok hivatott nyilatkozni. Később tágul a látóköröm a közeljövőben tervezett `kétszigetes` körutazással.

Végül ne higgye senki, hogy a „megmondó-ember” szerepkörben szeretnék tetszelegni, arra ott vannak a Csernusok, Havasok, Fábryk és más önjelölt népokítók. Az itt boncolgatott témák és gondolatok maghintések, valakiben vagy gyökeret vernek, vagy nem és azt se higgyük, hogy az egyik jobb a másiknál. Valahogy úgy vizionálom magam, mint az a Foxi kutya, akit a bevásárlás alatt otthon hagy a család és mire hazaérnek, a haszontalan korcs szétkapta a méregdrága perzsa szőnyeget. Apa, anya, gyerekek a bejárati ajtóban elhűlve látják, ahogy a drótszőrű eb a szőnyegfoszlányok közt henteregve rágja a megmaradt kárpit utolsó viszonylag ép darabját... nyam-nyam... és persze nem érti ezzel mi a baj. Az a kiskutya én vagyok.

És néha legyetek szívesek, etessétek meg a halaimat! Sok-sok köszönettel.

2011. augusztus 12., péntek

siló park

Pár hete a Rod nevű walesi sráccal nézeteltérésem támadt azt a végtelenül fontos kvíz feladványt illetően, vajon melyik csapat nyerte a rögbi világbajnokságot 1999-ben, mellesleg Walesben. Ez tehát a napi egymillió forintos kérdés, aki tudja a választ, már tenyerelhet is a képzeletbeli zöld gombra. Mi kézfogással és imitált farkasszemnézéssel megpecsételve a fogadást, egy reprezentatív kétdollárost tettünk fel egymás ellenében. Ellenlábasom bizonytalan tippje Ausztrália volt, az én még gyengébb lábakon álló választásom Franciaországra esett. A rébuszba a gyors megfejtés reményében beavatottak közül többen a 42-re esküdtek, hiszen Douglas Adams óta bizton állíthatjuk, hogy a válasz az élet, a világmindenség, meg minden működésére nem más, mint 42. Én azonban születésemtől fogva szkeptikus természetű vagyok, nem hittem a válasz hitelességében, így egyetlen megmaradt mentőövként a mindenható világháló segítségét kértem, még aznap este. Ezt találtam: a ’99-es rögbi vb győztese… (megfejtést lásd a bejegyzés végén)

Ez a röpke közjáték is jól mutatja, hogy még két olyan embert is, akiket alapvetően hidegen hagy a rögbi nem-is-tudom-milyen-jelzőt-használjak világa menthetetlenül bevonz az a nehézkedési erő, amit az új-zélandiak kerítettek az idén szeptember kilencedikén kezdődő sportattrakció köré. Minden a rögbiről szól most itt. Nem lehet anélkül kinyitni a rádiót, hogy ne hallaná az ember ezen szavak valamelyikét, főleg mindet: rugby, world cup, All Blacks, semi-final, final, etc. Egy hónap sincs már hátra a kezdő rúgásig, illetve dobásig (hátrafelé), amit az Eden Park stadionban lehet majd megtapsolni minimum 150 dolláros jegyár fejében, vagy Új-Zélandnak, vagy Tongának szurkolva. Már megjelentek az első fecskék, akik egybehangzóan ugyanazt a rigmust csivitelik: „I’m just here for the world cup.” Legutóbb egy kanadai srác szájából hallottam e kommunális krédót.

A várható tömeget kiszolgáló vendéglátó-ipari egységek nagyban serénykednek, bár jó új-zélandi munkatempóhoz illően nem hajítják el kezüket-lábukat, hogy minél hamarabb elkészülnének, de azért többé-kevésbé tartják a határidőket. Múlt hét szombaton például átadták a Silo Park fiktív névvel felruházott új „sétálóutcát”. Gyorsan-gyorsan töröljük ki azt a formálódó képzetet az agyból, hogy „aha, akkor az valami olyasmi lehet, mint a Váci utca”, ugyanis a kettő köszönő viszonyban sem áll egymással. Igazán ez nem is egy utca, jobban egy rehabilitált és felturbózott ipartelepre hasonlító terület, mert hát valójában az is. Az aucklandi kikötő és környéke tehát néhány hektárral nagyobb lett, a régi és az új rész közé egy felnyitható gyalogos hidat applikáltak, kikövezték a lábalávaló terepet, nyílt jó néhány kávézó-fagyizó-söröző, pujának kiwi-konform játszótér, valamint számos egyéb huszonegyedik századi attrakció. Hogy itt mire gondoljatok? Villamosra. Debrecenben úgy mondanák, tuja. A történeleméhes aucklandiek visszaállítottak egy nyúlfarknyi villamossín szakaszt, rajta működőképes járművel. A szavazólap, miszerint „Ön szeretné-e újra látni Auckland régi villamosait?” (nyilván nem volt ilyen kérdőív) úgy képzelem két válaszlehetőséget tartalmazott volna: (A) igen; (B) igen. Lehet ikszelni. Új századunk elején mentjük a régi értékeit. Tiszteletreméltó. Jól esett hallani, ahogy a villamos József Attilásan csönget egy picit.

Acélból és vasból készült „kilátó” is van a hely tarsolyában… nem tudom minek… nem értem. A tervezőt három hónap szigorúan ellenőrzött gondolkodási időre eltiltanám szakmájától; a kivitelezőket nem, mivel jómagam is köztük voltam. Az alapozásnál landolt néhány izzadságcsepp a homlokomról a sóder közt, Ed és Rod pedig a lépcsőket illesztették műgonddal a helyükre majd egy hónapon keresztül szinte minden nap. Onnan fentről megcsodálhattuk az „építő-kő-kockák” című bejegyzésemben részletezett műalkotást, amit többedmagammal ugyancsak én építettem. Hááát, elkeserítő látványt nyújtott csórikám, hadd áruljam el, de ha a zöld növényzet „beindul”, biztosan egyhamar szalonképesebb lesz.

Volt ám nagy csinnadratta az egész megnyitó nap körül: koncertek, vattacukor, miniszterelnök látogatás, egyéb nyalánkságok. A reprezentatív átadást megelőző este is a helyszínen serénykedtem, például utasításra színes csíkokat festettem a földre. Kéket, pirosat, sárgát. Azt se értem mire lesz majd jó, állítólag egy óriási barcode – tudjátok, ami a ruhák nyakában van, hogy is hívják?… termékellenőrző kód. Rendben, de még így se értem mi célt szolgál majd, de aki megálmodta, biztosan okkal tette. Summa summarum, az indiai munkairányító azt mondja nekem olyan este hat óra körül: „Te idefigyejjé’, te srác! Nekem most haza kell mennem, de fél óra múlva jönnek a takarító gépek, add már meg a telefonszámod és felhívlak később hogyan haladnak.” Szóval… tehát, akkor most… előléptettek? Mik vannak!? – gondoltam magamban. Holnap kora reggel jön a miniszterelnök raportra, ez meg hazamegy és a magyar srácra testálja az utolsó simítások felügyeletét. Amúgy nem gond, megoldom, csak hát érdekes! Kiadtam az ukázt a két porszippantó monstrummal a helyszínre érkező arcnak, a végén minőségellenőrzést tartottam, a munkaellenőr hívására mondtam a telefonba, hogy „persze, persze, minden rendben van, Janikám, ne aggódjá’ egy percet se!”, majd este nyolc után intettem a biztonságiaknak – na szevasztok éjjeli baglyok! Mellesleg a miniszterelnök biztosan elégedett volt, mert azóta se hívott, hogy micsoda kuplerájt hagytam magam után ott lent a kikötőben.

Zárásként csak annyit fűznék hozzá a fentiekhez, hogy elég későn esett le nekem, hogy a Silo Park jelentése magyarul Siló Park! Tudjátok mi az a siló, nem? Aki nem tudja, az nézze meg a mellékelt fotón (konkrétan arról a két henger alakú betontartályról van szó). A wikipedia szerint a siló ömlesztett liszt, cukor, illetve szemestermények (pl. búza) tárolására alkalmas épített, vagy szerelt berendezés. Szóval ez tényleg egy ipartelep lehetett eredetileg, felteszem itt pakolták ki az áruszállító hajókat. Valaki szerint azért nyitották meg az egészet, hogy a rögbi vb ideje alatt lealjasodó szurkolókat elszippantsa a családos és nyugalomban élni vágyók köreiből. Félreeső hely viszonylag, lehet törni-zúzni, randalírozni. Persze közel sem úgy, ahogy a hírek alapján most Londonban csinálják egyesek! Az illető azt a kérdést is felvetette, hogy kíváncsi lesz hányan szédülnek és fulladnak majd bele a kikötő vizébe, mert hát egy rossz mozdulat és ott köt ki az ember. Főleg, ha eszetlen birka, márpedig akad majd biztosan olyan is.


 ---
(Megfejtés: Ausztrália)
Zokszó nélkül fizettem ki Rodnak a két dollárt. Amúgy nem jártam messze: Franciaország ugyanis második lett, magyarán döntős volt a `99-es röbi vébén. A tippre az volt az okom, hogy emlékeztem a franciák egymást követő két évben ünnepelhettek a párizsi Diadalív árnyékában: `98-ban a foci világbajnok csapatuknak lengethették a nemzeti trikolort, a rákövetkező évben meg a rögbi válogatott ezüstjének (mostmár tudjuk) énekelhették az Internacionálét. Olyan közel voltam, olyan közel. Ellenben senki nem mondhatja rám, hogy nem lennék úriember, hiszen nem biztosra fogadtam!