Ahogy azt az előző bejegyzésemben említettem, az Új-Zélandról szóló blogok sorában ez sem kivétel abból a szempontból, hogy a magyarul író utazó nem tudja másképpen, csak magyarként szemlélni ezt az országot. Az összehasonlítgatások a mi otthonunkkal így nem csak hogy elkerülhetetlenek, annál inkább szükségesek a közös értelmezés végett. A könnyebb kezelhetőség érdekében témakörökbe csoportosítottam a mondanivalóm, mindegyikben pozitív és negatív oldalról is megvizsgálva az aktuális kérdést.
Bemelegítésként kezdjük talán az időjárással, ami nem csak a mi nyelvi közegünkben bizonyul sokszor jégtörő témakörnek, azaz olyan sekélyes beszédtémának, melynek során viszonylagos biztonságban tapogathatjuk körbe beszédpartnerünket, majd később az ott szerzett tapasztalatokra alapozva lendülhetünk bele „véresebb” és vérmesebb verbális csörtékbe és evezhetünk választásunk szerint veszélyesebb vizekre. Az új-zélandiak is előszeretettel beszélnek az időjárásról, akárcsak a zömmel az európai szigetországban élő őseik, főleg azért, mert hasonlóan megbízhatatlan az égi áldás itt, mint Angliában. Azért nem teljesen ugyanolyan. Mindenesetre szeszélyes, angolul a whimsical jelzőt találtam eddig a legillőbbnek rá… tehát szeszélyes. Ha az időjárásnak lenne neme, mindenképpen nőnemű lenne. Többször hallottam már helyiektől, hogy Aucklandben egy nap alatt megtapasztalhatja az ember mind a négy évszakot (in Auckland you can have four seasons in one day). Annyiban módosítanék, hogy ez akár egy óra alatt megtörténhet. És ezt nem azért mondom, hogy na most akkor mondjak egy nagyot… ez kéremszépen tényleg így van. Kinézve az ablakon látom, süt a nap, azt hinném ez a napi menü, de mire leérek az épület elé, már esik, majd mire magamra cibálom az esőkabátom és elérek a következő sarokig, megint kiderült. „Döntsétek má’ el odafent mit akartok, ne szívassátok má’ itt a jónépet!” – hányszor pillantottam így fel az égre! Ráuntam, szóval mostanság nem viszek magammal esőkabátot sehova. Ha viszont valaki szőrmebunda és nagykabátüzlet nyitásán törné a fejét Aucklandben, annak javallom, gondolja meg jobban. Jelenleg hivatalosan tél van… ennek semmi köze a télhez!!! Idén augusztus volt a leghidegebb hónap. Maradjunk annyiban, hogy párszor megvacogtam az elmúlt pár hetet egy pulóver és kiskabát alatt. Néhány napon belül itt a tavasz, majd jön a hírhedt úvésugaras új-zélandi nyár. Összességében kényelmesnek mondanám az aucklandi időjárást, szélsőségektől mentesnek, langymelegnek, mint a kihűlni készülő fürdővíz. Lukewarm. A kiegyensúlyozott éghajlat viszonylag alacsony páratartalommal párosulva az élet alapvető szükségleteit könnyíti meg, amiért nagyon hálás vagyok, másrészről viszont éppen emiatt oda az évszakok okozta változatosság, a markáns különbségekből adódó izgalmas életvitelváltás, szemléletmódosítás. Persze mondhatnánk, „kell a fenének a fagyos hideg magyar tél, lenne inkább mindig nyár, de legalább is tavasz!” Ezt azért vétóznám.
Hiszek abban, hogy az uralkodó éghajlat nagyban befolyásolja, ha nem egyenesen meghatározza az éppen aktuális országban élő nemzet kollektív temperamentumát. Az általam eddig megismert aucklandiek viselkedésében kilengéseknek a csíráját sem véltem felfedezni. Kiegyensúlyozott embereknek mondanám őket, tudjátok, amikor testbeszéddel a nyitott tenyerünket a föld felé fordítva mellmagasságban húzunk egy vízszintes vonalat jelezve, hogy olyan… sima minden. Göröngyöket nem tapasztaltunk, minden flottul ment. Megnyugtató a helyzet, másfelől az unalom határmezsgyéjén lavíroz. Az igazi szívdobbanásokat hiányolom innen, amitől a monitoron látszik, életben van a páciens. Flatliners, egyhangú sípoló simaság. Meglepődésemre épp a minap láttam a tévében egy helyi elismert sportolót a depresszió kezelésére létrehozott honlapot reklámozni; úgy tűnik szükség van erre Új-Zélandon. Ha pedig a médiában kimondják, akkor valószínű nem csak két-három visszajáró beteg tartja egymásnak melegen a pszichológus szobájában külön nekik rendszeresített bőrkanapét. Ma a munkaszünetben újságot lapozva figyelmes lettem egy rajzolt kivi madárra, aki körbejárva a földgolyót, apró madárlábnyomokat hagyott maga után. Ezt volt a kép alá írva: "We leave small footprints in this world." A környezetszennyezésre akartak ezzel utalni, azaz hogy az új-zélandiak csak igen-igen kis mértékben szennyezik a környezetüket. Tény. Négy egész négy tized millió ember él ezen a két szigeten, nagyjából akkora területen, mint Nagy-Britannia és Irország. Összehasonlításként csak Londonban tudtommal közel nyolc millióan élnek. Auckland lakossága azt hiszem másfél millió alatt van. A maradék alig három millió lélek szanaszét Új-Zélandon. Mintha Budapest és vonzáskörzete lakosságát szétszórnánk Olaszország majdnem teljes területén. Nem tudom jobban hangsúlyozni ezt az aránytalanságot. Az új-zélandi tehát nem csak egy kis nemzet, de a sors, vagy a történelem kegyéből lélekszámához mérten nagy területen élhet. Hogy egy hasonlattal éljek, egy alkalommal meglátogattam egy angol barátomat a szülei vidéki családi házában. Jártam már azelőtt olyan nagy házban, mint amekkora az volt, de amikor megtudtam, hogy csak apa és anya lakják a minimum öt vendégszobás, több fürdőszobás, fűtött garázsos, grillsütős-kertes házat, megkérdeztem a barátom: „Oszt mi’csinálnak a szüleid ketten egy ekkora hodályban?” „Mittomén, de biztos jól érzik magukat.”
