egy éra vége

Hát ma meg Halloween van. Október 31-én hétfőn. Az ünneppel velejáró jelmezbe öltözés az egész ügylet vicces része: nevetünk a kifent-kikent arcokon, de nevet az is, akin a maszk van. Állítólag ilyenkor (azaz a karneválok idején) eltűnnek, de legalább is elmosódnak a társadalmi különbségek, akár valósak, akár véltek.

Az aucklandiek úgy döntöttek, hogy a ma hétfői munkanap helyett már szombaton megünneplik a Halloweent, azaz előre isznak a medve bőrére, ha ez a hasonlat itt egyáltalán megállja a helyét. Ittak is rendesen, abba’ nem vót hiba! A belvárosban szombat este ilyesmiket lehetett hallani, hogy arrrrgh, burrrrrp, zeeeiiing, buuuund. Én legalább is ezeket hallottam, aki pedig részeg volt a jelmez alatt-mögött aznap este… na azok szolgáltatták a fenti hangeffektusokat. Jó kedvemben voltam, nem orroltam meg senkire, aki a lábamra lépett, vagy dülöngészve reflexszerűen a vállamra támaszkodott – "sorry mate" – mivel a vizuális orgia mindenért kárpótolt. A látványosságok csúcspontját egy ördögnek öltözött egyébként meleg srác produkálta, aki egy ponton se szó, se beszéd felugrott a lócájáról, egy szemvillanás alatt az apácakosztümös pultos lány mögött termett és imitálva nagy hévvel elkezdte hátulról fedezni. A csínhez szellemes verbális körítést is mellékelt, imígyen: "The devil is f*ing the nun!" A műapáca szemlátomást nemigen bánta az ördögi modort, a bár közönsége pedig kacagva köpte ki a még le nem nyelt sörkortyokat. Egyébként Halloween napján legitim ihatja le magát az ember a sárga földig — szalonképes állapot, ammegmi? Sutba vele! Kicsit később pár ismerőssel átballagtunk egy három sarokkal lentebb lévő félig nyitott, félig fedett sörözőbe. Az egyszerűség kedvéért nevezzük talán sörözőnek. Rögtön feltűnt, hogy Új-Zélandon vagyok (ha esetleg egy időre elfelejtettem volna), amikor a maori kidobó srác udvariasan megkért, hogy belépés előtt vegyem le a baseballsapkámat. Hosszú ujjú ingben, szövetnadrágban, az említett kalpaggal a fejemen és két kisüveges sör után színjózanul a rendész nem talált szalonképesnek a belépésre. Balra tőlem egy csontvázjelmezes srác támogatott egy nála is ingatagabb csontváz-leányt, előttünk meg visítozó fehérbőrű kiwi hölgyek tipegtek alig-szoknyában. Mindez rendben is van, na de az én baseballsapkám ugyan nem! Újabb példa arra hogyan és mennyire ragaszkodnak az új-zélandiak a szabályokhoz még azon a napon is, ami éppen a szabályok mellőzéséről szól(na). Rég feladtam már a szélmalomharcot ezzel a túlregulázott országgal, szó nélkül vágtam zsebre a fejfedőm. Entry approved. Így hal el az egyén, apró adagokban megfenyítve. Az egész tetejébe Meet Loaf koncert volt szombat este közvetlen a szállásom mellett lévő Vector Arénában. Kiváló időzítésnek vélem, hiszen Meet Loaf-nak nagyjából álarcot sem kell viselnie ahhoz, hogy Halloween ünnepén szalonképes legyen.

A Halloween nyárbúcsúztató ünnep, vélhetően a rómaiaktól, de inkább az írek őseitől, azaz a keltáktól ered, amikor is ebbe a világba talán a legkönnyebben libbenhetnek át a túlvilág, vagy az árnyvilág lényei. Innen a fura jelmezesdi. Új-Zélandon faramuci mód a telet búcsúztatják, már érezhető is ebben a feje tetejére állított fonák világban a nyár lehelete. Nekem személy szerint Halloween ünnepével majd egyetemben véget ért az aucklandi korszakom, a nyárral karöltve megkezdem másfél hónapos fejtágításomat, mely során zarándokszerűen több ezer kilométert teszek majd meg Új-Zéland szigeteit körbeutazva. Szállásomat felmondtam, egyetemi kutatásomat lezártam, munkát befejeztem. Ideiglenes poliszomtól búcsúzva ma kora reggel felbaktattam a Mount Eden vulkanikus magaslatára, onnan szemléltem Auckland látképét, de ahhoz túl messze volt, hogy Kispálékhoz hasonlóan csikket pöccintsek a városra. Szerda reggel indul a buszom északra, megpróbálok rajta lenni. Ennek az érának itt a vége, hát akkor fuss el véle.

rágbi wöld káp twini-ilivön

Október 23-án vasárnap este Új-Zéland pontot tett a hat hete tartó rögbi őrület végére: csapatuk megnyerte a világbajnokságot! Sporttörténelmet írt tehát az egymás közt csak All Blacks néven emlegetett nemzeti együttesük abban a sportágban, amit ezen a szigetországon szinte már vallási fanatizmus övez. A „szinte” szót szerintem nyugodtan el is hagyhatjuk. Ez a győzelem tehát nem pusztán egy kiváló eredmény… juj-de-jó-örüljünk… sokkal-sokkal és megint mondom, sokkal több annál! Legalább is az új-zélandiak életében sokkal több.



waterfront - fan zone

Rugby World Cup 2011 (kiwi kiejtési útmutatót lásd a címben): ez volt az a négy szó és ebben a sorrendben, amit annyiszor hallottam az elmúlt pár hét alatt rádióban, televízióban és élőben, hogy lassan már gyógyszert kellett szednem a kiütéses tüneteim kezelésére. Úgy vártam ennek a sportrendezvénynek a végét, mint a messiás eljövetelét. Teljesen megnyugodni azonban csak igen lassan tud majd ez az ország, mérget vennék rá, hogy még legalább újabb hat hétig fogják a hírblokkok élére tűzni a rögbi vb ügymenetének egy-egy emlékezetes mozzanatát. Tudatosan kiélvezik a jól megérdemelt győzelem édes manna ízét. De mi is történt valójában Új-Zélandon és elsősorban Aucklandben idén szeptember kilencedike, azaz a nyitómérkőzés óta? Hogy egy suta hasonlattal éljek, a kiwik egy hat hétig tartó mesterséges földrengést gerjesztettek maguknak, amire hónapok, sőt évek óta készülődtek és aminek az utórezgései még jó ideig pezsdíteni fogják a véredényeiket. Libabőr-libabőr!

fan zone - a nagy meccs előtt

Egy korábbi bejegyzésemben említettem már, hogy a 2011-es rögbi vb szlogenje ez volt: The World Is Here to Play. (Angolul kevésbé értőknek mondom, ez annyit tesz, hogy „mi most akkor szépen vendégül látjuk az egész világot, akik eljöttek ide hozzánk rögbit játszani.” Teccemérteni?) Úgy vélem ez kiváló bizonyság arra milyen szerepben szeretnék önmagukat látni az új-zélandiak és mi a valós helyzet; a kettő közt ugyanis komoly űr tátong. Akár tetszik, akár nem, a VILÁG nem jött el Új-Zélandra rögbit játszani. Ez egyszerűen nem igaz. Csak azért, mert nekik a rögbi a nemzeti sportjuk nem jelenti azt, hogy a világ fennmaradó részén is ugyanez a helyzet. A rögbi egy fiatal sportág, kiválóan passzol a hasonlóan fiatal Új-Zéland temperamentumához. (Az első rögbi vb-t 1987-ben rendezték, mellesleg ugyancsak Új-Zélandon és mellesleg azt is Új-Zéland nyerte, a mostani tehát a második aranyuk.) Nyilvánvalóan az angolok exportálták ezt a labdajátékot (is) a volt gyarmataikra, mily meglepő, aminek a lenyomata a mai napig kitapintható. Ha figyelmesen megnézzük, azt lehet látni, hogy három fő csoportra oszlik a világ rögbi-ügyileg. Az első a Brit-szigetek nemzetei, azaz Anglia, Skócia, Írország és Wales. Ez a „kötelező” csapatok gruppája, az őshaza. A második Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika — a monstre rögbi-államok, akik egyhamar és már rég túlnőttek az anyaországon. A harmadik pedig leegyszerűsítve az „egyéb” kategória, bár itt mindenkit érdemes lenne külön-külön sorra venni egy-egy mondat erejéig, hogy teljes kegyen a kép. Közülük a legmasszívabb Franciaország és ezen a ponton meg kell mondjam őszintén foggggalmam sincs a franciák miért tudtak mindig is élvonalbeliek lenni. Talán csak hogy borsot törhessenek az évszázados kedvenc ellenük, azaz az angolok és csatlósaik orra alá. A kontinentális Európából  még két csapat volt jelen az idei vb-n: Olaszország és Románia. Az előbbivel több szakértő szerint komolyan kell majd számolni négy év múlva. Az egyéb kategória második legmarkánsabb csapata az argentin, rajtuk kívül Dél-Amerika nem létezik a rögbi vb térképén. Az Egyesült Államoknak meg hát mindenhol ott kell lennie—meg van hozzá a pénzük és az emberanyaguk. Az USA-ban egyébként nyilván mindenki baseballt és amerikai focit nézett, amikor a rögbi csapatukat az összes ellenfél megsemmisítette (csak az oroszok ellen tudtak nyerni… éteri.) És hát Japán… ahogy a focilabdát szelídítik friss nemzetként, úgy lapozgatják fegyelmezetten a rögbi szabályait tartalmazó kézikönyvet is mostanság.

Nyolc év múlva azonban ők rendezhetik a rögbi világbajnokságot. A japánok. Számomra ez azt bizonyítja (Ázsia hegemóniája mellett), hogy a rögbi világméretű szeretne lenni, akárcsak a foci, nyitnia kell a jelenlegi viszonylag szűk körből. Négy év múlva a kellőképpen bejáratott Anglia lesz a helyszín, majd jöhet a jól előkészített ázsiai belépő. A walesi Rod szerint pár év(tized)en belül a rögbi legalább annyira népszerű lesz, amilyen most a foci. Naaa, én ezt nem tudom, há’lehet, de hogy jelenleg szinte kizárólag az angol nyelv által dominált világ játszóterein játsszák ezt a labdajátékot, az bizonyos. Az angolok legtávolabbi játszótere pedig Új-Zéland. Volt. Most már a kiwiké. A többi nemzet a franciákat (és talán az argentinokat) leszámítva statiszta a rögbi kozmoszában.

ott a kupa, hol a kupa

Új-Zéland tehát egyetlen árva ponttal ugyan, de megverte Franciaországot a döntőben. A meccset egyébként a végeredményt kivéve minden tekintetben a franciák nyerték, de a labdarúgáshoz hasonlóan a rögbi is pontjáték, így csak a végeredmény számít. Új-Zéland a vb teljes egészét nézve nagyon is megérdemelte a világbajnoki címet. Egy teljes nemzet mantrázott ezért az eredményért. Egy nem kiwi barátom kérdezte meg tőlem a minap enyhe szarkazmussal a hangjában: „Na és akkor mit kezdenek magukkal az új-zélandiak most, hogy vége a világbajnokságuknak?” Főleg hogy állítólag még ráfizetéses is volt a vb szervezése az államuknak (persze a rögbi szövetség tarolt).  Volt ám nagy csinnadratta, ahogy az ilyenkor illik, ugyanakkor némi csorba is esett a döntőben megszorongatott hősök ólomba még nem öntött mentális szobrain. A franciák mindenesetre szemtelenül beleköptek a levesükbe. Új-Zéland 2011 október 23-án éppen hogy megúszott ha egy forradalmat nem is, de egy utcai tüntetésekkel tarkított nemzeti katasztrófát biztosan. Ehelyett a győzelemmel járó jussuk össznépi eufória volt. A kettőt nem egy hajszál, inkább egyetlen pontkülönbség választotta most el egymástól. Vagy az ugyanaz?

A tömegben állva azon töprengtem el csöppet, hogy október huszonharmadikán vasárnap… nemzeti ünnepünkön... vajon hány embernek tűnt fel odahaza, hogy a világ másik végén egy számunkra szinte ismeretlen labdajátékban egy All Blacks néven becézgetett csapat aranyérmet nyert Új-Zélandnak?

állandóságok kora

Miután többek elmondása szerint a főnököm a melósoknál összerúgta a port az egyik, talán az egyetlen ellenlábasával, se szó, se beszéd elhagyta a céget, aminek az lett az eredménye, hogy most teljes a fejetlenség a szervezettség terén. Jim az a típusú vezető volt, aki minden alkalmazottnak (több száz!) fejből tudta a nevét és azt is hol fog a munkás az elkövetkező három napban dolgozni, hánykor kezd és mikor végez. Tudása sírba szállt vele.

Öreg hiba, ha egy rendszerben mindössze egyetlen ember van, aki minden szálat a kezében tart, hiszen így mindenki más neki van kiszolgáltatva és ha az illető szabadságon van, vagy ha nincs többé, a kollégák csak pislognak, hogy akkor-most-mi-is-hogy-is-merre-is? Multiknál dolgozók hallottak már olyanról, hogy process documentations, vagy handover, vagy successor kinevelése: na hát itt egyik sem volt és ugyan Jim már hetekkel ezelőtt kilépett, csak mostanság kezdenek a hátrahagyottak ismét levegőhöz jutni. Én személy szerint ebből vajmi keveset éreztem és érzek a saját bőrömön, mivel jó pár hete ugyanazon a helyen dolgozom és várhatóan maradok is egy darabig. Hogy meddig? Október végéig. És hogy hol? Egy bőrgyárban. Összesítve egy biztos csavar vagyok jelenleg a melósok gépezetében, aki minden reggel 6:30-kor megjelenik a munkásleosztó központban, furgonba ültetik és elviszik a gyárba, ahol pontban 7:00-kor kezd, majd egy tizenöt perces tea és egy harminc perces ebédszünettel díszített munkanap után 3:30-kor végez, a furgon felveszi és hazafuvarozza. Tiszta sor. Nem okozok fejfájást se magamnak, se másnak. Jim végső hagyatéka ez számomra, amit onnan gyanítok, hogy az első napomon a gyárban külön felhívott és érdeklődött a személyes kis lelki világom felől a munka minőségével kapcsolatban. Csodálkoztam is, amikor láttam a mobilom kijelzőjét és arra gondoltam, hogy hát ez meg minek hív? Utólag összerakva a képet Jim már akkor tudta, hogy távozni fog és mivel mindig is jóban voltunk, a mindenféle lim-lom melók helyett egy fix, viszonylag tiszta és fizikálisan nem megerőltető feladatkört talált nekem. Örök hálám.

Ez az állandó munka a maga nehézségeivel együtt kincs, ami lehetővé teszi az utazásom novemberben és december első két hetében. Idézőjelben véve többen ölnének most ezért a melóért, mivel a rögbi vb áldásos hatásaként ismét idézőjelben véve senki sem keres munkásokat, az alkalmazók inkább a meccseket nézik. Szóval munkamegbízás alig, cserébe sokkal több a melós kéz, akik a vb idejére jöttek ebbe az országba és alkalmi munkákat keresnének. Megbecsülöm tehát a gondviselés jóindulatát ebben a nehéz helyzetben.

türkiz szín... szerintem kék

Megpróbálom sorra venni miket csináltam eddig. Több ezer különféle színű és méretű kutyapórázt címkéztem fel és csomagoltam be forrasztott műanyagtasakokba, ács-és kőművestáskákra szereltem fel kalapácstartókat, majd bőrövre fűzve címkéztem fel őket nagynyomású tűzőgéppel, birkák és borjúk kikötésére alkalmas láncokat gyártottam, bőrövek oldalait festettem speciális olasz gyártmányú géppel, árral és kalapáccsal lyuggattam marhák vezetéséhez szájzárakat, szegecseltem táskákat, késtartókat, csomagoltam rögbi vb logóval ellátott pénztárcákat, vágtam, szeleteltem, aprítottam, gyalultam. Soha nem hittem volna milyen összetett munkafolyamatok során készülnek el az akár mindennapi használatra alkalmas bőrtárgyak. Most valóra válik az az álmom, hogy végre egy valamirevaló szakmát is kitanuljak, ne csak teoretikus zagyvaságokkal tömjem a fejem főleg az angol-amerikai irodalom és a fotográfia terén. Persze munka után az ilyen jellegű könyveimet bújom, szóval ott az egyensúly az elmélet és a gyakorlat oltárán. Biztos láttatok már szövetboltban acélkarikára felfűzött mintaanyagokat, fantázia színnévvel ellátva, amit végiglapozva döntheti el a potenciális vevő, hogy miből rendeljen és mennyit. Na hát én az elmúlt pár napban azokat gyártottam, csak linóleumból, más néven pvc-ből. Charcoal színből 1022 darabot, Sky színből 1050 darabot, Ice színből is nagyjából annyit, de hátra van még nyolc tekercs pvc, amit fel kell szeletelnem. Először sniccerrel méretre vágom a limóleum gurigát, papíron kiszorzom-osztom a rendelkezésre álló anyagból mit szeretnék kihozni, majd fülvédővel a fejemen egy présgép elé állok, és gombnyomásra egy téglalap alakú késsel mintát vágok az anyagba. Bang, bang, bang! Következő sor: bang, bang, bang! Izgalmas, nem? Hát nem az! De legalább jó unalmas. Közben meg a Magashegyi Underground Metróhuzat című nótájából dúdolom azt a sort, hogy „Tesz-vesz a kezem, üres a fej, naponta így megy valamivel / Telik az idő, szakad a konfettieső.”

A gyári munkások listája a következő: Carl, Alan, Kevin, John, Fitti, Lynn, Iona, Ryan, Len, Auntie, Ray. Carl a fő-fő főnök, én csak Villámnak hívom, mert feszt rohan. Állandóan pörög, hótideg, telefonál, intézi a rendeléseket… menedzserbetegségben szenved... átérzem a helyzetét, nem lehet könnyű tartani a határidőket. Akire talán még nagyobb nyomás nehezedik, az Alan. Ő nem más, mint a placcmester, a munkairányító, a team leader, a boxzsák, akit alulról és felülről egyaránt pofoznak. Hódnak hívom, mert úgy néz ki, mint egy hód, de jellemre is olyan: óránként többször körbejárja a területét, hozza-viszi az árut, javítja az elromlott gépeket, instruálja a munkásait. Szerencséjére nekem elég egyszer megmutatnia valamit, nem sok idejét pazarlom. Amikor a linóleum négyzetméterét számoltam előtte fennhangon magyarul, oldalra pillantva látom Alan bambán bámul rám, hogy ez meg milyen nyelven karattyol!? Gyorsan átváltottam az ő mentális világára: five times three is fifteen, that would leave us a thousand samples per roll… three boxes, I reckon. Onnan rendben voltunk. Kevin a gyár melletti üzletet vezeti, nem sok ügyem van vele. John csomagol és dobozol. És motyog. Ezért Motyoginak hívom, mert abba az embertípusba tartozik, aki azt hiszi mások olvasnak a gondolataiban és elég, ha csak a mondatainak a felét mondja ki hangosan, azt is az orra alatt durmolva. Ráadásul a fél mondatainak a végét kuncogva még el is harapja, mert bizonyára viccesnek találja, amit fejben kigondolt. Fitti egy fiatal samoai srác, aki nem hogy nem motyog, de soha nem beszél. Semmit. Komolyan. Ő Néma, bár tudom, hogy nem néma. Lynn a felesége, aki cserébe állandóan beszél. A férjének eldöntendő kérdéseket tesz fel, amire Fitti vagy bólint egyet, vagy nem. Ennyi. Iona ugyancsak samoai, de az idősebb kiadásból, akinek a „lassan járj, tovább érsz” velős meglátás lehetne a jelmondata. Csupa szív ember. Ryan a raktáros, tipikus kiwi srác, akinek minden helyzetre a sweet as jelző jut eszébe. Len szegecsel és bőrcsíkokat vág naphosszat, hihetetlen a türelme. Auntie pedig az az idős néni, aki bármit elé tesznek, azt sipp-supp megvarrja. Az Egyenlítőt bizonyára többször körbeérné a heti szinten elhasznált cérnamennyisége. Végül Ray a nagy öreg, az őskövület, az archetipikus mesterkópé, akiről az a hír járja, hogy nem igen tudnának neki újat mutatni a bőrdíszműves szakma területén. Nekem elmesélte, hogy 56-os magyarokkal dolgozott annak idején együtt itt Aucklandben. Hogy mik vannak!?

Szerencsémre Alan virtuálisan előléptetett, azaz egész munkafolyamatokat bíz már rám, ami a kicsomagolástól, a rendelés kezeléséig a számítógépben, a címkék nyomtatásán keresztül, a végső polcra pakolásig tart. Észrevette, hogy tudom mi az order number, SKU, más néven product code, deadline, customer number és az ehhez hasonló nyalánkságok. Magyarhonban kijutott nekem az efféle jóból, csak ez jobb, mert itt mozgok is, nem csak az „ámítógép” előtt ülök naphosszat. Mostanra szinte mindenki rendelését én kezelem a kumpjúterben, mindenki hozzám jön, ha nyomtatnia kell, Alan meg vigyorog rám, hogy végre nem neki kell istápolnia őket.

Az egyetlen dolog, ami az agyamra megy a bőrgyárban, az a rádió. Classic Hits néven fut a csatorna, amit munka közben hallgatunk… nagyon csúnya dolgokat tudnék művelni a zenéért felelős szerkesztőkkel. A főszerkesztő nevét nem vagyok hajlandó ide leírni, a fickó szerintem egész konkrétan pályát tévesztett, csak még senki nem mondta meg neki. Ott van például Bruno Mars dala Marry You címmel. Miért kell naponta többször lejátszani? Miért? Guglizzátok meg, bár szerintem nem érdemes. Több mint egy hónapja hallgatom a szövegét, miszerint I think I wanna marry you. Vedd már el azt a lyányt, ne csak a szád járjon, aztán maradnál csendben mindenki nyugodalmára, te Bruno! Na jó, zárásként elmondok egy viccet, amit Lentől hallottam. Aszongyahogy:

There was a man who worked at a factory for twenty years. Every evening when he left the plant, he would push a wheelbarrow full of firewood to the guard at the gate. The guard would look through the firewood, and find nothing and pass the man through. On the day of his retirement the guard asked the man: `Charlie, I`ve seen you walk out of here every night for twenty years. I know you`ve been stealing something amongst the firewood. Now that you`re retired, tell me what it is.` The man replied with a smile: `Wheelbarrows!`