nemzeti hovatartozás, egyenlő kérdőjel

Auckland megkérdőjelezhetetlenül multikulturális és multinacionális (nagy)város. Polisz, annyi bizonyos, de hogy mennyiben megalo, az már heveny vita tárgyát képezhetné. Nekem inkább mikro, sem mint makro. Na jó, ennyit a verbális zsonglőrködésről; térjünk a választott tárgyra, azaz nézzük meg ki milyen nemzet fia-lánya errefelé?

Szállásom a Railway Station eklatáns példája lehetne, mi folyik valójában ebben a városban. Egy pillanatra visszatérve a fent említett görög gyökerű szavakhoz azt az analógiát vonnám, hogy ebben az épületben mikroszinten elevenedik meg mindaz, ami makroszinten pezseg Aucklandben: bábeli zűrzavar! Nem ma kezdtem a párbeszédet különböző nyelvekkel és egyéb nemzeti kuriózumokkal, de enyhén fogalmazva is többször beletört már a bicskám annak megállapításába, ki hol láthatta meg először a napvilágot. Felsorolás szinten eleddig a következő nemzetiségű embertársaimhoz volt szerencsém: amerikai, angol, arab (elég tág fogalom, tudom), argentin, ausztrál, brazil, chilei, costa ricai, cseh, dél-afrikai, francia, fülöp-szigeteki (azon belül is Sebu tájegységből), görög, indiai (azon belül többek közt például panjabi), ír, japán, kanadai, kínai, koreai, malajziai (azt úgy mondjuk maláj?), mexikói, német, román, skót, spanyol, svéd, szerb, szlovén, tajvani, thai(földi), török, uruguayi, új-zélandi, új-zélandi maori, walesi… azt hiszem talán ennyi. Csak így végigolvasni belefájdul az ember feje, nem? Akárcsak azt végighallgatva, hogy "Shrimp is the fruit of the sea. You can barbecue it, biol it, broil it, bake it, sautee it. There`s, um, shrimp kebabs, shrimp creole, shrimp gumbo, pan fried, deep fried, stir fried. There`s pineapple shrimp and lemon shrimp, coconut shrimp, pepper shrimp, shrimp soup, shrimp stew, shrimp salad, shrimp and potatoes, shrimp burger, shrimp sandwich... That`s, that`s about it." (Bubba)

Felvezető szöveg nélkül engedjétek meg, hogy felvillantsak pár velem megtörtént esetet, amolyan kaleidoszkópszerűen. Tessék parancsolni:

Be nem álló szájú chilei sráccal magyarként pakolom a Kanadából importált minőségi faléceket egy ötvenes új-zélandi fickó keze alá… "Thank you, matey." Álljunk csak itt meg egy szóra, Grétsy tanár úr! „Megkérdezhetem honnan ez az akcentus?” – így én. "I’m from Edinburgh." Nnna, akkor helyben is volnánk: a helyinek titulált munkatárs tehát hazájában még skótkockás szoknyát hordott, de ha ő nem is, az apja biztosan.

Uruguayi lány stílusosan My Bar nevű kocsmában (inkább tejivónak mondanám) csillogó szemmel kéri, meséljek neki Európáról. „Melyik részéről?” – kérdem. Az mindegy, ő még soha nem járt ott, bármit elhisz, amit mondok neki, amúgy is olyan kicsi az a kontinens, hogy minden nemzet egymás szájából nézi ki a falatot. „Ha mondjuk a németek hangosan hallgatják a zenét, a franciák kihívják a rendőröket csendháborítás miatt, nem?” „Azért ez nem teljesen igaz, deee… értem mire célzol.” – mondom. A román évfolyamtársam pár év kiwi tapasztalattal a háta mögött magabiztosan állítja, hogy soha nem érezte még ilyen előkelőnek magát, mint itt – igen, ezt a szót használta, előkelő (aristocratic). Ha ugyanis Új-Zélandon európai vagy, kis túlzással (anélkül is) tökmindegy melyik országból érkeztél, Te, kedves barátom e-u-ró-pa-i vagy! Egyértelmű, nem? Valamiféle ódon őshaza halovány képe derenghet fel agyakban, a történelem dohos szagával körüllengve, kollektív tudathalmazba ágyazva. Európa itt EGY egységnek számít, mert olyan messze van és olyan sok aprócska ország van arrafelé, hogy kigúvad az ember szeme, mire az összes nevét kiböngészi az atlaszon. "I’m from Europe." – mondtam már ki számtalanszor ezt a rövid mondatot rögtön a nevem után. „Aha, akkor rendben van, most már tudom honnan jöttél!” „Ööö, valóban?”

Szlovén lány tágra meredt szemmel nyugtázta, hogy tudom hol van Maribor, a mexikói Miguel meg jelezte, menjek Mexikóba angolt tanítani, mert ott nagy szükség lenne rám. „És azt jól megfizetik?” – kérdezem. „Á, dehogy, de legalább rekeszszám ihatnád az olcsó sört!” – vigyorog.

Félórás napfürdőzés a parkban. Szünet, azaz a már korábban említett smoko ideje. Ölemben az arabtól vásárolt bárány kebab rizzsel, mutatóba salátával körítve. A skót John saját adagja fölött, két falat közt: "Look at that wee lass with all those pigeons." A tér közepén kínai kislány szalad kenyérhéjat magasra tartva a kezében, mögötte Hitchcock filmbe illő madárrajjal. Valóban, hiszen a wee szó jelentése a skót angolban little, a lass meg girl. Lo-gi-kus. Mintha magyarul azt mondanád, kiccaj. Igenel erre John (mármint a wee lass = little girl revelációmra). És azt tudtam, kérdezi, hogy a wee franciául azt jelenti „igen”? „Igeeen?” – kérdezek vissza, az meg hogy lehet? Pár másodpercre teljesen kikapcsolt az agyam, hiába kopogtattam a buksim, nem jutott eszembe hogy van franciául az „igen”, pedig azóta mélyen belém ivódott, amióta gyerekként az M1-en egy érthetetlen mód szinkronizálatlanul leadott fekete-fehér francia filmben hallottam Alain Delont legalább tízszer belevartyogni egy telefonkagylóba: "oui, oui… oui…oui, oui, oui…oui." A franciák igenléséhez hasonló hangskálát addig csak disznóölésen hallottam, ahogy a vesztét érző koca sivít, amikor a két hátsó lábánál fogva hajnal négykor pálinkától megittasult markos magyar martaloncok rángatják ki az óljából. Kapaszkodna a lelkem az ajtófélfába, csak hát nincs ujja, illetve van neki kettő, csak az pata és igen-igen csúszik a betonon, főleg ha aznap éjjel fagyott is. A bökőt már fenik neki, nyaka alá meg műanyag lavórt tartanak. Azóta nem szeretem a hagymás vért! Míg ez a röpke közjáték lepereg az agyamban, végig értelmetlenül bámulok a velünk szemben ücsörgő francia srácra, de ő nem reagál, tehát vagy nem értette, amit John mondott, vagy nem tudja hogy mondják franciául az „igen”-t. Szerintem az előbbi. Aztán leesik: wee John szerint egyenlő oui. „Na jó, legyen. Ez nagyjából úgy igaz, ahogy John a te neved magyarul Jancsi.” Az, de mégse az!

"So, you’re from Hungaria?" "No, I’m from Hungary." Ez is többször elhangzott már élőben. Többeket meglepetésükre el kellett keserítenem, nem létezik olyan ország, hogy Hungaria. Azt csak mi szoktuk kiabálni focimeccseken „ria-ria” előképzővel! „De olyan van, hogy Bulgária, nem?” Van.

"Ah, so you have a river Buda in Hungaria?" Ülj le, egyes! Nincs mentőkérdés!

És hát természetesen az elmaradhatatlan, az örökzöld, a kedvencként közkedvelt nemzetközi tévképzet, miszerint: Magyarországon tényleg éltek vámpírok?... Há’lehet! Az új-zélandi Chris az építkezésen nem értette hogy bírom elviselni a napsütést, biztos valami új generációs vámpír lehetek. Drakula otthona, Transylvania (azaz Erdély)… az egy külön ország amúgy, vagy hogy kell ezt elképzelni? Egybevont történelem-és földrajzórát rögtönzök, dióhéjban.

Külföldön járó magyarok rengeteg ilyen és ehhez hasonló példát tudnának felsorolni, kérdés nem fér hozzá. Mindezeket nem azért írtam itt le, hogy másokat lekicsinyítsek, vagy sértegessek. Én sem tudom mi lehet teszem azt Dél-Amerikában, soha nem jártam ott és biztos bugyuta kérdésekkel traktálom az onnan származókat. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, mennyire messze van innen nézve Európa, nem kilométerben mérve (úgy is), inkább átvitt értelemben, ha lehet ilyet mondani. Könnyebb eljutni innen Pekingbe, mint Párizsba! Az a kínai srác, akit a minap láttam pizzaszeletet pálcikával szájba applikálni, biztos „virtuálisan” akarta átélni Rómát, de kínai mivoltát sehogy sem tudta megtagadni. Ez egyébként egy kitűnő példa arra, amit a kínaiakkal kapcsolatban szoktam érezni: „Na, ez azért már több a sok(k)nál!”

"Hola... Como estas?" Ezt… ezt… most nem fordítom le, mert aki bírja a spanyol nyelvet, az pontosan tudja mit jelent, aki meg nem, az éppen annyit ért most belőle, amennyi az én fejemben derengett, amikor a kérdést nekem szegezték. A szállás bejárata előtt egy argentin srác honfitársának nézett… rövid beszélgetés után kiderítettem miért. Hosszú haj, szőrös ábrázat, sportcipő és polár felső, egyenlő focista. Tiszta Batistuta.

Július negyedike van. Az amerikaiak számára a nemzeti hovatartozás kérdése egyenes választ indukál: American. Full stop. Vagyis inkább period. Magyarul pont (mondat végi). Ahogy az egyik kedvenc megboldogult egyetemi tanárom mondta: „Az amerikaiak biztos rájöttek, hogy a full stop úgy hangzik, mintha azt mondanád: "Fool. Stop!" Ezért aztán ők inkább a period használata mellett voksoltak.” Én meg hozzáteszem, a britek ezen még agyalnak. Esetleg ők erre még nem jöttek rá!? Lehet, hogy valakinek el kéne ezt mondani nekik? I don’t think so. Gondolom a period szó másik jelentése miatt kerülik. Tegyék!