állandóságok kora

Miután többek elmondása szerint a főnököm a melósoknál összerúgta a port az egyik, talán az egyetlen ellenlábasával, se szó, se beszéd elhagyta a céget, aminek az lett az eredménye, hogy most teljes a fejetlenség a szervezettség terén. Jim az a típusú vezető volt, aki minden alkalmazottnak (több száz!) fejből tudta a nevét és azt is hol fog a munkás az elkövetkező három napban dolgozni, hánykor kezd és mikor végez. Tudása sírba szállt vele.

Öreg hiba, ha egy rendszerben mindössze egyetlen ember van, aki minden szálat a kezében tart, hiszen így mindenki más neki van kiszolgáltatva és ha az illető szabadságon van, vagy ha nincs többé, a kollégák csak pislognak, hogy akkor-most-mi-is-hogy-is-merre-is? Multiknál dolgozók hallottak már olyanról, hogy process documentations, vagy handover, vagy successor kinevelése: na hát itt egyik sem volt és ugyan Jim már hetekkel ezelőtt kilépett, csak mostanság kezdenek a hátrahagyottak ismét levegőhöz jutni. Én személy szerint ebből vajmi keveset éreztem és érzek a saját bőrömön, mivel jó pár hete ugyanazon a helyen dolgozom és várhatóan maradok is egy darabig. Hogy meddig? Október végéig. És hogy hol? Egy bőrgyárban. Összesítve egy biztos csavar vagyok jelenleg a melósok gépezetében, aki minden reggel 6:30-kor megjelenik a munkásleosztó központban, furgonba ültetik és elviszik a gyárba, ahol pontban 7:00-kor kezd, majd egy tizenöt perces tea és egy harminc perces ebédszünettel díszített munkanap után 3:30-kor végez, a furgon felveszi és hazafuvarozza. Tiszta sor. Nem okozok fejfájást se magamnak, se másnak. Jim végső hagyatéka ez számomra, amit onnan gyanítok, hogy az első napomon a gyárban külön felhívott és érdeklődött a személyes kis lelki világom felől a munka minőségével kapcsolatban. Csodálkoztam is, amikor láttam a mobilom kijelzőjét és arra gondoltam, hogy hát ez meg minek hív? Utólag összerakva a képet Jim már akkor tudta, hogy távozni fog és mivel mindig is jóban voltunk, a mindenféle lim-lom melók helyett egy fix, viszonylag tiszta és fizikálisan nem megerőltető feladatkört talált nekem. Örök hálám.

Ez az állandó munka a maga nehézségeivel együtt kincs, ami lehetővé teszi az utazásom novemberben és december első két hetében. Idézőjelben véve többen ölnének most ezért a melóért, mivel a rögbi vb áldásos hatásaként ismét idézőjelben véve senki sem keres munkásokat, az alkalmazók inkább a meccseket nézik. Szóval munkamegbízás alig, cserébe sokkal több a melós kéz, akik a vb idejére jöttek ebbe az országba és alkalmi munkákat keresnének. Megbecsülöm tehát a gondviselés jóindulatát ebben a nehéz helyzetben.

türkiz szín... szerintem kék

Megpróbálom sorra venni miket csináltam eddig. Több ezer különféle színű és méretű kutyapórázt címkéztem fel és csomagoltam be forrasztott műanyagtasakokba, ács-és kőművestáskákra szereltem fel kalapácstartókat, majd bőrövre fűzve címkéztem fel őket nagynyomású tűzőgéppel, birkák és borjúk kikötésére alkalmas láncokat gyártottam, bőrövek oldalait festettem speciális olasz gyártmányú géppel, árral és kalapáccsal lyuggattam marhák vezetéséhez szájzárakat, szegecseltem táskákat, késtartókat, csomagoltam rögbi vb logóval ellátott pénztárcákat, vágtam, szeleteltem, aprítottam, gyalultam. Soha nem hittem volna milyen összetett munkafolyamatok során készülnek el az akár mindennapi használatra alkalmas bőrtárgyak. Most valóra válik az az álmom, hogy végre egy valamirevaló szakmát is kitanuljak, ne csak teoretikus zagyvaságokkal tömjem a fejem főleg az angol-amerikai irodalom és a fotográfia terén. Persze munka után az ilyen jellegű könyveimet bújom, szóval ott az egyensúly az elmélet és a gyakorlat oltárán. Biztos láttatok már szövetboltban acélkarikára felfűzött mintaanyagokat, fantázia színnévvel ellátva, amit végiglapozva döntheti el a potenciális vevő, hogy miből rendeljen és mennyit. Na hát én az elmúlt pár napban azokat gyártottam, csak linóleumból, más néven pvc-ből. Charcoal színből 1022 darabot, Sky színből 1050 darabot, Ice színből is nagyjából annyit, de hátra van még nyolc tekercs pvc, amit fel kell szeletelnem. Először sniccerrel méretre vágom a limóleum gurigát, papíron kiszorzom-osztom a rendelkezésre álló anyagból mit szeretnék kihozni, majd fülvédővel a fejemen egy présgép elé állok, és gombnyomásra egy téglalap alakú késsel mintát vágok az anyagba. Bang, bang, bang! Következő sor: bang, bang, bang! Izgalmas, nem? Hát nem az! De legalább jó unalmas. Közben meg a Magashegyi Underground Metróhuzat című nótájából dúdolom azt a sort, hogy „Tesz-vesz a kezem, üres a fej, naponta így megy valamivel / Telik az idő, szakad a konfettieső.”

A gyári munkások listája a következő: Carl, Alan, Kevin, John, Fitti, Lynn, Iona, Ryan, Len, Auntie, Ray. Carl a fő-fő főnök, én csak Villámnak hívom, mert feszt rohan. Állandóan pörög, hótideg, telefonál, intézi a rendeléseket… menedzserbetegségben szenved... átérzem a helyzetét, nem lehet könnyű tartani a határidőket. Akire talán még nagyobb nyomás nehezedik, az Alan. Ő nem más, mint a placcmester, a munkairányító, a team leader, a boxzsák, akit alulról és felülről egyaránt pofoznak. Hódnak hívom, mert úgy néz ki, mint egy hód, de jellemre is olyan: óránként többször körbejárja a területét, hozza-viszi az árut, javítja az elromlott gépeket, instruálja a munkásait. Szerencséjére nekem elég egyszer megmutatnia valamit, nem sok idejét pazarlom. Amikor a linóleum négyzetméterét számoltam előtte fennhangon magyarul, oldalra pillantva látom Alan bambán bámul rám, hogy ez meg milyen nyelven karattyol!? Gyorsan átváltottam az ő mentális világára: five times three is fifteen, that would leave us a thousand samples per roll… three boxes, I reckon. Onnan rendben voltunk. Kevin a gyár melletti üzletet vezeti, nem sok ügyem van vele. John csomagol és dobozol. És motyog. Ezért Motyoginak hívom, mert abba az embertípusba tartozik, aki azt hiszi mások olvasnak a gondolataiban és elég, ha csak a mondatainak a felét mondja ki hangosan, azt is az orra alatt durmolva. Ráadásul a fél mondatainak a végét kuncogva még el is harapja, mert bizonyára viccesnek találja, amit fejben kigondolt. Fitti egy fiatal samoai srác, aki nem hogy nem motyog, de soha nem beszél. Semmit. Komolyan. Ő Néma, bár tudom, hogy nem néma. Lynn a felesége, aki cserébe állandóan beszél. A férjének eldöntendő kérdéseket tesz fel, amire Fitti vagy bólint egyet, vagy nem. Ennyi. Iona ugyancsak samoai, de az idősebb kiadásból, akinek a „lassan járj, tovább érsz” velős meglátás lehetne a jelmondata. Csupa szív ember. Ryan a raktáros, tipikus kiwi srác, akinek minden helyzetre a sweet as jelző jut eszébe. Len szegecsel és bőrcsíkokat vág naphosszat, hihetetlen a türelme. Auntie pedig az az idős néni, aki bármit elé tesznek, azt sipp-supp megvarrja. Az Egyenlítőt bizonyára többször körbeérné a heti szinten elhasznált cérnamennyisége. Végül Ray a nagy öreg, az őskövület, az archetipikus mesterkópé, akiről az a hír járja, hogy nem igen tudnának neki újat mutatni a bőrdíszműves szakma területén. Nekem elmesélte, hogy 56-os magyarokkal dolgozott annak idején együtt itt Aucklandben. Hogy mik vannak!?

Szerencsémre Alan virtuálisan előléptetett, azaz egész munkafolyamatokat bíz már rám, ami a kicsomagolástól, a rendelés kezeléséig a számítógépben, a címkék nyomtatásán keresztül, a végső polcra pakolásig tart. Észrevette, hogy tudom mi az order number, SKU, más néven product code, deadline, customer number és az ehhez hasonló nyalánkságok. Magyarhonban kijutott nekem az efféle jóból, csak ez jobb, mert itt mozgok is, nem csak az „ámítógép” előtt ülök naphosszat. Mostanra szinte mindenki rendelését én kezelem a kumpjúterben, mindenki hozzám jön, ha nyomtatnia kell, Alan meg vigyorog rám, hogy végre nem neki kell istápolnia őket.

Az egyetlen dolog, ami az agyamra megy a bőrgyárban, az a rádió. Classic Hits néven fut a csatorna, amit munka közben hallgatunk… nagyon csúnya dolgokat tudnék művelni a zenéért felelős szerkesztőkkel. A főszerkesztő nevét nem vagyok hajlandó ide leírni, a fickó szerintem egész konkrétan pályát tévesztett, csak még senki nem mondta meg neki. Ott van például Bruno Mars dala Marry You címmel. Miért kell naponta többször lejátszani? Miért? Guglizzátok meg, bár szerintem nem érdemes. Több mint egy hónapja hallgatom a szövegét, miszerint I think I wanna marry you. Vedd már el azt a lyányt, ne csak a szád járjon, aztán maradnál csendben mindenki nyugodalmára, te Bruno! Na jó, zárásként elmondok egy viccet, amit Lentől hallottam. Aszongyahogy:

There was a man who worked at a factory for twenty years. Every evening when he left the plant, he would push a wheelbarrow full of firewood to the guard at the gate. The guard would look through the firewood, and find nothing and pass the man through. On the day of his retirement the guard asked the man: `Charlie, I`ve seen you walk out of here every night for twenty years. I know you`ve been stealing something amongst the firewood. Now that you`re retired, tell me what it is.` The man replied with a smile: `Wheelbarrows!`