pakolóbrigád

Az úgy van, ha az ember egy vadonatúj közegben kezd el élni, olyan dolgokra adja a fejét, amit otthon valószínűleg soha nem tenne. Velem ez jelenleg a munka terén van így. Mindig is érdekelt milyen lehet a melós élet és kézfeltartásos alapon megszavaztam önmagamnak, hogy ezennel ki is próbálom gyakorlatban, hadd tudjak saját tapasztalataimra hivatkozva nyilatkozni, ha valaki meg találná kérdezi tőlem milyen a munkások szociális helyzete Új-Zélandon. Jelentem: egész jó.

Több napos hajnali ébredést követően órákig ültem egy padon a munkásleosztó központban, ami a lakhelyemtől három perc sétára van. Az egyik nagy előnye ennek a városban, hogy minden valóban elérhető sétával. Sétálva. Gyalog. Az új-zélandi lassú folyású események azonban ez alkalommal is igaznak bizonyultak. Többszöri egyeztetést követően részt kellett vennem egy orientáción, ahol elmondták, hogy a hosszabbító kábelben el lehet botlani, a létráról le lehet esni, a konnektorba meg ne nyúljunk bele, mert az áram nem a hús-vér ember barátja. Körbe kellett néznem, hogy vannak-e gyerekek a teremben. Nem voltak. Voltak viszont írek, akiknek harsánysága csak az általuk használt angol nyelv torzságával vetekedhet. Mellesleg mindig is komáltam az ír akcentust, itt Aucklandben viszont minimum furcsának hat a Dublinból importált hanglejtés. Azért az előadó hölgyet sem kellett félteni, akinek nyers új-zélandi akcentusa a különféle metakommunikációs elemekkel fűszerezve (például feltartott hüvelykujj fontos üzenetet hordozó mondat végén jelezve, hogy mindenki érti, ugye?) zene volt az angol nyelviségre kihegyezett fülemnek. A papírlapomra jó diák módjára serényen jegyzeteltem is az áthajlásokat, szótagelharapásokat, szóösszevonásokat és társait. Külön kitérek majd a helyi angolra egy későbbi alkalommal, most csak teaser-ként annyit mondanék, hogy az új-zélandiaknak komoly problémáik vannak az `e` betű kiejtésével. Jelesül: best=[bi:(ə)st], never=[´nivəª], ten=[ti:(ə)n], whatever=[wad´ivəª] Ez felteszem a fonetikában jártas szakbarbároknak se mond így sokat, tényleg csak mézesmadzag ez most, később visszatérek részletesebben ehhez a nyelvi témához. Ugyanis igen-igen izgalmas.

`pokoli torony` (jobbra)

Az orientációt (induction) követően felkerült a nevem a munkások listájára. Ha jól emlékszem a negyedik napon, amikor már erősen kezdtem hitehagyottá válni, a főnök egy lapot nyomott a kezembe és a rádióban bömbölő James Hetfieldet túlkiabálva elmondta, hogy a többiekkel egyetemben száljak be abba a furgonba és a sofőr elvisz a helyszínre. Ma van meló. Sweet (ez a kiwiknél annyit tesz „rendben”). Egy utcasarkon kihajítottak bennünket, nagyjából nyolcan lehettünk, köztünk Nikos is, aki már rutinos motorosnak számított, főleg mellettem, elsőnapos Vackor mellett. Narancssárga fényvisszaverős mellényben, bakancsban és sisakban ácsorogva majszoltuk a reggeli szendvicset és hallgattuk, ahogy Richard (egy maori srác) az égre sandítva panaszkodik a szitáló eső miatt. Majd jött még vagy tíz hasonszőrűen öltözött legény és az egész brancs bevonult egy alagsori parkolóba. A feladat a következő: zárt lépcsőházban a hatodik emeletre felhordani a platós kocsin csinosan felhalmozott furnérlapokat. Olyanokról van szó, melyekkel az irodákban a számítógépek előtt ülő kollégákat szokták egymástól elszeparálni amolyan „kuckókba” (az ánglus szótár szerint cubicles.) Évekig dolgoztam otthon irodai közegben, de soha nem gondoltam bele, hogy vér és verejték árán kerülnek azok a tárgyak a helyükre. Részletekbe nem igazán bocsátkozva csak annyit mondanék, hogy aznap megtapasztaltam milyen lehet a pokol legmélyebb bugyra. Láncot alkotva adogattuk egymásnak a lapokat a rövidtávon katlan forróságúvá izzadt-lihegett keskeny lépcsőházban, ahol nem volt elég hely a fordulóban, így a korlát fölött átbillentve kellett húzni, átvenni, emelni, felvinni, tolni a furnérlapokat. Négy platónyit cipeltünk fel, egy platóra 54 darab fér. Az utolsót mindenki csókkal búcsúztatta. Még a nagydarab srácok is rongybabaként csuklottak össze a végére. Én nem tudom melyik bolygón jártam, de biztosan elrabolhattak az idegenek, mint Pataki Attilát. Egy idő után már csak hangfoszlányokra emlékszem: nyögvenyelésekre, fogcsikorgatásokra, csontroppanásokra. Hat óra telt így el. Beiktatott pihenőkkel együtt persze. Még szerencse, hogy a végén a helyi munkairányító srác mindenkinek kitöltötte a jelenléti ívét, nem hiszem, hogy az abc bármelyik betűjét le tudtam volna írni. Esetleg egy írástudatlan x-et, remegő kézzel a lap aljára. Ha egyébként valakit érdekel, gib board-nak hívják azokat a bizonyos lapokat. A nevét se akarom hallani többé. Soha.