digging in the dirt

Munkáséletem következő stációja egy teniszpálya köré épülő komplexum helyszínén talált. Szeretném elárulni azoknak, akik még nem dolgoztak építkezésen, hogy semmi romantikus nincs abban, amikor az ember hajnali hat órakor magára húzza az előző (pár) napi göncöt, majd csipás szemmel, sötétben és szitáló esőben megpróbálja bakancsba bújtatott lábait valahogy mozgásra bírni, miközben végig az motoszkál a fejében, hogy a következő lépés után száznyolcvan fokos fordulatot vesz és visszafekszik a vélhetően még ki sem hűlt ágyába. Aztán a helyszínre érve a markológép hangja a kőkemény realitás talajába passzírozza az embert: innen már nincs hátraarc.

A sisakban és fényvisszaverős mellényben poroszkáló melósok közt megkeresem a papíromon nevén nevezett munkairányító főnököt, aki udvariasan arra kér, hogy az alagsorban dolgozó szakiknak segítsek, amiben csak lehet. A napfelkeltét onnan ugyan nem láthatom, annál inkább azt a sártengert, amit az egy lefűrészelt félcolos műanyagcsövön ömlő esővíz áztat egyre csak tovább. Na jó… hát akkor… irány gödröt ásni. Ahogy azt Peter Gabriel emlékezetesen megénekelte a "Digging in the Dirt" című nótájában. Narancssárga festékszóróval felrajzolják hova is kéretik egész pontosan az a bizonyos gödör; lehet lelkesen nekiesni a feladatnak. Nem tudom emlékszik-e, illetve tudja-e valaki Angliában milyen ásókkal és lapátokkal dolgoznak a munkások!? Kéremszépen itt is hasonló eszközöket adnak az ember kezébe. Nekem legfőképpen a gyermekkorból ismeretes, különféle élénk színben kapható fröccsentett műanyagásók és lapátok jutnak róluk mindig eszembe, csakhogy kislapáttal homokvárat szokás építeni (amit majd elmos a dagály, gyerekként tehát lehet sírni, szülőként meg vigasztalni). Miután „játékszerszámaimmal” lihegve és verejtékezve felkarcoltam a direkt dömperrel odahordott köves salakréteget, csodák csodájára egy sarokba hajított hosszú nyelű és éles hegyű ásóra leltem, ami magyar viszonylatban megállná a helyét. „Te szegény, hát téged meg ide tettek? Hát téged senki se szeret!?” Jó barátok lettünk, onnantól kezdve a teljesítményem szignifikánsan javult, amit a hatékonyabb célszerszámomon túl még két tényező is elősegített. Egyfelől fekete földet értem, amit jóval könnyebb volt már mozgatni, másfelől egy Masa nevű japán srácot is mellém rendeltek segítségül. Ő ás, én tolom a talicskát, majd fordítva. Munkamegosztás, változatosság, energiatakarékosság. Közben azon merengek, honnan ismerős nekem ez a név. Masa, Masa. Aha, Forma-1! Az egyik pilótát hívják így, csak az nem japán, hanem brazil. Jelzem is Masának ráeszmélésem gyümölcsét, ő meg erősen bólogat, innen szoktak az emberek emlékezni rá, de az ő nevét nem két „s”-sel írják, mint a sporthírességét. Meg ő nem Felipe. Na nem mondod! Mindössze ennyi a különbség! Masa a maga alig több, mint százhatvan centijével valóban Forma-1-es pilóta alkat. Egyébként a „kicsi a bors, de erős” velős mondás megtestesülése ez a japán srác, nemzetük ennek a morálnak köszönheti azt a fejlett szintet, ahol most tartanak. Két dolgot figyeltem még meg vele kapcsolatban: 1) valamilyen oknál fogva önkényesen kinevezett engem a saját (kis)főnökének, mindent elfogadott, amit mondtam, pedig nem mondtam semmit 2) ha előbb sokszor a fejét használta volna, nem pedig nekiesik a kiadott munkának, mint ökör a kerítésnek, kisebb ellenállásba ütközött volna. Úgy látszik a japánok kiválóak a parancsteljesítésben, ami annak a rovására ment, hogy az individuum mozgástere erősen beszűkült. Az ő szemükben mindig van egy főnök, aki megmondja mit és hogyan kell csinálniuk, amit zokszó nélkül végrehajtanak. Mint mindennek, ennek is van jó és rossz oldala, az viszont bizonyos, hogy Masa pontosan tudta használnak és főleg kihasználnak bennünket. Ezért vagyunk itt. Persze ezt csak magunk közt említve merte fennhangon megjegyezni.

Amikor például egy külön bérelt brigád érkezett másnap, akik a betonöntvény acélkereteit rakták a helyükre és mutogatva utasítgattak minket mit hova kérnek, az bizony egyikkőnknek sem tetszett. „Kik vagytok ti? Milyen jogon utasítgattok?” Valami ilyesmi járt a fejünkben. Egy ponton meg is mondtam a maori fickónak, hogy azokat a vashuzalokat nem rakjuk odébb két méterrel, csak útban lennének ott, mivel mindenki arra közlekedik. Nem logikus, mi több értelmetlen. Hát rám se nézett, egy pillanat alatt elpárologtam a szeme előtt a levegőben, gondolatban megsemmisített. Neki én egy hitvány betolakodó vagyok az országában, nekem viszont az ehhez hasonló helyzetek tanulságos esettanulmányok. Tény, kívülállóságom sérülékennyé tesz, de egyben érinthetetlenné is, hiszen részemről ez csak egy kaland, amit bármikor leállíthatok és kiszállhatok belőle. A tapasztalás élménye hajt és amint tele a tarsolyom, rögtön megnyomom a távirányítón a STOP gombot és úgy libbenek ki a szobából, hogy be sem csukom magam mögött az ajtót. Az viszont biztos, ha nem lenne béke, hepciáskodásom miatt már rég abba a gödörbe lőttek volna, amit az imént ástam. Magzatpózban el is férnék benne.

Miután archeológiai ásatásokon szokásos módszerrel (gumikesztyűs kézzel) kiszabadítottam egy Tyrannosaurus Rex csontvázrészlethez hasonló acélrácsot, a jól végzett munka érzése fogott el. Az eredetileg földdel betemetett acélszerkezet, ami most már láthatóvá vált, betonba lesz öntve. Betontübing lesz belőle... így hívják, nem? Szakemberek kompetensebbek lennének nálam ebben a kérdésben. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy hamarosan eltüntetik a szemem előtt „életre kelt” fosszilis „idegen-gerincet”. Ugyanis az egyetlen fiktív lény, ami ősi borzadállyal tölt el egészen a saját csontvelőmig, az Giger beteges agyszüleménye, amit Ridley Scott karolt fel 1979-ben az Alien című filmben. Mi magyarok A nyolcadik utas a halál-ként ismerhettük meg annak idején. Azzal a viccel nyugtatom magam, miszerint a kisfiú kérdezi az anyukáját: „Anya, létezik az alien?” „Igen kisfiam, de a Földön nem él ilyen.” Szerencsére Új-Zéland is a Földön van, még ha annak az egyik legeldugottabb zugában is. A lényeg, hogy ezennel véget ért az ás(at)ások kora (no more excavation). Miközben megállok kifújni magam, az építkezés talán legtöbb humorral megáldott figurája cuppog el éppen gumicsizmában a mögöttem felhalmozott földrakáson. Simon az ötvenes kőműves még abból a lassan kiveszőfélben lévő fajtából való, akinek a helyi szabályzat ellenére zömmel cigaretta lóg a szájában, a hosszú évek munkájától mélyen barázdált az arca, de a szája mindig kaján vigyorra áll. Vartyogó munkásosztálybeli kiwi akcentussal kiált oda nekem: "Keep digging, mate. Just keep digging under the road over there!" Karlendítéssel mutatja hogyan képzeli el az alagutat a mellettünk futó négysávos út alatt egészen a szemközti toronyházig. „Ha az ott egy bank, talán a páncélteremben kötünk ki és aranyrudakat vihetünk ma haza.” – mondom neki. "Yeees! That would be great." Csillogó szemmel távozik, biztosan elképzelte hova szórná el a könnyen jött vagyont... aztán orrszívás, oldalra köpés. Gondolom neki is feltűnt, ez se nem a Vadnyugat, se nem Eldorado.

Szólítanak. Nevem ezen az építkezésen egy kurta füttyé redukálódott. Az illető fickót csak Füttyarc néven tartottam számon, de nem haragudtam rá, mert jóindulatúan nyers modorát megbecsültem. Elmondja, hogy hamarosan jön egy betonkeverő kamion, amiből a második emeletre vödrökben kell felhordanunk a nyers betont, mert ott elfelejtettek egy alapot kiönteni. Biztosan mindenki számára nyilvánvaló, hogy a betonnál nem sok dolog akad egy építkezésen, ami súlyra nehezebb lenne. Tiszta izommunka. Conan a barbár is attól lett épp olyan izompacsirta, mint Arnold Schwarzenegger, hogy évekig tolt körbe-körbe valami malomkereket. Ha pár hónapig betont hordanék a második emeletre, én is eséllyel pályázhatnék a Mr. Olympia címre. Ám ez nem áll szándékomban. Zsaluba öntve a betont egy pillanatra benézem a Simon és társai által spaklival simogatott síkot. A Belga után szabadon: „Oldalról látszik ferde a faaaal, ferde a faaaal, ferde a faaaal!!!” Nem az én dolgom-gondom. Tudod mi ez a meló, barátocskám? – mondom magamban. Zuláger. Németül a zulagen azt hiszem annyit tesz odahordani, aki pedig ezt megteszi, az bizony az „odahordó segédmunkás”. Nekem speciel jobban tetszik a Betonember elnevezés, mert ugye van már Spiderman, Superman, Fireman, Iceman, de nincs Concreteman. Az lehetnék mondjuk én. Főleg hogy a betondarabok rövidtávon úgy lógtak rajtam, mint a pulikutyán a sár. Ahogy a furnérlap cipelést is kipipáltam, úgy vélhetően az építkezésen való dolgozást is. No more gib job, no more digging in the dirt.