invigilator

Az elmúlt két hétben szervezői képességemet tesztelte a nagybetűs Élet, melynek során vizsgabiztosként funkcionáltam. Tart még ez a tevékenység, mivel június második fele és július hónapok errefelé az egyetemi vizsgák időszaka. Egy helyi egyetem diákjait rémisztgetem mostanság: hátratett kézzel sorok közt sétálgatok, csendet kérek, szemmel puskákat sasolok, kézfeltartás után vécére kimenetelt engedélyezek… közben magam is legalább annyira feszengek a szerepkörömben, mint a dolgozatot író hallgatók a sajátjukban. A szerepkör megnevezése egyébként idegen nyelven exam invigilator.

AUT

Megvallom őszintén, nem ismertem ezt a kifejezést (csak a vigil főnév virrasztás jelentésével voltam tisztában), így utána kellett néznem az OED-ben (Oxford English Dictionary). Ilyesmit találtam: invigilate = watch people who are taking an exam and make sure they do not cheat. Az amerikai angolban a proctor ige javallott használatra. A feladat abból áll, hogy az aktuális vizsga előtt háromnegyed órával meg kell jelennem a helyszínen, ahol a szervező Mark kijelöl nekem egy termet, a kezembe nyom egy tesztkérdéseket tartalmazó súlyos kartondobozt, azzal átverekedem magam a kialvatlan szemű, kéztördelő diákok klikkjein, a lapokat akkurátusan kiosztom az asztalokra, a táblára felskiccelem a menetrendet, beengedem a zsibongó tömeget, majd három órán keresztül ülök egy forgószéken. Fontos odafigyelni arra, hogy elaludni tilos! Ezt Mark mindenkinek külön a lelkére kötötte. Nekem nagy tapasztalat meglátni hogyan működik az új-zélandi oktatásügy ezen része és összevetni az otthon és Angolországban tapasztaltakkal. Hát akkor vegyük sorra a kuriózumokat, ízlelgessünk kicsit párat.

exam in progress

Első adminisztrációs lépésként össze kell vetnem a jelenléti íven szereplő neveket az asztalokról begyűjtött diákkártyák adataival. Név, fénykép, kód, érvényesség. Gondolom mondanom sem kell, hogy a fotók a legritkább esetben hasonlítanak a valós arcélre, a nevek kavalkádja pedig néha egyenesen elrettentő. Számomra kimondhatatlan, de szemmel láthatóan leírható név-költeményekkel kell megbirkóznom. Ízelítőként: Sri Pathmanathan, Syxamenxune, Tuimalealiifano, Encarnation. Az utóbbi vezetéknév jelentése azt hiszem „megtestesülés” lehet, azaz inkarnáció. Szép. Nomen est omen, ahogy azt a latin mondaná, ha nem lenne holt nyelv. Az előző három lehetséges etimológiájáról fogalmam sincs. Felüdülés a Scott, a Miller, de még a van der Vaal is. Mindaddig nem gond nyelvtörő nevek mögött megbújni, amíg az ember nem akar híres lenni, teszem azt hollywoodi színész. Nem értem például, hogy a Predators című filmben is szereplő Mahershalalhashbaz Ali hogyan tervezi ezzel a névvel pályafutása ívét felfelé görbülő irányba tessékelni. Igaz, ő dolga. Megfigyelhető, hogy vizsgákon a testvérek előszeretettel ülnek egymás mellé. Többször láttam kettőt Wang-ból, Vo-ból, a minap meg két Chen neve mellé kellett az absent szót leírnom, mivel elfelejtették kivenni részüket a vizsga-kalandból. Bizonyára valami családi rendezvényen voltak kötelesek megjelenni, ahol a kínai nagymama halálra sértődött volna, ha a kisunokák nem teszik tiszteletüket. Olyan is van, aki a saját nevében dupláz. Úgy képzelem a megjelenésre koreai Thanh Thanh például azért kaphatta ezt a nevet, mert az anyuka pechére éppen akkor tüsszentett kettőt, amikor a kórházban az újszülött neve felől érdeklődtek.

Sapkaviselet a teremben tilos, kivéve, ha vallási okból van valakin fejfedő. Turbán és csador tehát engedélyezett. Előre rettegtem hogyan leszek képes (be)azonosítani arab lányokat, akiknek csak a szeme látszik ki a lepel alól. Megnyugtattak, hogy ezen az egyetemen mindössze egy ilyen jelenség van, kizárásos alapon pipáljuk a nevét a jelenléti íven. A mai összemosódott világban inkább az a jellemzőbb, hogy japán lányok Michael Jordan pulóverben foglalják el helyeiket. Egy kínai lány blúznyakán meg látom, kilátszik a biléta Made in China felirattal. Na nem mondod, aranyom!? – gondoltam magamban.

A másik kettősség ott rejlik, hogy a fiatalokra felügyelő vizsgabiztosok 99.5%-a nyugdíjas. Egy német és egy kiwi srác mellett én vagyok a harmadik kakukktojás. Az egyik idős hölgy (Helen, olvasom a virágmintás ruhára csíptetett névtáblán) többszöri alkalomra sem ismert meg és konzekvensen diáknak titulált. Bájos. Semmi gond, negyedjére is illedelmesen és mosolyogva mutatkoztam be neki. Hozzá vagyok az ilyesmihez szokva, mivel Budapesten is egy többnyire idősek lakta házban laktam évekig. Itt a világ végén is visszaköszön, szinte a fülemben cseng a pesties hanglejtés, mintha Helen tudna magyarul: „Elnézést, maga közénk tartozik?” „Igen.” „Jó, mert diákoknak most tilos erre a szintre följönniük. Először azt hittem maga is diák, olyan fiatalos.” „Ej, ha tetszene tudni, több csontom roppan már meg lehajláskor, mint azt magamnak is be merem vallani.” Mindezzel a szívekbe csempésztem magam, azóta mindig kedélyesen üdvözöljük egymást. Az otthoni kedvenc példám – ezt mindenkinek előszeretettel mesélem – amikor az egyik idős lakó Budapesten az épület előtt megkérdezte tőlem, az illető házban lakom-e. Kicsit furcsállottam a kérdést, már két éve laktam ott, többször is előre köszöntem az öregúrnak, még a pincetárolómat is felajánlottam neki használatra, nekem nincs rá szükségem. Most meg nem ismer meg. Mondom: „Á nem, nem itt lakom. Igazából azért jöttem, hogy minden lakást végigfosztogassak a házban.” Csend. Mindkettőnknek kihagyott a szíve egy ütemet, tágultak a pupillák. Gyorsan korrigáltam, újfent bemutatkoztam, mire mindketten megnyugodtunk. „Ne haragudjon, nem ismertem meg, mert rollerrel van” – így az öregúr. Nekem meg a mai napig talány, hogyan és mennyiben befolyásolja az ember arcberendezését egy roller a lába alatt.

Mindezen mókás tulajdonságaik, valamint az általuk generált váratlan és végeláthatatlan helyzetkomikumok miatt kimondottan kedvelem az idős embereket. Legalább annyira aktív és kedélyes „papó” akarok egyszer lenni, mint az itt megismert galeri tagjai. Ha valaki akarja tudni az idősek lefestésének kesernyés ellenpólusát, annak ajánlom figyelmébe Philip Larkin "The Old Fools" című versét. Én inkább a Kispál rigmusát fújtam a liftben egy alkalommal: „De szeretnék én is hej, jó sokáig élni / Nézni, hogy lesz lyánykából nő aztán meg néni / És amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt / Elindulok fölfelé, de lerúg egy angyaltalp.” Ott van például Graham, akit az angol klasszikusan ‘the ole chap’ megnevezéssel illet. (ole=old) Mindig valami huncutságon töri a fejét. Hol egy ironikus megjegyzést süt el, hol egy fél-szalonképes szójátékot ízlelget, vagy börleszk szerű mozdulatsort lejt távolról sem akaratlagosan, máskor meg percekig mozdulatlan melankolikus merengésen kapja az ember. Ki tudja miért, engem minden lépéséről tájékoztat. „Most például kiosztom a gemkapcsokat” – súgja a fülembe, majd billegve elindul és laza csuklómozdulattal mindenki lapjára odapöcköl egyet a tenyerében szorongatott gemkapcsok közül. Egy másik alkalommal Graham a teremre nyíló kétszárnyú ajtóval hadakozott. Megpróbálta ugyanis a két részt egymáshoz mérten azonos síkba hozni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy még jobban elrontotta a máris instabil status quo-t, mindeközben irdatlan zajt csapva. Óráknak tűnő tíz másodperces herce-hurca után jobb belátásra tért, majd vállvonogatva és szemöldök emelgetve hagyta el a csatateret. Előzőleg megfigyeltem, hogy annál az ajtónál elromlott a zár, Graham tehát eleve esélytelen volt. Közben engem belülről erősen feszített kezdetben egy gyenge kacaj, majd az a fajta röhögés kényszer, amit akkor produkál az ember, amikor nem ildomos nevetnie, de sehogy sem tudja a belső szemét elvonni az elméjébe lenyomatozott humoros életképről. Az meg ismétli, ismétli, újra csak ismétli önmagát. Nekem is hat darab tagbaszakadt ökörre volt szükségem elferdíteni a nézőteremet. Kicsordult a mutatványba a könnyem. Addig is behátráltam a terem hátsó fala elé állított pálma „árnyékába”, be a sarokba mindenki mögé, de vesztemre egy felelőtlen diák által otthagyott műanyagpohárra léptem. Gyorsan kihámoztam magam a bukszusból, megigazítva az inggalléromat, mintha mi se történt volna.

A legviccesebb néni a hirtelen-ősz hajú Ruth. Szemléletesen a mellbimbómig ér, így mindig erősen előre kell hajolnom, ha hallani akarom a suttogva közölt mondókáját. Egy alkalommal azt mondja: "I’m going to yell out FIRE, and they’ll all go." Ruth tűzriadója persze csak pusztába kiáltott hangtalan szó maradt, nálam azt mindenesetre elérte vele, hogy az aktuális vizsga végéig egy makacs dallamot dúdoltam: „Ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is, tűz-tűz, tűz-tűz, jaj de messze a kanális.”

Old people don’t eat, they nibble. Talán hallottam ezt a kifejezést valahol, talán saját magam találtam ki, nem tudom. Mindenesetre igaz. Ruth egyszer elnézésemet kérve kiment a teremből, mert a bekészített keksz csomagolása nagyon zörög, mondja, nem akar vele zavarkodni. A konyhában egy tea kíséretében fogyasztotta el jóízűen. Az American Beauty zárójelenetében villant fel egy gyermekkori emlékképet Lester Burnham, miszerint a bőr a nagymamája kezén úgy hatott, mintha papírból lenne. Gyűrött papírból. Helytálló megfigyelés. Itt a bejegyzés végén gyorsan hadd áruljam el mi a vizsgabiztos tevékenység két legizgalmasabb momentuma. Egy: csinos lányok kézfeltartására odalépni, közel hajolni, belélegezni a szappanillatot, majd kérésre üres papírlapot átnyújtani csillogó szemek és halk "thank you"-t formáló ajkak kíséretében. Kettő: csinos lányok kézfeltartására odalépni, közel hajolni, belélegezni a szappanillatot, majd kérésre kikísérni az illetőt a mosdóba. Ez a két kedvenc részem az egészben! Lovasi Bandi „már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven” sorát kölcsönvéve, valahol a fiatal és az idős generáció közt előre és hátra is tudok tekinteni. Tanulságos.