víz, vér és bor

Diákként mindig is irigyeltem az írásbeli vizsgákon felügyelő tanárokat, akik erősen koncentrálva nehogy elaludjanak, a napi sajtó legérdektelenebb cikkeit is akkurátusan betűzték ki szótagonként legközelebb az unalomhoz álló arckifejezéssel, miközben a dolgozatíró diák vért izzadva próbálta előkotorni a jobb esetben fotografikus memóriájában tárolt lomhalmazból annak a tankönyvlapnak az emlékképét, melyen hite szerint az épp aktuális kérdésre megtalálná a választ.



The New Zealand Herald

Az Élet kegyéből eljutottam oda, hogy az unatkozó tanár szemszögéből figyelhettem, ahogy egy kínai kislány egy szál maga majd négy órán keresztül körmölte válaszait világgazdasággal kapcsolatos kérdésekre, mivel épp aznap, amikor a csoportos vizsgára igyekezett, elütötte egy kerékpáros. Egy hét lábadozás után kiengedték a kórházból, de a fél arca még mindig zsibbad, ezért (és mivel csoportja már rég megugrotta nélküle az akadályt) „csak itt és csak most” szlogennel speciális alkalmat biztosított számára kegyesen az egyetem. Óra tehát indul, az asztal egyik felén ő írja, amit tud, én meg a másik térfélen magam elé terítve olvasom a helyi nyomda aznapi méretes salátáját. A The New Zealand Herald egyik hasábja lokális hírként hozta le, hogy egy aucklandi éjszakai bárban (night club, ha egyáltalán létezik itt olyan) a csapos pénzt mert kérni vevőjétől egy pohár csapvízért cserébe. Megáll az ész! Az olvasó szemem is megáll. Ilyen és ehhez hasonló „mély üzenettel” bíró cikkekkel van teletömködve a helyi sajtó. Aztán mégiscsak folytatom, végül pont ráérek, hátha elérnék egy tisztes üzenet-küszöböt. Pár internetes hozzászóló szövege is nyomtatásba került; tessék elképzelni, volt olyan, aki egyetértett a fent említett módival, mondván, a poharat használat után el kell mosni, azt tárolni kell valahol, na és persze ki kell fizetni a pultos bérét is, aki kitölti a vizet… ha valakinek ez nem tetszik, az fáradjon a mosdóba egyenest a csapból lefetyelni ingyen! Komolyabb összeget tennék rá, hogy az illető támogató soha nem hallott a responsible drinking policy ide vonatkozó mérföldkőszerű „cikkelyéről”, miszerint ha nem célod rövidtávon az asztal alá inni magad, igyál az alkoholgimnasztika közben időnként vizet. Esetleg az illető főállásban maga is pultos.

De nem is ez a lényeg. A hírrel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy erre mondták gyerekkorunkban, amikor vacakságok miatt panaszkodtunk, hogy „az a te bajod kisfiam, hogy túl jó dolgod van otthon!” Talán közérthető az analógia, remélem. Benyálazott ujjbeggyel lehetőleg hangtalanul (képtelenség!) lapozva egyet a spanyol tüntetések híreit olvasom – a spanyol vér az erekben és kiontva is buzog világméretű gazdasági szemfényvesztések láttán. De az új-zélandi pohár víz hírértéke stabilan tartja magát a nyomdafesték piacon, bizonyára sok helyi olvasót rosszalló fejcsóválásra bírva, hogyaszongya, „ejnye-ejnye, micsoda világban élünk, ahol már a csapvízért is fizetni kell.” "Welcome to the world of commerce!" – ahogy a „vizes” cikket záró hozzászóló kiábrándult megjegyzése nyugtázza. Remélem ezt is beleírja a kis kínai lány a dolgozatába, ha már nála is pont világgazdaság a téma. Rápillantok, elvan magában szorgalmasan.

Tovább merengek. Mindenesetre a vér nem válik vízzé. Vagy talán fordítva lenne ildomos hivatkozni a fenti példa kapcsán a vér és a víz kettősére, azaz a víz nem válik vérré!? Ha egyszer valaki spanyol virtusban nevelkedett, lehet belőle új-zélandi, illetve fordítva? Hogy a képlet még szemléletesebb legyen, némileg belegondolva a vízhez hasonlítanám ezt az országot. Nagyon is nedves—főleg így télvíz idején sokat esik—ráadásul hatalmas sósvizekkel van körülvéve. Sokszor úgy képzelem az Északi és Déli Szigetet, mint két lazán összekötözött lélekvesztőt hevenyészetten lehorgonyozva a Csendes-óceánon. A legalsó kis Stewart Sziget meg nem tudjuk kicsoda, de mindig ott van velünk! Igazából a közhangulatra gondolok, amikor a víz tulajdonságaira utalok Új-Zéland kapcsán. Nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen tiszta vízhez hasonló egészséges ország, alapvető éltető elemeink egyike, de őszintén szólva senki sem veszi észre a létezését, ahogy a víz sem mozgat meg izgalmas képzeteket az agyban. Vállrándításokat, szájbiggyesztéseket talán. Ha nincs víz, az feltűnik, ha van víz, az unalmas. Színtelen, szagtalan, íztelen. Karakterre fel sem veheti a versenyt mondjuk a sörrel, vagy a Coca-Colával—bár azok alapja is a víz, ízesítés kell ahhoz, hogy az innivaló nyomot hagyjon az emlékképekben. Hogy mit rombol és mit nem menet közben a sör, vagy a kóla, az a gondolatmenet szempontjából marginális ugyan, de annyiban nagyon is nem mellékes, hogy Új-Zéland éppen az ízesítőszerekre mondott nemet. Csak a tiszta vízben hisznek errefelé, illetve nagyon-nagyon (még egyszer mondom, nagyon) abban akarnak hinni, mert az a természetes, az egészséges, az emberközeli. Részben működik a propaganda, főleg azért, mert egy olyan országról beszélünk, aki az utca legutolsó házában lakik. A sokszor nem is szimbolikus konyhaablakon kinézve csak a nyílt vizet láthatják a kiwik, egy házszámmal vissza meg az ausztrál szomszédok közel ugyanazt a nyelvet beszélik és közel ugyanazon az állásponton vannak, csak nekik nagyobb a házuk és drágább az autójuk. Természetes ellensége ennek a mentalitásnak ebben az országban tehát nincsen, ezért maradhat még ideig-óráig életképes, úgy ahogy a kiwi madár sem pusztult itt ki, pedig csórikám repülni sem tud.

De hogy a bor is szóba kerüljön, ahogy néhai nagyapám a családban mára már szállóigévé combosodott mondása tartja: „Legjobb ital a jó hideg víz!” (Az utolsó három szót nagy kortyok után elégedetten sóhajtva és a nyomatékosítás céljából hosszasan kitartva kell kiejteni.) Sietve hozzáteszem, papa csak akkor húzta fel a kútból a jó hideg vízzel teli vödröt, miután elfogyott előle a napi adag lőre. Nem ám csak úgy magától, őtőle. Az unokák meg hiába kérdezték kánonban: „Papa, ha olyan finom az a víz, akkor minek tetszett meginni másfél liter bort?” Hát mert fííínom! Aki pedig egész életében csak vizet iszik, annak igencsak nyomtalan lehet az élete. Mostmár tudom papa miért hagyott egy-két pohár vizet a borospoharakkal kirakott út közepére, de inkább végére. Az ő vére sem vált vízzé, ha értitek mire gondolok. Persze Új-Zélandon csak vizet iszok és bort prédikálok. Itt a vizsga vége, tollat tessék letenni! Mennék hazafele!