sörtelenség

Eldöntöttem, csak a száraz tényekre hagyatkozom. Egész napos online cikkolvasás után vissza(t)érve a szállásra sms érkezik a telefonomra. Ed (az angol srác) jelez, kerekedjünk fel rögvest és gurítsunk le pár sört, de izibe! Ő fizet. (Beer? Am buying.) Nyilván nem úgy lesz, de… hmmm… végül szombat este van, gyerünk hát!

Eső elállt, léghőmérséklet otthoni enyhe szeptemberi estének megfelelő és mivel kimondottan kedvelem a hűvös időt, egye meg a fene a farmernadrágot, jó lesz a térdig érő is! Sportcipővel és brumival körítve már csak egy síp kéne a nyakamba, elmehetnék vb sporinak. A ház bejárata előtti padon helyet foglalva Ed cigarettát kotor elő egy rejtett zseb még rejtettebb zugából. Ez nem azért van, mert valamely humoros ruhagyártó cég feltalálta a nem-meglelhető zsebet, hanem mert Ed erősen ittas, ami érthetően dezorientációt okoz nála. Bizonyára mindenki vizionálja azt a jellegzetes könyékig zsebben halászó mozdulatsort, amivel csak olyan cigarettás dobozhoz lehet nagy nehezen hozzájutni, melyben a szálak egy bizonyos irányba meghajlott formát vettek föl. A klasszikus ráülés esete, mi más? Ed máris kettőt lök a szájába, az egyik földre esik, rálép, káromkodik, egyensúlyt veszít, fenékre huppan. A másik meggyújthatatlannak bizonyul. Nem elég, hogy eleve ferde az ebadta, de ráadásul folyton imbolyog, kacéran kitér a láng elől. Közben én megsodortam a sajátom; ha az egész japán hadsereg felsorakozott volna időközben mögöttem, nekik is kioszthattam volna egyet-egyet fejadagként, Ed addig vacakolt a saját mutatványával.

A pad mellet sörösüveg vacog elhagyottan, megemelem, félig tele! Francba, félig üres! Majd látom ám, nem is sörösflaskához van szerencsénk, annál inkább viszkishez, de itt ne dzsonivókerre tessék gondolni, inkább valami vízzel hígított apróüveges kanadai párlatra... mi legyen ezzel, kérdem Edtől? "Well, when in Rome..." – mondja vigyorogva, tehát nyilvánvalóan nem hagyjuk kárba veszni. Egyetértés, vállvonás, italgurítás, arcfintorgás. Kutya rossz! Egy idő után nem tudom követni Ed zavaros indiai utazó-kalandjait, vonzalmát az ázsiai lányok iránt… az meg milyen kocsi? Toyota, vagy Honda?... hányadik napja esik lassan egész nap?… esik… egész… nap...! England is a shithole. Mondja ezt egy angol, az utolsó szó közepén torokban megakadt „t” betűvel persze. Köpés. Tíztől rögbi meccs a tévében, mondom, gyerünk Richie csehójába, ott meg tudjuk nézni! Tíz perc séta, tőlem balra imbolygó test tőle balra bokorba esése, részemről sáros kéznél fogva ember mentése. Richievel üdvözlő pacsi a bárban, a sportközvetítőt túlkiabálva váltunk pár mondatot a pult külső és belső feleiről, kisüveges Heineken szisszen, hoppá, egy asztal még szabad.

Szabad, de minek? Edet nem érdekli a rögbi, az ovációk orkánjában meg már beszélgetni sem lehet. Javasolja, menjünk át három ajtóval lejjebb egy másik bárba, ő már járt ott korábban. Jó. Két full feketébe öltözött maori kidobó közt slisszanunk be, lépcsőn emeletre fel, táncoló és csoportokban beszélgető fiatalok közt pulthoz evickélés, sörkérés, fedetlen belső udvaron padra leülés. Ed megpróbál minden lánnyal szóba elegyedni, de hiába angol, már csak szófoszlányokat bír kiejteni anyanyelvén, ráadásul azt is biztos hibásan, mert egy indiai lány már a bemutatkozó megjegyzését rögvest rasszistának titulálja. A zajban nem hallottam mit mondhatott Ed, kérdésemre meg csak annyit válaszolt, nem emlékszik. "I can’t…I can’t…re-mem-ber…sorry, hickups.” Nem kell védenem senkit, csak mellékesen jegyzem meg, Ednél érdeklődőbb és jóindulatúbb angol sráccal csak eggyel találkoztam eddigi életem során.

Tánc. Az annyiból áll, hogy Ed egyensúlyt keres a táncparkett különböző pontjain, de sehol se talál. Egy hasonlóan bizonytalan lánnyal támogatják egymást, de a vak vezet világtalant mondás igazságtartalmának megfelelően most már közösen tűnnek elveszettnek. A sarki libafos színű műbőr szófáról szemlélve erősen viccesnek hat a közjáték. Kabaré. Indiai galeri foglal helyet az „asztalomnál”, az egyik srác a dj zenéjének ütemére bólogató fejjel mutatkozik be, én úgyszintén, mindketten rögtön elfelejtjük a másik nevét, én speciel eleve nem is értettem az övét. Mosdóba tartok, maori kidobó figyelmeztet, rövidnadrágban nem lehet bejönnöm erre a helyre. Hát akkor hogy engedtek be? Na ja, angol hagyaték ez is, csak casual wear a szalonképes. Hál’ az égnek tiplizhetek innen, addigra rongybaba Ed is kiábrándult a „szerelméből”. Szerintem az egyetlen józan ember voltam a helyen, mégis én lettem a leggyengébb láncszem, a kiküldésre kiválasztott alany. Fene bánja.

sör-sor

Az este egy jó finom McDonalds menüvel zárult, éjfél is alig múlott pár perccel. Ed angolosan távozott az éji színpadról, szinte észre sem vettem, hogy eltűnt. Verdikt: Auckland úgy vélem nem igazán alkalmas a partizásra, bár sokan hittel és kiölhetetlen meggyőződéssel csinálják. Ha Angliában az ember pubban sört rendel, autentikus közegben fogyaszthatja el az italát, mivel azonban innen hiányzik a történelem, ez a „veszély” Aucklandben nem fenyeget. Ellenben a helyi sörök rendben vannak ízvilágukat tekintve, nem ár-érték arányban, az komoly fejfájást okoz nekem, de legalább másnap nem kell szó szerint vett fejfájással viaskodnom. Ez itt az én sorsom: a sörtelenség. És ez bizony száraz tény.