Nem feltétlenül fontossági sorrendben rendszerezem az itt leírtakat, ha egyáltalán létezik fontossági sorrend, inkább bedobálom a közösbe a meglátásaimat, ha egyáltalán létezik elfogulatlanul megfogalmazott, ezért megbízható útmutatás. Vegyétek tehát könnyedén a szavaimat, mint a lélegzetet.
Pár dolog fölött a mai napig nem tudok napirendre térni, a közlekedés szerencsére nem ilyen. Hozzászoktam. Már kiérkezésem előtt tájékozódtam ez ügyben; igaznak bizonyult az az összegzés miszerint az új-zélandiak az autó oltárán feláldozták a tömegközlekedést. Okok? A viszonylag közeli Japánból viszonylag olcsón és viszonylag könnyedén áthajóztatható viszonylag jó minőségű tömegcikk jellegű autók hozzáférhetősége nem hiszem, hogy sok kérdőjelet hagyott a közlekedésért felelős vezetők fejében. Feltételezem egy-két geológussal és mérnök szakemberrel is konzultáltak előzetesen, vajon melyik út a járhatóbb: metróalagutat fúrni a szunnyadó vulkánokra épült Auckland alatt? (szó se lehet róla) Esetleg villamossíneket fektetni az agresszívan emelkedő dimbes-dombos vidékre? (nem tanácsos) Talán tágas utakkal behálózni a várost és hagyni, hadd oldja meg minden kiwi polgár a mozgásigényét saját gépjárművel? (háromszoros igen) Így errefelé nem nagy kunszt boldog autótulajdonosnak lenni – korábban említettem már, hogy talán ebben az országban a legmagasabb az egy főre jutó gépkocsit száma. Ez koránt sem jelenti azt, hogy az új-zélandiak tudnak vezetni. Tisztelet a kivételnek, teszem gyorsan hozzá a politikai korrektség nevében. A sztereotip átlag technikailag gondban van még az alapvető manőverek kivitelezése során is, nem csak amikor lükvercben kell tükörből manőverezni, közben lehúzott ablakon kinyújtott kézzel üldözőkre lőni. Okok? Nem tartom bonyolultnak a források felkutatását: egyszerűen el vannak kényeztetve a helyi autósok. Az utak tágasak, a felfestés hibátlan, a minőség makulátlan. A kátyú fogalma ismeretlen. Az autók meg merem kockáztatni 90%-a automata, de minimum félautomata, sebességet se kell váltani. A gépjárművek zöme műszakilag abban az állapotban van, amikor még két csavar meghúzásával és némi friss olaj hozzáadásával minden probléma orvosolható. Mivel fagy csak nagyritkán van (jellemzően soha), a hajnali szélvédő kapargatások és szivatóval indítások ismeretlenek. Hó(lapátolás)… na az sincs. Mindehhez adjuk hozzá, hogy e gyéren lakott vidéken parkolóhelyet találni csupán percek kérdése. Forgalmi dugó naponta kétszer kialakulhat, reggel befelé a városba, délután kifelé: ez talán az egyetlen tényező, amire az aucklandiek joggal panaszkodhatnak. A türelmükért csodálom őket. Az európai nagyvárosokra jellemző dinamikus vezetésnek nyoma sincs Aucklandben. Ha például a kétsávos autóúton/-pályán egyazon tempóban egymás mellett gurul két autó és a belső sávban lévő mögé felér egy gyorsabb kocsi, nem húzódnak félre. Fel se tűnik nekik, hogy itt általuk blokkolt fennakadás esete forog fenn. Otthon az M7-esen ha valaki ilyet csinál, a lassú jármű mögött lévő sofőrjét kürt és fényszóró villogtatás mellett kerülgeti a szívroham. Ha pedig a piros lámpánál felsorakoznak, félautónyi helyeket hagynak egymás közt. El tudnátok képzelni mi lenne ezzel a mentalitással mondjuk a Margit körúton? Röpködnének a „menj má’ előbbre, a k… anyádat” okosmondások, az biztos! Itt az ilyen vergődésekre nincs szükség, hely van elég. Tudnám még folytatni, de összegezve csak annyit mondanék, hogy ez a közlekedési morál csak ebben a szigetországban életképes, akárcsak a röpképtelen kivimadaruk. Úgy roppanna bárhol máshol össze a rendszer, ahogy a szeretetre méltó kis madarat falná fel percek alatt valami ragadozó példának okáért az Amazonas vidékén.
Az épületekről és az építkezésekről már sokat szóltam, mondhatni elsőkézből tapasztalhattam meg mi folyik ezen a fronton ebben az országban. Mivel a kiwi lakóhelyek vajmi keveset védenek az időjárás szerencsé(jük)re viszonylag kegyes viszontagságai ellen, az új-zélandi nem otthonülő típus. Másfelől a természet kihívóan csábító errefelé: a fű zöldje, a tengervíz és az ég kékje tiszta levegőbe csomagolva reklámozza magát, amit még a természet iránt legérdektelenebbek sem tudnak visszautasítani. A fauna európai szemmel nézve igen-igen különleges, akár még télen is virágzik a magnólia bokor. Meg is becsülik a természetet a helyiek. Mindemellett tudatosan hirdetik az egészséges élet értékeit, szinte kampányszerűen. Sportolni itt nem egyszerűen tanácsos, majdhogynem kötelező. Hajnali pitymallatban munkába sétálva rendszerint oda kell figyelnem, amikor átkelek az úton, na nem az autósok miatt, azok olyan korán még nem számosak, ellenben a suhanó versenykerékpáros bolyokra annál inkább odafigyelve. Mindig köszönök nekik – szevasztok sporttársak – triatlonos, de főként kerékpáros múltam előtt tisztelegve. A dohányzás egyenesen antiszociális billogot kapott állítólag erőteljesen az elmúlt pár év alatt – nyilván a magas termékadó sem hagyandó figyelmen kívül, mármint ami az egészségkincstár bevételét illeti.
Ami pedig a közbiztonságot illeti, azzal semmi gond. Magas a toleranciaküszöb a nyelvi és nemzeti diverzitás terén, ez a külső szemlélőként ideális állapot otthon nálunk még gyerekcipőben jár. Auckland egy igazán multikulturális város. Ezt a tényt otthonról olvasva nem hittem el, mindenesetre fenntartással vettem, azóta azonban beigazolódni látom. Mindenféle nemzet fia-lánya megfordul itt, ami különleges színű virágokban pompázó mezővé teszi Aucklandet, másrészről meg bábeli zűrzavarrá is egyben, ahol erősen kapaszkodni kell a nyelvek és kultúrák megértése végett, vagy egyszerűen ki lehet iktatni az érdeklődő magatartást. Eleinte csöppet a maori kisebbségtől tartottam, azóta legalább négy-öt maorival kimondottan jó barátságba kerültem. Összességében érdeklődőek az új-zélandiak, nem elutasítóak, nyíltak és egészségesen kíváncsiak. Úgy hallottam mindez az ausztrálokról nem mondható el, sokat szerint a kiwik ausztrál bátyuskája sokszor nyíltan rasszista megnyilvánulásokra ragadtatja magát. Csak azt böföghetem vissza, amit itt hallottam, nevezetesen, hogy az ausztrálok őseit egész konkrétan kitelepítették, akár akaratuk ellenére az anyaországból (Anglia), az új-zélandiak viszont önszántukból, egy szebb jövő érdekében költöztek ilyen messzire. Az ausztrál nyersesség történelmi és társadalom rétegbeli okokra vezethető tehát vissza. Másfelől az ausztráloknak mindenük van a saját kontinensnyi szigetükön, igazán semmi importra nem szorulnának, ami magabiztossá, akár egyenesen kérkedővé teszi őket. Egy új-zélandi ismerősöm mondta: "We need them, but they don’t need us." Magyarán a közvetlen szomszéd, mi több hellyel-közzel vérrokon, csak fenntartásokkal tartja nyitva az ajtaját a kiwi öcsikének. Ezt most így látom, aztán lehet nincs igazam. Mindenesetre ma megérkezett az ausztrál rögbi csapat (utolsónak!!! minden más csapat napok óta Aucklandben edz, pedig az ausztrálok csak pár óra repülőútra laknak innen) és a rádiót hallgatva megremegni véltem a sportszekcióért felelős rádiós hangját. Itt van hát a rátarti rokon, megjött! Talán tőlük tartanak a legjobban a kis kiwik… ezzel most csak a rögbire akarok utalni. Azért nem féltem a házigazdákat, teljes feketébe öltözve most pénteken bemutatják az ősi harci táncot, a hakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése