változások kora

Nahátakkorhogyisállunkegészpontosanazúrszíneelőttkéremszépen? Elérkeztem arra a pontra, amikor a múlt hozományaival sáfárkodva a jelenben pontosan meg kell tervezni a jövőt ahhoz, hogy minden a lehető legflottabbul menjen. Nem azokat az időket élem már itt Aucklandben, amikor egyik napról a másikra lehet dolgozgatni, olvasgatni, aluszkálni, csoszkorálni… aztán majd lesz valahogy.

Minden jel arra mutat, hogy elég időt töltöttem ebben a városban, ha őszinte akarok lenni önmagamhoz – ami nagyon nehéz dolog ám! (aki próbálta, az tudja) – akkor be kell látnom, túl sokat maradtam itt. Az utolsó egy-két hónap azonban, ami szeptember volt és október lesz, feltétlen szükséges (volt) ahhoz, hogy biztos lábbal tudjak továbblépni a következő lépcsőfokra. Október végéig kényszerpályán mozgok tehát, de eldöntöttem nem kalimpálok az árral ellenben, inkább előnyömre kihasználom a jótékony áramlatokat. Talán akkor vegyük sorra milyen erők munkálkodnak a mélyben.

A hazautazásom időpontja idén december tizenharmadika. Nem péntek lesz, nem kell betojni. Az út nettó időtartama, akárcsak februárban ebbe az irányba, két teljes napot kóstál majd, de mivel hazafelé „nyerek” egy napot, így december tizennegyedikén érkezem Bécsbe. Keretes történetként tehát visszatérek a blogom elején nagy hévvel ecsetelt kezdetekhez. Így van ez rendjén. A magyar utazási irodában annak idején két időpontot jelöltem meg a visszautam lehetséges verziójaként: az első augusztus elején, a másik december közepén integetett, hogy válasszam őt a másikkal szemben. Az augusztusit némi hezitálás után egy suhintással lefejeztem gondolatban, túl fiatalnak véltem, helyette a decemberit tettem meg régensnek, majd annak rendje és módja szerint a világhálón értesítettem a magyar utazási irodában dolgozó leányzót, hogy minden joggal felruházott helytartómként távollétemben hajtsa végre a trónfosztást. Megtörtént tehát, aminek meg kellett történnie, ezzel most már földi létem alkonyáig együtt kell éljek. Semmiképpen nem akartam kihagyni az új-zélandi jó időt az év végére, sem a rögbi vb körüli csinnadrattát, egy kalandos körutat is terveztem eredetileg Új-Zéland szigetein, amit nem tudtam volna augusztusig belepréselni a programomba, végül az egyetemi könyvtár feldolgozásra váró bőséges anyaga rövidtávon kigolyózta a kérdőjelet a hazautazásommal kapcsolatos mondatom végéről. Hogy a pénzről ne is beszéljek.

kupak-tudás

Nem vagdosok cetlit és nem satírozok a naptárban napblokkokat, egyik sem szokásom, de észrevettem, hogy napról-napra egyre több babszem esik ki a nadrágomból, amikor zuhanyzás előtt letolom magamról. A szívem is félrekongat egyet-kettőt, ha gondolatban az utazás(ok) vidékére tévedek. Olyankor meg kell nyugtatnom kicsit, hogy easy, easy, little thump-thump. A külvilág pedig időközben sorra reagál az én változásokkal teli belső világomra, mert hát jól tudjuk, hogy az vetül ki a szemünk elé, ami bennünk van. Testem a vetítőgép, én meg a mozigépész vagyok. Például múlt hét szombaton egy órával visszaállítottuk a képzeletbeli új-zélandi vekkert, azaz magyar szemmel nézve a Fonák Tamás néven bemutatkozó hivatalos nyári időszámításba léptünk. Az időjárás speciel elég fancsali képet vág mindehhez, mert igen hűvös van mostanság. Mellékesen jegyzem meg, hogy egy jóindulatú söröskupak elárulta nekem azt az évszámot, amióta létezik óraátállítás Új-Zélandon (1927). Ánglus nyelven ezt a tevékenységet úgy hívják daylight saving. Hajrá, spóroljatok! Miket nem tanul az ember sörivás közben, nem igaz!? – mondjuk az okosító kupaksorozat csak egy bizonyos termék egy bizonyos promóciós időszaka alatt volt hozzáférhető. Kár.

dugulás-elhárítás

A másik jelentős kétélű változás jobban személyemben érint. Minden ott kezdődött, hogy eldugult a zuhanytál. A hűtő fagyaszt, az elektromos fűtőtest nem működik, a zuhanyzóban az egyik spotlámpa „köldökzsinóron” lóg a plafonon, most már zuhanyozni sem lehet rendesen. Tiszta Balkán. Többször is panaszt tettünk az épület üzemeltetőinél, süket fülekre ugyan nem találtunk, de tenni semmit nem tettek a betegségek orvoslására. A helyzet akkor vált akuttá, amikor a zuhanytál oldalfalain átszivárgó víz eláztatta Richie szobájának releváns szegletét, falastul, szőnyegestül. Újabb panasztétel részünkről, újabb tétlenkedés részükről. Érthető mód Richie megunta belélegezni a dohos levegőt és több hetes köhögő rohamokkal tarkított kálvária után nagy sebbel-lobbal kiköltözött a szobájából. Nem ment messze, öt lakással lejjebb a folyosón éppen akadt számára egy üres szoba. Jamie hűséges fegyverhordozóként rögtön másnap követte a Richie által hagyott feromon nyomokat és bevette magát a másik szobába az új lakásukban. Mindhárman megsirattuk az együtt töltött közös pár hónapot, azóta csak kétszer láttam őket. Miután kihaltak a kiwik tőlem jobbról és balról, az egész lakás egyedül az én kívánságaimat leste. Egy csapásra megszűntek a hajnali ajtócsapkodások és Michael Jackson sem énekelte már a Billie Jean-t torkaszakadtából a mélynyomó ütemes traktusára. A csend hangjai honoltak mindenhol, rend lett úrrá a konyhában és tisztaság a fürdőszobában. Hogyan? Hát úgy, hogy magyar káromkodásvirágokat sziszegve, kis túlzással vésővel-kalapáccsal saját magam kókányoltam össze a zuhanyzót, mellesleg kitűnő eredménnyel. A végül majd két hónap múlva kiérkező szakembernek már csak egy szigetelőcsíkot kellett felapplikálnia az oldalára és egy friss linóleumcsíkot kellett a régi helyére bevágnia. Olcsó János megoldások, de egy hangyaugrásnyival se vártam többet.

A sakkmérkőzés következő lépéseként arra lettem figyelmes, hogy a két üres szoba egyikébe beköltözött valaki. Mozognak a figurák. Ugyan napokig egy lélekkel se találkoztam, de a konyhában hagyott curry csirke maradékából éles elmével kikövetkeztettem, hogy az illető feltehetőleg indiai. Egy este benyitva a lakás előterébe egy guggoló alakba botlok, aki kitolt nyelvvel próbálja tizenöt centiméterről figyelve a kulcsát a zárba erőltetni. Mintha mi sem lenne ennél természetesebb, köszönök, az indiai srác meg elmondja, hogy már egy órája bíbelődik ezzel a mutatvánnyal, sikertelenül. Hadd próbáljam! Nekem sem engedelmeskedik a kulcs-zár kombináció. A kulcsra pillantva a 221/A jelet látom belegravírozva, az ajtón ezzel szemben a 221/C jel virít. Felhívom barátunk figyelmét erre az ellentmondásra. Nem a volt Jamie szobához passzol a kulcs… kettőt lépve a volt Richie szoba felé egy pillanat alatt megoldódik a rébusz: a portán rossz kulcsot adtak az új lakónak. Hát akkor most mi lesz, vársz reggelig a portanyitásig? – kérdem a srácot. Nem, a szobatársa hajnal egyre itthon lesz, ő majd beengedi. Aha, az szuper. Na és addig? Most este kilenc van. Innentől kezdve a jó házigazda szerepkörben tetszelegtem, adtam enni és inni kitikkadt emberünknek, majd máris a szobámban csámcsogott mire kettőig számolhattam volna. A neve AP, mondja, amúgy Amanpreet, csak azt nehezebb megjegyezni. Valamivel éjfél után megérkezett a szobatárs Manoj, mert neki meg ez a neve, de azt meg úgy kell ejteni Manucs. Én csak Mézesnek és Mázosnak hívom őket, mert hát olyan mézes-mázos természet jellemzi ezt a duót, például feszt ételt és italt erőltetnek rám, hiába jelzem nem vagyok éhes, köszönöm. A legaranyosabb mozzanatuk mindent elárul róluk: még két indiai haver volt náluk egy hétvégén… kétliteres kólás flakon körbejár… mindenki jóízűen meghúzza… AP az ív végén tölt nekem a kólából egy bögrébe… int, igyak. Szóval a vendéget csak tisztesen pohárból illik kínálni, az viszont egyiküknek sem tűnt fel, hogy előtte négyen ittak bele a pezsgő barna lébe. Először és utoljára illendően elfogadtam. Zárásként jelzem, hogy a másik szobába egy pakisztáni srác költözött be, neki még nem sikerült megjegyeznem a nevét.

A legmarkánsabb változás a közeljövőmet illetően mégiscsak az, hogy bezsákoltam az új-zélandi körútra feljogosító buszjegyemet. Bérletnek is hívhatnánk, hiszen a több hetes kaland során az éppen aktuális állomáson annyi időt tölthet a delikvens, amennyit úri kedve tartja, majd egy másik busszal indulhat tovább, ha úgy érzi eleget látott, élt, tapasztalt. Egy hónap múlva már úton leszek, egész pontosan november másodikán indulok Aucklandből. Először fel északra, majd irány a Déli Sziget, annak is a legdélebbi csücske (Deep South), valamint a Stuart Sziget. Hat hetem lesz erre a küldetésre, bízom benne, hogy be tudok ezen a portálon menetközben számolni a tapasztalataimról. Ez lesz a desszert az aucklandi főfogás után az ebben az országban töltött majd tíz hónapom végén. Nem is, inkább a hab a tortán, vagy a meggyszem a hab tetején, esetleg a csokoládéöntet! De addig is előttem az október. Nem kell semmit elsietni, nem igaz?