tények és talányok

Miközben egy méretre akkora és éppen olyan klasszikus formájú marhahúst forgattam serpenyőben, mint amilyet rajzfilmekben szokás cirkuszi oroszlánok elé dobni ebédre, megjelent Sonia és görög barátja a konyhában. Ők ketten aznap a paradicsomos spagettire esküdtek, mégpedig csirkehúsosra. Kérdezi Sonia, nem gondolkodtam-e azon, hogy vegetáriánus leszek, mert ő igen. Voltam, öt évig. Jó volt, tény. Most más van. Azt hiszem, egyszer mindennek eljön és elmúlik az ideje. Eddigi életéveim során legalább is ezt tapasztaltam. Sokszor úgy érzem, éppen akasztott ember nem voltam még. Speciel az nem is áll szándékomban lenni. Ez szintúgy tény.

Előzetesként ezúton szeretném mosolyra görbülő szájjal közölni, hogy megkaptam a diákvízumom. Egy évig érvényes, a medical check eredményeinek elpostázása után egy héttel készen is állt. Kimondottan örültem, hogy nem küldték le a kérvényt Wellingtonba, amivel akár 1-2 hónappal is kitolódhatott volna az örömteli pillanat. Menetközben mailben érdeklődtem a hivatalos szervnél, a harmadikra méltóztattak válaszolni, miszerint ők már elküldték a vízumom az egyetemnek, tőlük díjmentesen átvehetem. No extra charge. Udvariasan megköszöntem. Emlékeztetőül az ügyintézés 150 dollárba (22 500ft), a teljeskörű orvosi vizsgálat 410 dollárba (61 500ft) került. Tény. Plusz postaköltség borítékostul 3 dollár. Bagatell. No extra charge… my ass. Egy egyoldalas matricáról van egyébként szó, amit az egyetemi ügyintéző hölgy üggyel-bajjal beapplikált az útlevelembe, én meg cserébe vittem neki egy kiló almát ajándékba. Zárójelben jegyzem meg, hogy az „alapkörű ügyintézésért”, azaz hogy az egyetemen nem hajtanak eleve el, mint a magzatvizet, külön fizettem. Már nem emlékszem mennyit.

Amikor az egész procedúra elején kérdeztem az ügyintéző hölgyet, hogy a vízumkezelési költség megfizetésével automatikusan velejáró kérelembenyújtás után úgy tételesen, de komolyan, milyen teendőim vannak még (toll a kézben papírlaphoz érint… figyel, instrukcióra vár…), ő egy "nothing, enjoy your stay in New Zealand" mondattal jelezte, hogy egyéb dolgom sincs, mint jól érezni magam Új-Zélandon. Na és az orvosi vizsgálat, az smafu? Továbbá, ha netán munkára adná a fejét a delikvens, szüksége lesz járulékosan egy ún. IRD számra, ami írd és mondd nem más, mint adószám. Lo-gi-kuss! Hivatalos lajstrom. Ezt is elfelejtették az elején közölni velem. Lassan megtanulom, semmit nem kell komolyan venni ebben a szigetországban. Próbálj meg lazítani!—Hofi után szabadon. Be light-hearted. Komolyság alatt egyébként azt értem, hogy rutintalan kalandorok számára (amilyen én is vagyok) a hivatalos ügyek elintézésének időtartama és azok módjának fokozata így is, úgy is az elviselhetőség szintjének négyzetét köbösíti. Izgalomra tehát semmi ok. Az különben is csak a létfontosságú szervekbe vezető véredényeket teszi tönkre.

Ezen a ponton kapcsolódunk vissza Soniahoz és barátjához a konyhában. Időközben a marhahúsom a rare, medium, well-done fokozatok közül a harmadikba lépett, bár egy pár-tízperce eljátszottam a gondolattal, hogy nekiesem a szeletnek, amikor még félnyers állapotában vörös vérgejzírek törtek föl a villa négy ága okozta sebből. Gyorsan megállapodtam magammal, hogy se Tarzan, se angol lord nem vagyok, aki véresen szeretné a saját, vagy más keze által elejtett vadat. (Tarzan mindkettő volt, jut eszembe! Sima bőrű majomemberből Greystoke lordja néven avanzsált angol nemessé. Ez ám a rapid darwini egyedfejlődés! Egyébként a Tar-zan név azt jelenti Sima-bőrű, nem igaz? Vuk is ismerte a faj egy másik egyedét.) Nikos spagetti főzés közben elregéli, hogy az IRD number a Sky Tower lábánál, a Victoria Streeten fellelhető AA (Automobile Association) épületében kérvényezhető. Nem is annyira az információ érdekel (bár azt is megjegyzem), inkább ennek a görög srácnak a leírhatatlan görögsége. Aki járt már Göröghonban, vagy volt dolga göröggel (nem dinnyével), az pontosan tudja mire gondolok. Aki nem tudja, annak kedvéért most nem írom le, mert szimplán nem tudom. Egy példa azért: ha Nikos azt mondja "it’s ciiip", akkor megítélése szerint az a valami „olcsó”—ez nem személyes beszédhiba, „cs” betűt a görögök általánosságban képtelenek formálni, így marad a „c”. Én nem beszélek újgörögül (csak éppen pár szót, amivel minden hellén ivadékot az őrületbe kergetnék), de ha angolul szólnak valamit, jellegzetességeikről rögtön felismerem őket. Szóval megköszönöm Sonjáéknak az információhalmazt, holnap utánajárok az IRD szám problémakörének.

A szóban forgó nap reggelén azzal a talányos ábrázattal kelek, amilyennel az egész napom telni fog. Ezt persze ezen a ponton még nem tudom. Ignorance is bliss. Félálmosan ücsörögve elmerengek milyen furcsa alakú és formájú is valójában ez az adapter, vagy adaptor, ahogy itt helyes-írják. Traktor. Kontraktor. Velociraptor. Hmmm, korán van még. Tehát elektromos átalakító, dugaljhoz való. A másik (a brit) szigetországban élő „ősökhöz” hasonlóan az itteniek sem kompatibilisek az európai szabvánnyal. Csak az új-zélandiak másképpen nem azok: NZ az USA és Japán társaságában lóg ki ebből a sorból. Vagy talán ők állnak a „gyors” sorban és Európa tér el tőlük!? Nyilván nézőpont kérdése ez is, mint minden egyéb. Biztos sokan tudják, hogy Angliában háromágú az elektromos villa, amiből kettő végez „értékes” munkát, a harmadik egy műanyag pröcök, ami segít fixen a helyén tartani az egész tákolmányt. Akarom mondani alkotmányt. Hogy Amerikában miért nem ez honosodott meg, számomra rébusz, utána lehetne járni. Azért is érdekes a hármasság mellőzése az amerikaiak részéről, mert úgy tanultuk még annak idején, hogy az USA pillérei a törvényhozói-végrehajtói-bírói (legislative-executive-judicial) szerveken nyugszanak. Mindhárom önállóan életképes, oda-vissza ellenőrzik egymást és mindhárom igenlésére szükség van ahhoz, hogy egy javaslat jogerőssé válhasson. Valami ilyesmi a logika az egész mögött. Az angoloké a történelem első íratlan, az amerikaiaké az első írott alkotmánya. Fontos lenne tehát a hármas szám ennél a fiatal nemzetnél is, az itteni elektromos csatlakozó ugyanis lötyög a foglalatban. Van ugyan rajta egy nyitó-záró műanyag kallantyú lock-unlock felirattal, de azt aktiválva sem pecsételném az dobozára a stabil jelzőt. Talányos.

A mosógép úgyszintén. Három darab egydolláros pénzérmével kelthető fel álmából, majd a ruhákat lazán belegórva, mosóport rájuk szórva és a NORMAL gombot megnyomva 34 percig forgatja tárcsáját. Az otthoni gépemen, ha jól rémlik ez a gyorsmosás programnak felel meg. Amikor első alkalommal használtam, egy indiai srác megnyugtatott, hogy a szagok kiszedésére ez az időtartam épp elég. A foltok megmaradnak. Az a három gép a legmegbízhatóbb, mutatja. Mint a lovin: 3-as, 7-es, 12-es, tétre, helyre, befutóra. Közben rózsaszín pólókat ráncigál elő és a több száz indiai nyelvjárás egyikén a barátnője piros kardigánját szidja. Ja, na meg erre jók még, sziszegi a fogsora közt! Szárítógépek is vannak ám, azok is szépen sorakoznak a mosókonyhában, azok is három egytallérossal működnek, de azok egy órát futnak körbe-körbe ennyi pénzért. Jamie szerint egytől-egyig haszontalanok, legalább két menet kell, mire megszáradnak a ruhák, ergo két óra várakozás hat dollárért. Erről jelen pillanatban még nem tudok nyilatkozni, nem használtam szárítót. A mosógép két pólómat is meglyuggatta, a kétórás extra tortúrának nem mertem kitenni a gönceimet, inkább kiakasztottam mindet a szobámba fogasokra száradni. Mellékesen a három dollár (legyen 450 forint) baráti összeg ezért a szolgáltatásért. Londonban emlékszem egy adag mosás, azaz egy load, három fonttallérba került (az bizony 1200 forinthoz közelít). Köz-mosodákban itt is drágább ez a móka.

A portán és a recepción természetesen egyaránt nem tudnak pénzt váltani egydollárosokra. Érthető. Ami ugyancsak nincs a recepción, de meglepőbb módon a portán se, az csavarhúzó. Miért kéne az nekem? Amikor ide költöztem, feltűnt, hogy a konyhaszekrényem ajtaja le akar esni, csak a szentlélek tartja a helyén. Szerváltam valahonnan két csavart, de célszerszámom nincsen. Ugyan a tisztaság érdekében kisúroltam a polcokat és eltávolítottam az elődöm által otthagyott kicsírázott krumpli gubacsokat is, csótányokhoz hasonló, de kisebb testalkatú bogarak ellen minden nyitáskor ujjbeggyel, ököllel és papucstalppal hadakozok. Ez ügyben Szent Péterrel lesz miről beszélgetnem a mennyország kapujában, ha ezek után egyáltalán eljutok odáig. Van itt egy maori fickó, aki úgy vettem észre amolyan mindenes karbantartó, hozzá fordultam segítségért a csavarhúzót illetően. Nos, ő nem tudja kinek és hol lehet ilyen. Hát akkor ki tudja? Utánajárt és egy vasszekrény aljáról előkotort nekem egy csillagcsavarhúzót, ki is ment a feszültség a testemből, azt kölcsön tudja adni. Kérem? Biccentek. Jó, akkor írjak alá egy papírt, hogy átvettem. Enyhe szemöldökfelhúzáson kívül már nem hat meg az ilyesmi. Miután elvégeztem azt, ami az ő munkakörébe tartozó feladat lett volna, öt perc múlva vissza is vittem neki. Sikerült? Aha. Köszönöm. Kipipált a lapon. Most már nem lötyög az ajtó, inkább szorul, de legalább stabil.

A ház körüli teendők elvégzése után kora délben elindultam a Sky Tower felé az AA Centre épületét felkutatni. Könnyen ment, jártam már arra. A sarki iroda maga a jogosítványokkal foglalkozó rész, oda belestem, de hát nekem nem ez kell. Egy másik üvegajtó mögött egy táblán ez áll: Internal Affairs – Reception: level 6. Ez lesz az, belügyek intézése, a recepció hogy-hogynem, itt se a földszinten került elhelyezésre. Kartonpapírral kibélelt lifttel felrepülök a jelzett szintre. Korszerűsítik a felvonót, látom egy közérdekű kiíráson. A kínai kislány elmondja, hogy itt nem foglalkoznak IRD számok elbírálásával, menjek a Queen Streetre a McDonald’s mellé, bevándorlási ügyeket ott intéznek. Átsétálok, vagyis inkább futok, mert olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy az esőt alulról orrlyukba fújta. Bőrig áztam. Sorban állás után kiderült, ott sem tudnak velem és az IRD számommal mit kezdeni. Ceruzával papírcetlire kapok egy honlap címet, ahol az egésznek utánajárhatok. Felsétálok az egyetemre, közben ismét nyakonöntenek az égiek, látom a honlapon, hogy az Albert Streeten található Automobile Association (AA) az illetékes szerv. Hiszen ott jártam, Nikos jól mondta, a Victoria és az Albert Street sarkán. (Victoria és Albert: V&A. Na lám, még haláluk után is egymásba futnak!) Visszamegyek, ismét elázok, de most már a sarki biztosítóhoz tartok. Sorban állok és az indiai lány elmondja, itt hitelesítik az IRD számom kérvényét. És ez miért nincs sehova kiírva? Körbenézek. Hát azt nem az ő dolga véleményezni. Jó, tehát mit kell tennem? Két dolgot: az IRD számhoz be kell neki mutatnom a category A és a category B oszlopokban szereplő dokumentumok eredetijét és egy-egy fénymásolatot. Az elsőben az útlevél szerepel, a másodikban valami más hivatalos dokumentum (például jogosítvány, diákigazolvány valamelyike). A magsúly az „és”-en van, azaz a figyelmes dolgozó rögtön felkaphatja a fejét: ha már egyszer az útlevéllel igazoltam magam, miért kell még egyszer megtennem? Még a határátlépéskor is csak az útlevelet kérik. Az angol nyelvben ezt úgy hívják redundancia. Eddig azt hittem az angol-szász nemzet mindent csak egyszer csinál.

a `fütttés`!? (amolyan pestiesen)

Lefénymásoltam mindent, visszavittem, leadtam. Mire hazaértem, folyamatosan prüszköltem. Innen már csak emlékfoszlányok maradtak meg: Jamie és Richie a hűtőszekrény ajtajával bajlódik, késsel vagdalkózva nekiesünk a jégtelenítésnek, a tejem megsavanyodott, mert a hűtő ajtaja egész éjjel nyitva volt, Richie hamburger fasírtja majdnem magától elindul, megpróbáljuk bekapcsolni a fűtést, egyik szobában sem működik, Jamie és Richie panaszt tesznek, megjelenik a maori karbantartó egy négyzetrácsos papírral és ceruzával a kezében, közben a vihar beveri az esőt az ablakon, mentjük, ami menthető. Végül mindhárman egy pár üveg sör ledöntése mellett döntünk.

De sörökről és az új-zélandi élet-érem derűsebb oldaláról, mert van, majd legközelebb.