figyelmeztetve lenni élmény

Külföldön élni, úgy vettem észre olyan, mint az előző bejegyzés ringlispírjén ülni: hol fent találja magát az ember, hol lent. Ez otthon sincs másként, mondhatnánk, ismert és többször körbejárt határvidéken túl azonban hatványozottan jelentkeznek az érzések. Mi ilyenkor a teendő? Fogalmam sincs. Amit mederben rekedve tenni szoktam, hogy rutinosan gondos odafigyeléssel kezdem el szaporítani a szürkeállományom neuronjai között létrejött kapcsolódási pontok számát, így próbálva elterelni figyelmem a szívtájékon éledező érzésről. Cél a feladatra koncentrálni, az érzésnek nem hagyni időt és teret megerősödni. Kvázi-marxista jelszavaim: maradj hideg-rideg, az érzés métely! Esélytelen, mindig alulmaradok a küzdelemben. Ez elvégre nem hőstörténet, még Toldinak is volt szíve. Happy end azért van, de csak azért, mert végül magától elmúlik a vágy az iránt a valaki iránt, aki otthon maradt és a nap is felkel, mire kikecmergek a mederből.

Otthon a biztosban meg tudtam kímélni magam az efféle szívfájdalmaktól, a tapasztalatszerzés ára ellenben pontosan ez. Szerencsére a hétköznapi kalandok szinten tartanak érzelmileg. Említettem már, hogy Új-Zélandon figyelmeztetve lenni szinte mindennapos élmény. Két, azt hiszem kirívó történettel szeretném mindezt érzékeltetni. A Railway Station szálláson két közüzemi konyha méreteivel vetekedő főzőhelyiség van, ahol a világ különböző részein tökélyre fejlesztett kulináris mesterfogásokat leshet el az ember a nap bármely pontján. A kínaiak egész csirkéket sütnek csak a Mindenható tudja milyen egyéb hozzávalókkal egyetemben; az indiaiak összegyűrt rongyokkal lapítgatva perzselgetik kenyérkéiket, miközben túlnyomást ellenőrző fazékban fő a rizs (úgy mondják pressure cook), aminek mellesleg olyan hangja van, mint egy fütyülő gőzmozdonynak és ha „megszólal”, feszt rám hozza a szívbajt; a japánok ide göngyölnek, oda töltögetnek és hopp, kész is a sushi; mások sülkrumpilznak, vagy simán teát főznek. A rádióban mindeközben megy Danny Boyle Slumdog Millionaire című nagysikerű filmjének Jai Ho betétnótája. (Aki nem ismeri, annak youtube segít.) Jobb esetben a Jai Ho, többnyire inkább egyéb, csak beavatott fülek számára ismeretes bollywoodi csodamuzsika.

Egyik este nap végi levezetésként kínai tasakos noodles szerepelt a menümön: elkészítési ideje 5-10 perc, az elkészítés nehézségi foka tízes skálán valahol 0 és 1 között, az étel tápértéke… nos, hagyjuk csak! Tojással, sajttal, extra fűszerekkel megfejelve kellemesebb, pirítóshoz kiváló. Olyasmi a végtermék, mint a húsleves. A kiszemelt gáztűzhely úgy fest, mintha valaki atomot hasított volna fölötte és a maradék veszélyes hulladékot elegánsan otthagyta volna. A lefolyóban a szemközti kínai töttyölt ratyli előkészületeinek maradványait találom, a krumpli héjat például felismerem, de a zöldes-lila egyebet botanikusok még nem katalogizálták. Marokra szedem és elsétálok vele a szemetesig, elmosom a tányérom, amíg fő a levem. Kész is, elpakolok, kitisztítom a lefolyót, letörlöm a munkafelületet, indulhatunk. Dehogy is! Szól oda egy indiai lány, megpróbálva túlkiabálni fütyülő gőzmozdonyát. A tűzhelyet legyek kedves magam után tisztán hagyni! Mire a tudatomig süllyed, mit akarnak közölni velem, a homlokomon vertikálisan már meg is jelent az a ránc, ami értetlenségemhez szokott társulni, az évek során egyre csak mélyül és olyan emberek dolgoznak rajta vésővel-kalapáccsal, mint most itt előttem ez a hindu furcsaság. De hiszen azt a mocskot valaki más hagyta ott, te is láthattad, előttem érkeztél—erőlködök. Erre olyan nyelvtörő mondókába fog a lány jó pár decibellel feljebb, hogy nem csak a ránc lett a homlokomon, ha lehet még mélyebb, de a szemem is szikrát szórt, a fogamról meg azt hittem lepattan a zománc, olyan erővel szorítottam össze az állkapcsom. Bal kézzel valami feliratra mutogat a falon, én meg az indiai-angol zavarosban halászva ilyeneket találok meghallani: "den dollars benaldy", "id iz your rizbonzibilidy du glín ub". Furcsák azok a „t” betűk az akcentusban, amit ez a lány és honfitársai mind „d”-nek mondanak szinte kivétel nélkül. Szerintem amikor az abc-t sorolják, átugranak a „t”-n, hiszen már a „d”-nél említették. Az „s”-t meg azért hagyják ki, mert majd a „z”-nél jön. Magyarra fordítva, ha valakit nyakon csípnek, hogy nem takarított el maga után, azt 10 dollárra megbünteti a szállásadó vezetőség. Ez a figyelmeztetés van kifüggesztve lapra nyomtatva zsíros üveglap mögött. Még az is lehet, hogy a büntetés megfizetése mellett a delikvenst sarokba fordítva kukoricára térdepeltetik. Igen, tudom, olvastam én is, köszönöm a figyelmeztetést, én hibáztam, elnézést kérek. Őszinte megbánásnak nyilván nyoma sincs a hangomban, inkább beletörődés a megváltoztathatatlanba. Hiába parolázok, ezen a platformon csak vesztes lehetek. A büntetés dacból se érdekel. Viszont eszembe jut az a hiúz, akit egyszer egy NatGeo természetfilmben láttam nyulat kergetni, de egy pont után feladva megállni, mert a nyúl elfogásával nyert energia már nem pótolná a hajszába fektetett energia mennyiségét. Pusztán kalkuláció dolga az egész. Én is feladom, mint az a hiúz. Simítottam négyet a rongyommal a tűzhely körül, közben olyan képet vágtam a művelethez, mint a morcos gyerek, aki nem kapta meg anyjától a hőn áhított cukorkát és most vérig van sértve. Ránézek a lányra, "happy now?", erre a válasz, "tsss". Ez tényleg ő volt, nem a rizses fazék. Azt hiszem ezen a ponton vége a románcnak, ha volt egyáltalán.



kiwi pisilde

Kicsit fáradtnak érzem magam véleményezni a fenti esetet, mindenki tegye ezt meg a kedvemért saját maga. Témakörileg idetartozó második esetemnél ugyanígy. Íme röviden, amiből percekig, sőt órákig nem bírtam felocsúdni és gyanítom példaként fogom emlegetni, amíg élek. Kimondottan szimpatikusnak találom Aucklandben azt a hozzáállást, amit a városvezetés a vizelettartási problémákkal küszködők felé mutat, nevezetesen hogy a köztéri mellékhelyiségek száma igen magas. Parkoknál, nagyobb csomópontokon, de akár normál utcarészen is spontán fellelhetőek. Ráadásul tiszták, a tartályban van víz, a kellő helyen higiéniai papír, a kézmosónál folyékony szappan, papír-vagy görgethető ruhatörlő. A bejáratnál nem ül nyugdíjas néni leselejtezett konyhaasztalnál, műanyagtányér mögött, tollal kartonlapra vésett százötven forintos belépődíj felirattal. Ebben a tekintetben le a kalappal az itteniek előtt. Tanuljunk, amit és amíg lehet. Egy alkalommal egy ilyen helyre lépve egy kisfiút találok a piszoár előtt, aki pipiskedve próbálja elérni az egyértelműen nem neki méretezett kagylót, de azért nyelvkitolva erősen próbálkozik. Mehetne külön kabinba, éppen ott van nyitva mellette, benne gyerekvécével, de hát ő már nagyfiú és nyilván az apa által is használt felnőtt vizeldébe kell lőnie. Közben az ökrökhöz hasonlatos célzóképességgel mindent eltalál, csak a „bika szemét” nem – a darts játékban, ha jól tudom a tábla közepét hívják bull’s-eye-nak, vagy bullseye-nak. Vigyorgok magamban. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy hónaljnál felemelem a kistököst, segítek a vergődésén, de ugye az magánlaksértés lenne. Amúgy is hadd tanulja meg saját erőből hogyan megy ez, majd eltakarít utána a személyzet. Félrevonulok egy zárható kabinba, „ne zavarjuk a kisfiút” megfontolásból, kicsit slendriánul belököm magam mögött az ajtót. Mivel én „felnőttként” tiszteletben tartok másokat, az általam használt felületet tisztán hagyom magam után. Miközben kezet mosok, odabilleg hozzám a srác, a sliccébe beakadt a pólóvéget próbálja kiszabadítani, közben belekezd egy nekem címzett verbális üzenetbe. A csobogó víz mellet nem értem a kiwi gyereknyelvet, visszakérdezek, lehajolok, jobb fülemet hegyezve ismétlésre ösztökélem a srácot: "Say that again, mate." Mindig a jobb fülünket tartjuk oda, ha valakit nem értünk, nem? Állítólag azzal jobban ki lehet venni a szavak értelmét, mint a ballal. "You’re… hm-hmmm… not supposed to leave… youuu know… the door open when you go in there. Errr, you need to close the door so that people would know somebody’s in there." Ez a vékony, döcögve dallamos gyerekhang határozott verdiktet mondott most fölöttem. Hhhhaaa! Hát megáll az ész! Részemről szó fennakad, lehelet megszegik. "You’re the only one in here, little fella, and you saw me going in there. What’s your point? Will you explain it to me, please." Csak ennyire vagyok képes, persze tudom mire gondol, de most már hadd fejtse csak ki, amit akar, szépen cizelláltan, így magamban. Mosolygok. Ez már aztán mókás, igencsak az! Megismétli ugyanazt, láthatóan nem érti, mit aggályoskodok. Természetesen neki van igaza, hiszen vétettem egy nyilvánvaló szabály ellen. Mit nem lehet ezen érteni? Hiszen még a gyerekek is tudják, hogy be kell csukni magad mögött az ajtót!!! (Több felkiáltójelet nem teszek ide.) Ássuk el a csatabárdot, menjen mindenki a dolgára. Kilépve a wc-ből mégiscsak ül egy nagyi a bejárat előtt, de nem jegyet szed, a kisfiút várja. Köszönök neki: "Nice day, innit?" "Yiiis, nice and sunny." Mosolygunk egymásra. Na, az ő világlátását aztán végképp nem fogom tudni az oldalamra állítani. Nyilván ő (is) tanította illemre a kisfiút. Engem a szüleim rendre és tisztaságra neveltek, szemetet például nem dobunk el az utcán, de azt úgy látom elmulasztották belém sulykolni, hogy lépten-nyomon figyelmeztessem embertársaimat kötelezettségeikre. Mint valami bíró a focistákat, síppal a számban, sárgalapot lobogtatva. Bánja a fene, én már így maradtam, akár a régi nagyi és új unokája. Juszt is a saját szabályomat követem (live and let live), az új-zélandiak meg csináljanak, amit akarnak. Nálam aztán süket fülekre találnak. Azt hiszem, ezt hívják neveltetésbeli különbségnek. Izgalmas!

Véleményt tehát alkosson mindenki magának. Levezetésképpen mellékelek még két fotót. Az elsőn a szöveg egy toilet poetry gyöngyszem. Ha nem lenne olvasható, ez van a falra írva: "Here I sit all broken hearted / Came to shit / But only farted." Ami pedig a takarítást illeti, személyzetisként nyugodtan lehet a tisztítószerekkel megrakott kiskocsit a bejáratnál hagyni és komótosan letörölgetni a csapszéleket. Közben mindenki kint várjon a sorára, vagy keressen alternatív megoldást.