Az előző bejegyzést ott hagytam abba, hogy még nem vagyok NZ-on és majd folytatom... hát akkor most már elárulom, NZ-on vagyok és ezennel folytatom. Az országba való belépésemről szól most a fáma.
 |
| Declare or dispose. |
Amikor Melbourne közelébe értünk, a fekete steward a kezembe nyomott egy pasztellesen színes kis lapocskát és arra kért, töltsem ki. Mondjuk speciel nem hallottam mit mond, de addigra megtanultam fejhallgatóval a fülemen is bármilyen jelet fogni a külvilág adásaiból. Kérdés nélkül nekiugrottam a kitöltésnek, mint hülye gyerek a biciklinek, de a név és állampolgárság kitöltése után leesett – ez egy belépési nyilatkozat egy olyan országba, ahova én nem lépek be. Aztán ugyanazzal a lendülettel a kérdőív maradék részét is kitöltöttem, ugyanis kimondottan élveztem, hogy a szemem egy aktív aggyal kommunikál, nem pedig egy zombival, akinek csak küldi a monitoron futó filmek adatait, amaz meg valami ilyesmiket válaszolgat, hogy aszongya: aha, ehe, jaja... Ráadásul tudtam, hogy a zöld kiwi országába is kell majd ehhez hasonlatos dokument, gondoltam ezúton is gyakorlok. Tudniillik nem csak azt kérdezték ám meg, hogy mi a vezeték-és keresztnevem, arra még tudtam válaszolni, hanem többek közt azt is, hol leszek elszállásolva Ausztráliában. Az ide vonatkozó cellába egy snejdig vízszintes vonalat húztam, nem túl hosszút, nem túl rövidet, amolyan közepeset. Azért a végén a névnél nem írtam alá, nehogy valaki visszaéljen a jóindulatúan előre kitöltött lapocskámmal. Just in case. Elégedetten félbehajtottam, zsebrevágtam, aztán figyelem a monitorra szegez... jöhetett ismét az aha, ehe, jaja...
Mindez tehát (értelemszerűen) Ausztrália felé tartva esett meg velem, Auckland felé pedig kísértetiesen minden megismétlődött. Ezúttal csöppet más színű volt a papiros, alakra viszont ugyanolyan, mint az ausztrál bátyusé. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint az azonfajta csekkeket, melyeket a régebbi, főként amerikai filmekben előszeretettel tépkedtek ki csekkfüzetekből a magukat milliomosnak kiadó szélhámos macskajancsik, ekképpen kergetve el a nyakuk ütőerén lebzselő vérszívó kullancsokat. Mondjuk csak egyszer, amíg a bankban a beváltásnál ki nem derül a turpisság. A különbség talán az anyaghasználatban rejlik: a csekkhez mérten a belépési nyilatkozat vastagabb. Az aussie után kitöltöm tehát a kiwi-verziót is, illetve tölteném, mert kipillantva az ablakon éppen azt látom, ahogy elhagyjuk a számomra még ilyen magasságban is megnyugtató szárazföldet, azaz az ausztrál kontinenst és máris a Tasmán-tenger fölött imbolygunk. Lélegzetelállító – sárgásbarna föld, fehér fodrokban megtört türkiz színű vízzel társalog – főleg amikor próbálom elképzelni fejben hol is vagyunk tulajdonképpen a sárgolyón! Ööö... aha, megvan. Próbálom lefotózni, de van az ablakon egy jégvirág (lecsekkolva a monitoromon látom, kint mínusz 40 celsius-fok körüli a hőmérséklet) és a fotómasina csökönyösen arra a síkra fókuszál. Hiába mozgatom, a háttér, a partvonal, azaz a lényeg homályos marad. A fene ezekbe a modern kütyükbe, ezért nem volt nekem eddig soha digitális gépem, hirtelen az jut eszembe kihajítom az "űrbe" az ablakon... az nem fog menni... inkább visszatérek a papiroshoz. Ilyeneket kérdeznek: van-e nálam a saját használatra vagy ajándékozás céljából elfogadott mennyiségnél több pia illetve bagó? hozok-e magammal patikában nem kapható speciális pirulát? valamint van-e nálam "normális" gyógyszer? van-e nálam élő állat? hozok-e be az országba tejet, gyümölcsöt? Meg ehhez hasonlók. Nagyjából. Ilyenkor mindig nagylegény vagyok és arra gondolok, na engem aztán úgyse tudtok megfogni; se drogok, se fegyverek, se qvák! Egyik sem kenyerem. Nyugodt a lelkiismeretem. Errefelé nem addig van, barátocskám! Ennyivel nem úszod meg! Megérzem ezt, ráadásul figyelmes leszek a hozzám hasonló rutintalan flótások számára szemkiverős betűmérettel nyomtatott "Declare or dispose!" feliratra is. Na most tehát akkor engem itten fenyegetnek? Magyarán vagy tegyek vallomást, vagy ez itt az utolsó lehetőségem, hogy megjavuljak! Most még nem késő, jól gondold meg utazó, döntésednek komoly következményei lehetnek.
Lényegre: háromszor állok sorba – először egy vastag fehér kiwi srác kérdezi meg tőlem mijáratban vagyok errefelé. Előttem két magyar kislyány anyucival döcögte el nyelvterületen elsajátított angolsággal ügyüket, mögöttem három magyar srác tartott taktikai megbeszélést arról, ki mit fog mondani. A két egység közt sorra kerülve elfog a dadogás. Mondom a határőrnek, jöjöjöttem ide a hehehelyi egyetemre... megköszörülöm a torkom, na-figyelj-csak-ide-mit-dadogsz-itt-tiszta-égő-vagy... és szépen nyugodtan folytatom a mondókám, most már szalonképesen. Mondom a fickónak, amíg az az útlevelem lapjait pörgeti, kicsit régen beszéltem már autentikus közegben folyamatosan a nyelvet. Semmi baj, mondja, éltem Angliában? – kérdezi, mert nincs magyar akcentusom, azt ő ismeri, bár nem vagyok helyi sem, abban is biztos. Igen, mindkettő igaz, válaszolom, de legjobb lenne valahogy levetkőznöm ezt a nyavalyás angol akcentust, mert mindenkinek csak magyarázkodnom kell miatta (ez utóbbit csak gondoltam ám). Érezzem jól magam ebben az országban, küld tovább a szőnyeges folyosón. Turista vízum 3 hónapra placcs, bepecsétel, amit a bécsi hölgy még az út legelején hiányolt. Megyek, eljutok egy füstüveg falhoz, mögötte látom már kígyósor kanyarog. Amikor sorra kerülök, a végig a kezemben szorongatott "bevallod, vagy meghalsz" dokumentet kéri a hölgy, rászorítok kicsit, mint a filmekben, amikor többnyire pénzt nem akar kiadni valaki a kezéből. Olvassa. Azt hittem majd meg kell mutatnom mennyi algopyrin van nálam, de meglepetésemre a gyümölcs ügyében érdeklődik. Mondom, van nálam egy gyümölcs, ahogy a papíron a megfelelő helyen jelzem is egy pipával. Milyen gyümölcs? Egy banán. Biztos, hogy csak az a banán van nálam, nincs több gyümölcsöm? Itt megint dadogok: bibibiztos! Gondolatban: lebuktam, tudtam, hogy nem lett volna szabad azt a banánt elfogadnom a reptéren Dubaiban, de olyan jól nézett ki, nem bírtam neki ellenállni. Csak ott és akkor még nem kívántam, gondoltam majd később megeszem, de időközben meg is feledkeztem róla, kész csoda egyáltalán eszembe jutott, hogy lapul a táskámban egy banán. Ráadásul még sárga is félig szegény, tiszta ciki. Jól van, nincs semmi baj, mondja a hölgy, balkézzel rákörmöli a lapra a BANANA szót, majd megkér, menjek oda át – mutatja hova – és ott beszéljek azzal az úrral – mutatja kivel. Odanézek, egy nagydarab maori fickó mosolyog rám, menetközben kioperálom a táskámból a banánt, ő meg elmondja még szerencse, hogy bevallottam, mert ha nem teszem most 400NZD bírságot kellene fizessek (az olyan 60ezer ft, nem kevés). Oda se merek nézni, ahol a nem-bevallósok mennek. Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy valaki sírva fakad a hír hallatán, mert megfeledkezett mondjuk egy szőlőszemről. Kérdezem a maori fickót, legalább megehetem? Szó se lehet róla! Legalább megrághatom? Nem nyelem le, ígérem, kiköpöm ide a kukába, csak az íze kedvéért! Nem lehet, tiltja az új-zélandi törvény. Aha, hacsak nem úgy! Akkor már mindjárt minden érthető, nem igaz? Bármikor banánt eszem a jövőben, ezen incidens emléke mindig az ízzel jár majd karöltve.
Hát így léptem be a határon Aucklandbe, akárcsak Bruce Lee `73-ba` Rómába az Enter the Dragon című film elején. Mindketten idegenként, csak ő sárkány volt, nem banán.
Lényegre: háromszor állok sorba – először egy vastag fehér kiwi srác kérdezi meg tőlem mijáratban vagyok errefelé. Előttem két magyar kislyány anyucival döcögte el nyelvterületen elsajátított angolsággal ügyüket, mögöttem három magyar srác tartott taktikai megbeszélést arról, ki mit fog mondani. A két egység közt sorra kerülve elfog a dadogás. Mondom a határőrnek, jöjöjöttem ide a hehehelyi egyetemre... megköszörülöm a torkom, na-figyelj-csak-ide-mit-dadogsz-itt-tiszta-égő-vagy... és szépen nyugodtan folytatom a mondókám, most már szalonképesen. Mondom a fickónak, amíg az az útlevelem lapjait pörgeti, kicsit régen beszéltem már autentikus közegben folyamatosan a nyelvet. Semmi baj, mondja, éltem Angliában? – kérdezi, mert nincs magyar akcentusom, azt ő ismeri, bár nem vagyok helyi sem, abban is biztos. Igen, mindkettő igaz, válaszolom, de legjobb lenne valahogy levetkőznöm ezt a nyavalyás angol akcentust, mert mindenkinek csak magyarázkodnom kell miatta (ez utóbbit csak gondoltam ám). Érezzem jól magam ebben az országban, küld tovább a szőnyeges folyosón. Turista vízum 3 hónapra placcs, bepecsétel, amit a bécsi hölgy még az út legelején hiányolt. Megyek, eljutok egy füstüveg falhoz, mögötte látom már kígyósor kanyarog. Amikor sorra kerülök, a végig a kezemben szorongatott "bevallod, vagy meghalsz" dokumentet kéri a hölgy, rászorítok kicsit, mint a filmekben, amikor többnyire pénzt nem akar kiadni valaki a kezéből. Olvassa. Azt hittem majd meg kell mutatnom mennyi algopyrin van nálam, de meglepetésemre a gyümölcs ügyében érdeklődik. Mondom, van nálam egy gyümölcs, ahogy a papíron a megfelelő helyen jelzem is egy pipával. Milyen gyümölcs? Egy banán. Biztos, hogy csak az a banán van nálam, nincs több gyümölcsöm? Itt megint dadogok: bibibiztos! Gondolatban: lebuktam, tudtam, hogy nem lett volna szabad azt a banánt elfogadnom a reptéren Dubaiban, de olyan jól nézett ki, nem bírtam neki ellenállni. Csak ott és akkor még nem kívántam, gondoltam majd később megeszem, de időközben meg is feledkeztem róla, kész csoda egyáltalán eszembe jutott, hogy lapul a táskámban egy banán. Ráadásul még sárga is félig szegény, tiszta ciki. Jól van, nincs semmi baj, mondja a hölgy, balkézzel rákörmöli a lapra a BANANA szót, majd megkér, menjek oda át – mutatja hova – és ott beszéljek azzal az úrral – mutatja kivel. Odanézek, egy nagydarab maori fickó mosolyog rám, menetközben kioperálom a táskámból a banánt, ő meg elmondja még szerencse, hogy bevallottam, mert ha nem teszem most 400NZD bírságot kellene fizessek (az olyan 60ezer ft, nem kevés). Oda se merek nézni, ahol a nem-bevallósok mennek. Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy valaki sírva fakad a hír hallatán, mert megfeledkezett mondjuk egy szőlőszemről. Kérdezem a maori fickót, legalább megehetem? Szó se lehet róla! Legalább megrághatom? Nem nyelem le, ígérem, kiköpöm ide a kukába, csak az íze kedvéért! Nem lehet, tiltja az új-zélandi törvény. Aha, hacsak nem úgy! Akkor már mindjárt minden érthető, nem igaz? Bármikor banánt eszem a jövőben, ezen incidens emléke mindig az ízzel jár majd karöltve.
Hát így léptem be a határon Aucklandbe, akárcsak Bruce Lee `73-ba` Rómába az Enter the Dragon című film elején. Mindketten idegenként, csak ő sárkány volt, nem banán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése