Az utazás talán legegyszerűbb és legmegnyugtatóbb része maga a megérkezés volt Aucklandbe. Pszichésen végre lekerült a vállamról a teher, hogy állandóan azt nézegessem hol az útlevelem, hol a pénzem, hol a fényképezőgépem, hol a szemüvegem… nincs is szemüvegem! Persze mindezt hirtelen odakapásos mozdulattal körítve. Ilyen szinten forgattam már be magam a végére, holott alapvetően rutinos utazó vagyok, de a bruttó három, nettó két nap menetelés kifacsart, mint egy citromot.
Aucklandben az a tény terrorizált lelkileg, hogy kések és tudtam, kijön valaki elém a reptérre – ezt konfirmálták nekem az egyetemről, meg még azt is, hogy a driver frankón nem fog várni rám, ha kések, márpedig ha ez az eset állna fenn, legyek szíves még időben a megadott számon értesíteni őt. Már Melbourne-ben láttam nem érünk át a másik szigetre időben, de csak akkor tudatosult bennem a tény, amikor a gépen a pilóta bemondta a késés mértékét is: fél óra. Nem sok, nem kevés, épp elég. Telefonálni a repülőről pedig ugye nem lehet. Hogy értesítsem a sofőrt? Csapda! Persze eddig pontosan értünk mindenhova, éppen amikor speciel fontos lenne (nekem), akkor kell ilyeneket hallanom a recsegőben, hogy sorry…grrr… we are late… grrr… A pilóta megmagyarázta ugyan a késés okát, de egyfelől nem érdekelt, másfelől meg valahogy mindig olyankor szoktak a legjobban motyogni, nehogy kivedd a szavak értelmét előre nem látott bonyodalmakról, túlterhelt repterekről, mostoha időjárásról, eleve késve érkezett csatlakozásokról, mittoménmégmiről. Kamu. Lényeg az, hogy Aucklandben valóban fél óra csúszással landoltunk – már annak is örültem, hogy legalább nem lett több, teszem azt ellenszél miatt.
Majd jött a mizéria a banánnal, ahol fájóan sok időt vesztettem, ráadásul nagyon hosszú folyosókat és sorokat láttam mindenhol, bár lehet ez mindössze a szubjektív ítélőképességem mindent elsöprő ráhatásának tudható be. Amikor a csomagkiadó szalaghoz értem, felderengett a fény az alagút végén: láttam a kijáratot! Ott állva és a pakkomra várva próbáltam a magyar mobilomról kontaktba kerülni emberünkkel, sikertelenül. Nem tudom miért, pedig mind kimenő egységem, mind térerő volt. Kerestem jövetben pénzbedobós telefont, volt is egy-két helyen, de annyira sodort magával az ár, hogy gondoltam ha most lecövekelek a pár dollár-aprómmal, amit direkt az ehhez hasonló helyzetekre hoztam magammal, sose jutok ki a reptérről. Haladtam tehát az árral, minden lépéssel közelebb kerülve a kijárathoz, az időfaktor ellenében. Mi van, ha tényleg nem vár meg? Máris egy óra késésben voltam, de bíztam jóindulatában és abban a rutinban, amit gondoltam az évek során szerzett a reptéri késések terén. A gond az volt, hogy nem tudtam hol van az előre lefoglalt szállásom, levélben mindössze annyit közölt velem az egyetemi kapcsolatom, hogy egy percig se aggódjak, a driver tudja hova kell menni és egyenesen odavisz majd. Aztán meg írja, hogy amúgy ha kések, nem vár meg… Némi ellentmondást vélek itt felfedezni! Ilyesmik motoszkáltak a fejemben, a nyakamat meg közben nyújtogattam, hátha meglátnám a csomagom – ilyenkor utálod azt, akinek hamarabb jön. Egyszer csak felbukkan, sérülésmentesen, megragadom és már húzom is… most valaki engem utál… közben a táska felborul. Túl nagyot rántottam rajta. Na jó, nyugi, most már nincs hova rohanni, felállítom és indulhatok is málhás szamárként. A mozgásérzékelő ajtón belépve a „valódi” reptérre, rögtön észreveszem a táblával álló emberek sorát balra, elválasztó szalag mögött tülekedve. Lelassítok, hunyorítva olvasom: Hilton… nope, Rent a car… nope, Welcome home, Mike… nope, Mr Takashi… errr... nope, University of Auckland… yep. A tábla mögött az arc megnyugszik, igazából ő már előbb észrevett engem, mutatja merre tudok odagurulni hozzá, máris sűrű bocsánatkérések közepette mutatkozom be, ő meg nekem: Martinnak hívják. Ötvenes fickó, rövid ujjú ingben, rövidnadrágban és papucsban. Ekkor esik le, itt most ennyire jó idő van! Először nézek rendesen körbe. Olyasmi az Auckland International, mint a Ferihegy2, talán méretre és megjelenésre is. Martin elmondja, nincs meglepődve a késésen, ez a járat szinte soha nem érkezik időben, számított rá, rutinból felismeri a nemzetközi diákokat, általában jóval az érkező eszmélése előtt, integet a táblával valakiknek… miért is, hát itt vagyok? Nem értem. Nem megyünk? Ja, mondja, még meg kell várni valaki mást is, úgy hívják Sonia, spanyol lány meg a barátja, szóval ketten jönnek egy másik géppel, ami hamarabb landolt a tervezettnél. Aha, kiszorzom-osztom, hogy ígyis-úgyis meg kellett volna várni őket, de mivel az én gépem késett, az övék meg hamarabb érkezett, így szinte egyszerre tud most Martin mindenkit begyűjteni. Ismét felteszem magamnak a kérdést: mi ebből a tanulság? Gondolom az, hogy a dolgok önszervező rendszere megoldja önmagát, nincs értelme aggódni – magyarán és valójában mindenki jobban járt, hogy késett a gépem. Nem is baj, ha csöppet várunk, legalább lelassulok. Beszélgetünk, majd egyszer csak jön a spanyol lány a barátjával. Most már mehet a négyes. A parkolóban vár a kisbusz. Sonia kérdezi, hogy rágyújthatnak-e egy cigire, mert két napja erre vágynak. A barátja bólogat. Kiderül, hogy a srác görög, bemutatkozott ugyan, de képtelen voltam a nevét megjegyezni. Magamban Nikosnak neveztem el, mert ugyanolyan csurkába fogott göndör haja van, mint annak a Nikosnak, akivel anno az angliai Birminghamben laktam egy szálláson. Az is görög volt. Szóval cigiznének, de Martin rázza a fejét, hogy a reptéren nem lehet dohányozni és amúgy NZ-on többnyire sehol. Elég nehéz dolguk van manapság a füstölgőknek. Ezen a ponton örülök, hogy az út miatt abbahagytam a dohányzást. Arra gondoltam fölösleges nekem ide még egy nyavalya, úgy látom jól döntöttem. Nagyon kellemes a levegő, ne rontsuk el, kb 22 fok, enyhe szellő, ideális. Beszállás után indulunk.
 |
| motorways |
Olyan 20-25 kilométerre délre tették le a nemzetközi repteret Auckland városától, tudjuk meg Martintól menet közben, meg azt is, hogy a nap ezen időszakában nagy dugók vannak, szóval számítsunk rá. Nem voltak nagy dugók. Párszor meg kellet állnia piros lámpánál, néha lassítania egyéb más úthasználó masina miatt (autó, busz, motor, bicikli), de amúgy semmi vészes. Azóta láttam pályán, vagy forgalmasabb főér-útvonalon kígyózó kocsisorokat. Előfordul ugyan, de lényegesen kevesebb, mint otthon. Sonia és Nikos társaságában értékeljük az első impressziókat, ugyanis ők is szüzek a glóbusz ezen térfelén: először is meleg van! Ők Londonon keresztül repültek Madridból, mindkét helyen hideg volt. Nekem Budapest, Bécs úgyszintén. Mínusz 8-10 helyett plusz 22-27. Alig várom, hogy a farmert és a cipőt rövidnadrágra és direkt erre a célra hozott papucsra váltsam. Másodszor, a viszonylag forgalmas úton rögtön feltűnik mennyire rendezett a közlekedés, kiváló minőségűek az utak, nem kopottak az útfelfestések, mindenhol működnek a jelzőlámpák, előzékenyek az autósok, összességében utazóbarát minden kellék. Már otthonról utánajártam, hogy errefelé szinte mindenkinek japán autója van. Valóban. Szinte mindenkinek. Mitsubishi, Toyota, Nissan, Suzuki... hopp egy Peugeot! Martin felhívja figyelmünket arra az ellentmondásra, hogy mivel a japán gyártmányú autók itt kimondottan olcsók, a tinédzsertől az aggastyánig nyakra-főre kocsit vesznek az új-zélandiak, azzal furikáznak, holott egy olyan országról beszélünk, mely a „Védjük természeti értékeinket!” logót büszkén tűzte zászlajára. Majd látni fogjuk, mondja Martin, hogy lépten-nyomon figyelmeztet valami felirat, „ne fogyassz túl sok vizet zuhanyzáskor”, „kapcsold le a lámpát, ha nem vagy a szobában”, „menj inkább gyalog, vagy tömegközlekedési eszközzel”, „a megfelelő szelektív hulladékosba hajigá’jjad az oda illő szemetet”. Ehhez hasonlók, közben meg az egy főre jutó autók száma Új-Zélandon a legmagasabb az egész világon!!! Még ha fenntartással is fogadom, amit mond, a mögöttes üzenet helytállónak hat. Egyébként ő dél-afrikai származású eredetileg, mármint Martin, állítja magáról, szóval inkább csendben marad.
Minden kipufogógáz ellenére a táj csodálatos. Nagyon sok a fű-fa-bokor, ráadásul olyan vizuális megjelenésben, melyben még életemben soha nem láttam növényzetet. Biztos, mert még nem jártam az Amazonas vidékén. Angolul egy szó jut eszembe: lush. Magyarul: buja. Nem csak a mennyiség miatt, ami egyébként sok, tényleg sok, ha mondom, hanem az egy-egy növény, főleg fa nyújtotta látvány miatt is. Nem vagyok botanikus, így laikusként annyiban maradok önmagammal, ha teszem fel a szarvasi arborétumot megszorzom jó pár ezerrel, no akkor helyben van az elképzelés.Vízfelület villan fel a nem is olyan távolban, Martin mondja az ott a Tasmán-tenger, jobbra a dombok mögött valamivel messzebb meg a Csendes-óceán, de azt most nem látjuk. Auckland vékony földnyelven lavíroz, tulajdonképpen bármerre indul el az ember, előbb-utóbb (inkább előbb, mint utóbb) vízparthoz ér.
Koromnál fogva nem ámulok már annyira dolgokon, például hogy jobbkormányos autók előzgetnek jobbkormányos autókat, vagy hogy a felvillanó arcok zöme ázsiai, vagy hogy az utcán terjengő illatok, hallható hangok csöppet sem hasonlítanak az otthonira. Ezt az autóból csak gondoltam, de később igaznak bizonyult. Mondjuk egy említésre méltó részlet a meglepetések sorából, hogy számtalan sushi étkezdét látni itt, mondhatni minden harmadik az. Ez meg biztos azért furcsa nekem, mert soha nem jártam Tokióban. Ide viszonylag „közel” Japán… aha, szóval ezért van itt ennyi sushi bár, meg ennyi japán autó, na meg eleve ennyi japán! Mindenesetre örülök neki, mert összességében nagyon tiszták a japánok, egészségesek az ételeik és viszonylag megfizethető áron adják itt a sushijukat. Lehet rá fogok szokni!? Nem bánnám.
 |
| Pentlands |
Kirakjuk tehát a két rövidtávú európai utastársam itt, Martin meg visz tovább a saját szállásomra. Amikor elmondja, hogy én sokkal közelebb leszek a belvároshoz, két dologban vagyok biztos: egy, nem kell majd 45 percet sétálnom hegyről le s hegyre föl; kettő, cserébe viszont nem lesz ilyen vadászházszerűen romantikus szállásom. Mindkettő igaznak bizonyult. Kanyargunk ide-oda, végül leparkol egy parkolni tilos táblánál. Közben elmondja, hogy ha ide tart, már öt éve ezen a helyen áll meg, soha nem kapott még bírságot, mert ebben az országban inkább a gyorshajtók és az ittas vezetők vannak feketelistán. Ha odafigyelsz a másikra és nem akadályozod a közlekedést, ez a minor szabálysértés senkinek nem böki a csőrét. Pár lépésre a youth hostel bejárata, miattam is kockáztat, érzem, én septiben pakolok, ő már haladna tovább. A szabály mégiscsak szabály, főleg Új-Zélandon! Miközben Martin búcsúzik, egy welcome pack-et nyom a kezembe az egyetemtől (pár közérdekű leírás van a szatyorban, három darab kis csoki, meg egy 5 dollárral feltöltött sim-kártya mobilhoz – köszönöm, mindez jól jön majd később). Kézfogás. Ez a reptéri transzfer is az egyetem ajándéka volt, de csak most az egyszer. Úgy érzem most ért igazán véget a kiutam. Innen egy másik, egy helyi út kezdődik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése