kikötői séta

Messzebbre merészkedni arra vall, hogy az ember már kellőképpen megismerkedett közvetlen környezetével, megszokta és viszonylagos biztonságban érzi magát benne, de egyidejűleg hajtja a kíváncsiság, hogy megtudja mi van a „határvidéken túl”. Ha jól tudom, Amerikában ezt úgy hívják "frontier theory" (határvidék elmélet). Nem nagy kunszt, hozzám hasonló egyszerű halandók számára pont annyit tesz, amit leírtam.

Alapul véve tehát a méltán elmés határvidék elméletet, úgy döntöttem az egykori amerikai telepesek mintájára fogok eljárni, azaz addig megyek ismeretlen terepen, amíg vízparthoz nem érek. Tengerparthoz. Használható térképem nem volt, amit követhettem volna, mert nem létezik. Legalább is nem létezik a youth hostel és a kaliberben hasonló szállók körében. A recepció előtt-mellet lévő falakra fúrt fakkok roskadásig tele vannak pakolva szórólapokkal, köztük egy valamirevaló térkép nem hogy alig, egyáltalán nincs. Sonia görög barátja (abban állapodtunk meg Nikosnak hívjuk) a szívemből beszélt egy alkalommal, amikor kifakadva sorolni kezdte: "They’ve got everything, you know: bungy jumping, skiing, surfing, rafting, scuba diving, but no f*cking map. These people are crazy." Mondom neki, helyt adok az interpellációnak, de nem hinném hogy ezek itt őrültek lennének, egyszerűen csak gyerekek. Mindegy hogy jutsz el bárhova, igazából akkkárhova, csak szörfölj és síelj és merült és ugorj! Nincs kedved? Csak csináld, majd megjön. Úgy vélem ez egy lélekben nagyon fiatal nemzet. Gyermekdeden fiatal. Új-Zélandon az ember a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján vidámparkban érezheti magát. Mintha az egész ország egy amolyan "theme park" lenne, teles-tele játékos kellékekkel, melyek mind-mind a nagyérdemű szórakoztatására lettek odapakolva. A szórakozást pedig errefelé nagyon komolyan veszik.

map of Auckland... well, sort of...

Még Nikos háromezer éves görög kultúrájának sematikus vázlata sem kompatibilis ezen mókázó gyereksereg rajzocskáival. Az öregek sem szeretik, ha a nyugodt termálvízben zsibongó-pancsoló kölykök zavarják meg őket. Mit érdekelné ez őt, mondja Nikos, csak nyomnának a kezébe egy tájékozódásra alkalmas Auckland térképet (nem kell színes, nem kell flancos), aztán hadd menjen dolgára a őrült spanyol lyánnyal. Aki akar, az meg menjen sósvízbe merülni cápák közé. Live and let live. Akárhogy is, térkép végül sehol. Bemegyek egy utazási irodába, ott akad, 25 dollártól felfelé megvásárolható. Még nem tudom mennyire lesz rá szükségem, várnék vele, így beállok egy sorba megkérdezni a pultos lányt van-e kétségbeesett turisták számára fenntartott átmeneti értékkel bíró várostérképe félretéve. Van. A pult alól az orrom alá lök egyet. Rápillantok: te, ez egy busztérkép! Az hát, nem jó? Igen sematikus, de kicsivel többet és részletesebben mutat, mint amit az egyetemen kaptam. Azt mondjuk nem nehéz überelni, mivel az csak az egyetem alapterületéről tájékoztat. Megköszönöm a láthatóan unatkozó információs lánynak a félmegoldást – amióta itt vagyok, már ezeknek is örülök – és nekivágok a továbbra is ismeretlen háromdimenziós térnek. Végül is az amerikai telepeseknek sem volt térképük a terra nováról, így vagyok csak igazán határvidék elméletet hűen követő kalandor.

Quay St

Úgy döntöttem a Quay Street mentén haladok keleti irányba, arra sejtettem a kedvemre való vizet, bár ahhoz már le kellett mennem a térképről. Ugrás a semmibe. Spooky. Előtte viszont elhaladtam az aucklandi teherkikötő előtt, ami akárki akármit hisz, hatalmas élmény volt számomra. Tényleg, a quay azt jelenti rakpart. Bud Spencer filmjeiben többnyire ehhez hasonló helyeken kalapálja el mindig ugyanazt a fél tucat statisztát, nekem pedig az évek során nosztalgikusan vonzóvá váltak a tengeri kikötők, rozzant rakodógépeivel, ütött-kopott konténereivel. Na és persze az egész miliővel együtt járó hanghatásokról se feledkezzünk meg: hajókürt és lánccsörgés, kivehetetlen emberkiáltások, csapatban sirályvijjogások. Jelen esetben ráadásul mindehhez illatok is társultak, inkább szagok, amit eddig csak elképzelni tudtam. Jártam már kikötőben, nem egyszer, de ennyire egyik sem passzolt az általam vizionált összképhez. Aucklandbe rengeteg áru érkezhet tengeren, ameddig a szem ellát, konténer konténer hátán. Annak idején külkereskedelemből úgy tanultuk, hogy a vízi szállítás a legolcsóbb, de egyben a leglassabb szállítmányozási fajta, szóval kismamáknak például nem javallott. Zölden leszedett banán azonban mehet hajóra, mire a célállomásra ér, beérik. Olyat is hallottam, hogy egész kis manufakturális üzemek kapnak helyet egy-egy óceánjáró teherhajón, ahol A-ból B-be menet a „legénység” alapanyagokból összerakja a készterméket. Tiszta legó. Mire befut a hajó, kész a plazmatévé! De ez most nem tartozik ide.

Furcsa. Megláttam a szikrázóan tiszta kék vizet, gyorsan forgattam egy kurta videót, de közben végig a teherkikötő járt az eszemben. Azt hiszen nagyon szívesen lennék egy darabig dokkmunkás. Persze kizárólag rugózó bőrüléses targoncával! Az pedig, hogy kellőképpen átszellemülve elmerüljek a méltán híres-hírhedt új-zélandi természetben, legközelebbre maradt.