furcsa tárgyak első éjszakája

Ez a YHA, ez egy több emeletes, piros ablakkeretes, ránézésre betontömb a City Road és a Liverpool Street sarkán. Külsőre semmi köze egy vadászházhoz. Őszintén, fényévekre van tőle. Ahogy Homer Simpson mondaná, dooope! Nyitott kétszárnyú üvegajtó mögött recepció, köszönés, névbemondás, előzetes foglalás számítógép-memóriából előkotrás, bankkártyával fizetés, kulcsátvevés, instrukciók alapján szobakeresés.

YHA on City Rd

Kicsit úgy érzem magam, mint Neo a Mátrix-ban, mert amikor elindulok a lift felé (három lépés a pulttól) és kibontom az ujjaim a tenyeremben nyugvó kulcs felfedése végett, ezt a szobaszámot olvasom a fityegőn: 101. Az emberiség száma. Ez csakis valami jel lehet. Azóta se tudtam kideríteni mi lehetett az a jel. A szoba úgy fest, mint egy modern kori szerzetes puritán laka. A nyíló ajtó éppen nem súrolja az ágy végét, jobbra egy saccra két nagykabátnak és három ingnek elegendő nyitott akasztós mondjuk-ki-nevén vasrúd, fölötte két polc, a falon egy mini tükör (hogy lásd az elképedt arcod), hopp még egy ágy, a kettő közt egyemberes közlekedő „folyosó”, szemben az ablak előtt/alatt meg egy kódexmásolásra alkalmas kisasztal székkel. Minden igen-igen kompakt, de gondoltam nézzük a helyzet napos oldalát. Tényleg besüt a nap az amúgy faltól-falig érő ablakon (gyorsan be is húzom kicsit a függönyt, meleg van bent), két ágy közül választhatok, jobb, vagy bal… bal, vagy jobb? Van felhúzva tiszta ágynemű és igazából minden echt tüchtig a szobácskában. A jobb oldali ágy falán akkora dupla-dugalj éktelenkedik, mint az öklöm, csak pöröly alakú – gondoltam oda nem fekszem, mert ha éjjel rémálomból riadva bele találom verni a fejem a sarkába, igencsak az örök vadászmezőkön ébredek. Marad a baloldali ágy, már csak azért is, mert amúgy sem tudom itt semmilyen elektromos eszközöm a helyi hálózatra csatlakoztatni, mivel a kompatibilitás nem megoldott. Erre számítottam, már otthon is vehettem volna átalakítót, de nem volt kedvem. Másnap az első dolgaim egyike lesz beszerezni egy adaptert. Firkantok is magamnak egy remindert egy cetlire.

Hiába vagyok hullafáradt, kipakolok a táskából, hadd rúgják ki magukat a három napja bőröndbe préselt ruhadarabok. Minden mocskos göncöt legórok magamról és indulok zuhanyozni. Folyosóra ki, balra fordul, tíz lépést tesz előre, csapóajtót benyom, öt lépés előre a lift előtt, majd jobbra a férfi zuhanyzó és wc. Két zuhanyzó és egy wc. Egy szintre ennyi jut. Mondjuk az öt napom alatt ezen a szálláson mindig szabad volt valamelyik zuhanykabin, a slozi már nem annyira. Na ja, zuhanykabin. Először azt hittem az új-zélandiak feltalálták a teletranszportáló gépet, kerestem is rajta valami gombot, hogy betáplálhassam: irány Eldorádó, az elveszett aranyváros! Egy egybefröccsentett fehér műanyagkabint kell elképzelni, melybe belépve és a zuhanyfüggönyt behúzva többnyire vigyázzállásban tanácsos tartózkodni méreteiből kifolyólag. Oldalt fent fix zuhanyrózsa, alatta műanyag kallantyú, melyet 3 és 9 óra közt mozgatva lehet a víz hőfokát szabályozni. Csak azt, a vízerősség adott, arra embernek nincs ráhatása. Sci-fi élmény volt az egész, akár Spock is lehetnék a Star Trek-ből. A beépített zuhanyrózsát meg mindig is imádtam, mert például el tudod játszani Rockyt egy kemény bunyó után tusolva, vagy Mel Gibsont a Payback című filmből, akinek a golyónyomok okozta hegein fut le a víz, ahogy fél kézzel a falnak támaszkodik. Tiszta vagyok. Végre felvehetem a várva várt rövidnadrág és papucs kombót és kimehetek a városba flangálni. Két napja mást se láttam csak reptereket meg repülőgépbelsőt – most már értem miért hibernálják magukat a filmekben a több hónapos, akár éves űrutazás alatt az asztronauták. Jobban jársz, ha „kiütöd” magad. Besötétedett, mire kiteszem a lábam a flaszterra, de még mindig meleg van. Kabócák cirpelnek csapatostul a fákon, én meg elindulok randomszerűen egy irányba. Persze van nálam kistérkép, ha eltévednék. Az egyik sarkon befordulok, majd visszalépek, mint amikor valaki valamit a szeme sarkából látni vél, de nem tudja pontosan mit is. A Sky Tower kivilágított sudár alakját pillantom meg. Később rájövök, ez nem olyan döbbenetes felfedezés, hiszen mivel ez a város legmagasabb épülete, így Aucklandben szinte mindenhonnan látható, ha nem takarja ki mondjuk egy pont előtted álló barnamedve. Szóval a Sky Tower = a good reference point (állította később valaki). Igazából ez az egész déli félteke legmagasabb épülete. Ahogy pár nappal később egy ír srác mondta nekem: "There’s nothing else there in the Southern hemisphere, really, if you come to think about it." Így könnyű a legmagasabbnak lenni, mondja ő. Agreed. Elhatározom magamban, hogy addig nem nyugszom, amíg még ma este el nem sétálok az aljáig. Nincs ám messze, Auckland belvárosának abszolválása egy európai nagyvárosokhoz szokott utazónak piskóta. Egy piskótatekercs. Legyen vaníliás. Ennyi a ma esti teljesítménytúra: eljutni a toronyig, aztán vissza a szállásra ágyban aludni végre.



pedestrian crossing

Gyaloglás közben három furcsa tárgyra lettem figyelmes. Az egyik a jelzőlámpa, ami csak akkor mutatja piros emberkéjét, ha megnyomsz egy térdmagasságban lépő gombot (gondolom energiatakarékossági megfontolásból van ez így). Relatíve kevés ember él NZ-on, még Aucklanben is, ne világítson fölöslegesen az a jelzőlámpa. Akit érdekel átmehet-e a zebrán, avagy nem, az nyomja meg a segélykérő gombot. Cserébe viszont pityeg a kütyü, amolyan éles szívverésszerűen, ami a vakoknak hasznos lehet. Engem állva elaltat. Amikor pedig végre átmehetsz – mert csak nagy nehezen hajlandó zöldre váltani – olyan hangot ad ki, mint Han Solo lézerfegyvere. Sztyűűű… Ez a jel, lehet indulni. Még a feléig sem érek a zebrának, máris piros ember-piktogramra vált, villog, néhol még alatta sárga digitális betűvel vissza is számol Jézus második eljövetelét jelezve. Első slungra majdnem megálltam az út közepén, mint Dustin Hoffman a Rain Man emlékezetes jelenetében: "It says DON’T WALK." Minden csak megszokás kérdése. A másik furcsa tárgy a zebrák előtt elhelyezett göcsört az ember lába alatt. Ezt különféle városokban különféle speciálisan erre a célra előre legyártott járólapokkal oldják meg, lényeg az, ha az úttest közelébe érsz, a talpaddal is érezd a veszély közeledtét. Mindenhogyan próbálják az embert stimulálni, vegye már észre gyalogátkelőnél áll. Ez a modern városi kellék itt sárga műanyagból, néhol acélból készül és úgy néz ki, mint gyerekkorom gombfoci játékosai (emlékszem, az egyiken Détári vigyorgó arca volt – mekkora szabadrúgás gólt lőtt ’86-ban Mexikóban a bal felső ficakba!!!) Ezek a gombfocik ráadásul mintha egyesével lennének rögzítve az aszfalthoz, avagy betonhoz, szép sorban egymástól pár centi távolságra, sorokban s oszlopokban, szőnyegszerű hatást keltve. Hmmm, érdekes. A minap találtam is egyet kirúgva a helyéről, azóta az a Détári-gombfoci kabalám. A hiányzó darabokat egyesével kell ám pótolni! A harmadik érdekes tárgy, amivel sétám során találkoztam az első estémen, az esővíz elvezető csatorna volt, illetve nem is az, hanem az előtte lévő beépített betondarab, amire az van írva: DUMP NO WASTE, FLOWS TO THE SEA. Ez nagyjából annyit tesz, ne hajigáljunk bele semmit a lefolyóba, mert a szemét a vízzel együtt a tengerben köt ki. Itt meg a Némó nyomában című animációs film jutott eszembe, amikor a vitorláshal úgy akar megszökni az akváriumból, hogy lehúzatja magát a „fajanszvízesésen” (azaz a wc-n), hiszen – mondja a kis bohóchalnak – „minden lefolyó az óceánba vezet, fiacskám!” Óvatosan belelestem az utcai lefolyóba, volt már benne pár cigarettacsikk. Meg más is. Aki beledobta, biztos nem tud angolul.



dump no waste

Sky Tower by night

Nos, hát ennyi. Végül tényleg eljutottam a Sky Tower lábához. A dereka olyan, mint egy vén amerikai óriásfenyő törzse. Ott állva ilyesmi hasonlat jutott eszembe... csak emez betonból van. Fura egy valami. Olyan sudár. Kecses. 15 és fél másodperc alatt körbesétáltam, majd elindultam vissza a szállásra. Mission complete. Alhatok. Az ajtómon nem „klasszikus” kilincs van, hanem egy ún. doorknob – kapásból nem is tudom hogyan mondanánk magyarul, de arról a bizonyos gömb alakú ajtónyitó alkalmatosságról van ugye szó. Kulccsal nyitható ugyan az ajtó kívülről, de nem zárható, mert belül van a doorknob végén egy gomb, azt kell benyomni, így lehet zárni az ajtót. Jujuj, nagyon kell vigyázni, nehogy véletlenül kizárjam magam! Kulcs mindig legyen nálam! Egy újabb furcsa tárgy. Ledőlök, hallom, hogy az ablak alól valami nagyon zajos, szinte rögtön a fejem alatt az ablakon túl. Kinézek, hát három akkora üstszerű monstrum zakatol, ami egy tisztes disznóvágáshoz is elegendő lenne. Nem üstök ám ezek, inkább a szálló légkondicionáló berendezésének szellőző nyílásai, melyek éjjel-nappal megállás nélkül forgatják a „friss” levegőt. Pont a fejem alatt. Speciel nem érdekelt különösebben, rögtön álomba zuhantam. Aztán kicsit később arra riadok, valaki kotoz a zárral. Megjött a szobatársam, mert ne higgye senki csak azért volt két ágy a szobában, hogy kedvemre válogathassak.