emberkategóriák márpedig vannak

Amikor az ember külföldre megy az életéből egy bizonyos szakaszt a választott országban leélni, kell hogy legyen alapvető motivációja, ami kezdetben megszüli az ötletet. Ennek a motivációnak olyan erősnek kell lennie, hogy egyrészt önmagában életképes legyen, folyamatosan, másrészt bírja ki az akár évekig tartó tervezgetéssel elkerülhetetlenül velejáró nehézségeket és csalódásokat. Bármikor meg akartam magamban, vagy másnak fogalmazni mi is valójában ez a bizonyos motiváció, először az érzés jutott eszembe, aztán a gondolat. Úgy vélem ebből a két részből tevődik össze a dolog. Az ember érzi indulnia kell, majd kigondolja hova, hogyan és mikor.

Márai Sándor valami olyasmit ír Föld, föld!… című emlékezéseiben, hogy „nem valami elől kell elmenni innen, hanem valami felé.” Neki is biztosan meg volt a saját motivációja, gyanítom nem kellemes. Értelmezhetőnek tűnik ugyan ez a Márai gondolat, miszerint a cél sokkal fontosabb, mint a kiábrándultságból fakadó menekülési vágy, más szóval ne hátra, hanem előre tekintsünk, bízzunk a jövőben és ne a múlttal hadakozzunk. Belegondolva ő mást nem is tehetett, ha az újvilágban életben akart maradni. Szembetűnő, hogy ebben az egyébként életigenlő mondatban benne van a veszteség érzése is; magyarán nem lehet valami felé úgy menni, hogy valami mást ne hagyna el az utazó. Nyilván tudta ezt Márai is, de a hangsúlyt tudatosan nem ide helyezte. Gondolom nem vagyok egyedül, aki sokat hallotta már otthon a „nem tudom hova, csak innen el” mondatot. Az elvágyódás érzése már megszületett, de a tudatos cél még hiányzik. Bennem ez a mondat semmilyen érzést nem generál, nem nézem le tulajdonosát, vagy kezdem el megszokásból sajnálni helyzete miatt. Egyszerűen arra szoktam gondolni, hogy ez egy olyan nemzeti sajátosság, amit mi magyarok szépen lassan ki fogunk nőni. Egész pontosan arra gondolok, hogy sokaknak közülünk meg kell járniuk a külföldet ahhoz, hogy belföldön megnyugodjanak. Nekem ezt jelenti Márai címében a két föld. Másnak talán mást.

Ha mindenáron kategorizálni akarnék, úgy fogalmaznék négyféle embertípust ismertem meg eddig a bel-és külföld viszonylatában.

A spektrum egyik végén az van, akiben sem a külhonban élés érzése, sem annak gondolata nem hozott csírát. Ugyancsak négy „alkategória” tartozik ide: (1) aki soha nem fogja elhagyni hazáját, mert személyiségfejlődéséhez nincs rá szüksége, (2) akinek nem adott az anyagi, esetleg egyéb háttere hozzá, (3) aki nem tud róla, hogy mennie kéne, mert még nem jött el érettségben az ideje, (4) és aki szívben-észben egy hasznavehetetlen szinten megrekedt. Az első kettőnek fölösleges útlevél, az utóbbi kettő meg maximum „kiránduláshoz” veszi elő – nyáron a nyolcnapos horvát tengerparthoz, télen a hüttés osztrák síeléshez. Esetleg hosszúhétvégéhez Prágába haverokkal sörözni. Ezekre a helyekre meg már nem is kell úti dokumentum. A tehetősebbje Balit és Madagaszkárt pipálja ki a térképen, az intellektuális a párizsi Louvre-ba vesz belépőt, a történelmileg érzékeny Erdélyben túrázik a Fogarasi Havasokban, mások „családlátogatnak” Amerikában, kevesek meg az Amazonason „extrémeznek”. Mindezek közül az élhet később külföldön, aki érettség terén még fejlődőképes, a többi három soha.

A spektrum másik végén az van, aki belföldön életképtelen. Itt két alkategóriát vélek ismerni, mindkettő kényszerből települ ki. Az egyik az, aki olyan képesítéssel rendelkezik, amiből nem tudja hazájában fenntartani önmagát (és családját), a másik pedig nem szalonképes vagy az országa, vagy közvetlen környezete szemében. Az előbbi az a tisztes dolgozó – akár szellemi, mondjuk fizikatanár, akár kétkezi, mondjuk hegesztő – akinek képességeit hazája nem honorálja kellőképpen anyagilag, így költözni kényszerül, az utóbbi meg zsigerből menti az irháját, nehogy agyoncsapják kártya-vagy hiteladósság miatt. Mostanság a politikai és/vagy vallási okokból menekülni kényszerülők, legalább is Magyarországról, szerencsére nem jellemzőek. Ha az illető szerencsés és jellemben alkalmas, akár annyira meg is kedvelheti expatrióta helyzetét, hogy soha többé be nem teszi a lábát eredeti hazájába. Aki külföldön jobb életszínvonalat képes biztosítani magának (és családjának), az hébe-hóba látogatóba visszatér, de akit kitiltottak, vagy fél hazamenni, az még úgy se. Igazából egyiküknek sincs miért „haza”menniük, nekik idővel a külhon válik otthonná. Az alma jobbik fele megőrzi gyökereit, például bírja anyanyelvét (esetleg a következő generációnak át is adja azt), az alma mérgezett fele… hát, ők már a reptéren elfelejtik melyik országból érkeztek és apjuk-anyjuk milyen nyelvet beszélt.

A harmadik és negyedik kategória áll talán egymáshoz legközelebb, mégis a legélesebben egymással szemben. Az egyik csapatban azok vannak, akikben kihajtott az érzés és a gondolat, de nem mernek, és/vagy nem tudnak elindulni, a másikban azok, akikben ugyancsak kihajtott az érzés és a gondolat, és el mernek, és/vagy el tudnak indulni. Aprónak tűnik a különbség, sokszor azonban egy szakadék választja el a kettőt egymástól. Sok oka lehet, ha valakinek az egyik lába még nem követi a másikat: teszem azt tanulmányi, vagy munkajellegű elkötelezettségei vannak, anyagilag nem erősödött meg az úthoz, beteg családtagja vagy lakáshitele van, akit/amit nem tud otthagyni, eleve a családja felé feladatot teljesít. Ezen a ponton pedig háromfelé ágaznak az utak: az első szerint az illető elfogadja és lélekben feldolgozza a külföldi élet megvalósíthatatlanságát (ők a szerencsések), a második szerint az illető duzzog, elégedetlen és kedvetlen otthoni életformájában (ők a kevésbe szerencsések), a harmadik szerint pedig az illető időt, energiát, pénzt nem kímélve kijárja magának a külföldre vezető út feltételeit (ők talán a legszerencsésebbek). Esetleg viszi magával párját, családját, ha az(ok) hajlandó(ak) vele menni. Ha igen, ideális a szituáció, ha nem, akkor az illető vagy otthon maradva megoldja magában, vagy duzzog, vagy elindul egy szál maga.

Mindig van ám „egyéb” kategória is. Ide az tartozik, aki a fentiekben nem lelte önmagát. Például, ha valaki munkája kapcsán kiküldetésben van külföldön. A mai felkapott multi-világban ezt úgy hívják "foreign assignement". Nagyszerű. Tarthat pár hónapig, vagy év(ek)ig. Furcsa hibrid állatfajta ez, mert egyfelől nem hiszem, hogy az ide sorolható dolgozó ne dönthetné el megy-e avagy marad, azaz ne szólhatna bele sorsa alakulásába, másfelől nem tudom mennyire lehet érdemben részt venni az adott ország való világában egy hermetikusan elzárt irodai közegből, ahonnan kliensünk a kiválasztott kevesekkel szocializálódik munkaidőben, valamint többnyire azon túl is.

Ne feledjük, amikor azt mondom valaki szerencsés, vagy kevésbé az, azt a belföld-külföld relációjában teszem. Csak és kizárólag ebből a nézőpontból elmélkedtem a fentieken. Senkit sem gondolok jobbnak, vagy rosszabbnak másoknál. Tiszta kategóriák pedig nincsenek! Többnyire mindet be kell járnia annak, aki önszántából úgy dönt egy időre külföldre költözik. Egyedül talán a második kategóriába sorolt „körözött személynek” nem. Ami pedig az elején említett „nem tudom hova, csak innen el” mondatot zászlajukra tűzőket illeti, miattuk pontosan a fent leírtak miatt nem aggódom. Ugyanis a teljes kép arányait nézve kevesen vannak és egyre kevesebben lesznek. Csak mondjuk ők a leghangosabbak. Aki sehova nem akar menni otthonról, mert jól érzi lokálisan magát, az csendben van, akinek meg eszébe se jut, hogy mehetne, az meg se fogalmazza aggályait. Aki kényszerből él külföldön, az ugyancsak csendben van, mert már nem otthon van. Ha valaki megoldja magában a kérdéskört, azt más foglalkoztatja, aki pedig veszi a sátorfáját, annak már hűlt helye otthon. A maradék képviselői meg a mai határok nélküli világban lassan kikopnak.

Aki önszántából köt lábára útilaput, abban meg úgy érdemes bízni, hogy kitűzött célja elérése után hazatér. Még ha ezúttal békén is hagynánk Ady „föl-földobott kő” példázatát, megkerülni nem tudjuk. Jól fejbekólintott minket Endre azzal a bizonyos kővel! Ideális, ha az utazó dolga végeztével hazaviszi a külföldön összegereblyézett tudást. Ezt nyilván nem én újítottam, voltak eleink, akik hittek az ilyesmiben. Egyes dolgok valók otthonra, más dolgok nem. Például a park, ahol mindezt megvitattam magammal, nem élné túl a magyar klímát. Nem apológia gyanánt, inkább tényként közölve meg csak annyit, hogy az itt leírt moralizálásra személyes ráeszmélésem vitt, amit történetesen egy „izgágán szuszogó kis száraz nemzet” március tizenötödikei ünnepe is fűtött.



Dove Meyer Robinson Park