Mission Bay

Hogyan lehet embereket jobban megismerni, olyan oldalukról látni őket, ahogy annak előtte nem? Morfondíroztam már ezen. Azt hiszem ez klasszikusan az a fajta kérdés, amire azt szokás mondani, itt nincs jó vagy rossz válasz. Csak válasz van. Az enyém ennyi: kirándulással.

Nem kell nagy ötletre apellálni, éppen akkorára, amit az angol úgy nevez 'outing'. Kiruccanás, talán így mondanám magyarul. Mivel éppen szünnapot tartott a kaszinóban a tudatlan turisták kifosztása terén, Ariana felvetette, menjünk le strandolni. Csak egy ötlet, mondja. Maria rögtön benne van, naná hogy én is, ideje elkezdeni február végén fürdőnadrágban tengerpartokra járni. Délelőtt fél tizet mutat a vekker, éppen a teámat szürcsölgetem, végül abban állapodunk meg, hogy másfél óra múlva ugyanitt lent a kommunális konyhában indulásra készen találkozunk. Nekem internet kávézóban van jelenésem, a szükséges jelzéseket meg kell tennem a haza felé. Az utazás napjai alatt egyáltalán nem volt hozzáférésem a világhálóhoz, vagy ha igen, az repterek tetszhalott állapotú rendszerein keresztül ment. A youth hostelben van ugyan kapcsolat, tizenöt perc 1 dollár fejében, ahova most tartok (just down the road), ott fél óra díja 1 dollár. Hazai árak, ha már mindenképpen összehasonlítgatás a cél. Később saját laptopot vittem a helyi „plázába” (egy óra wifi ingyenes), majd az egyetemen generált hozzáféréssel végül korlátlan hozzáférésem lett a számítógépteremben. Hamarosan saját asztalt kapok, internetestül. Épp időben, amikor már kezdtek jelentkezni az elvonási tünetek.Valahogy így emelkedhetett fel a majom is Darwin víziója szerint és kezdett két lábon páváskodni. Nem kell aggódni, modern világunkban a kompjúter előtt előbb-utóbb visszagörnyed az ember az eredeti állapotába. Múlt, jelen, jövő. Farkába harap a kígyó.

Mission Bay

A Queen Street lábánál van a buszállomás, elmentem már párszor előtte, onnan indulnak járatok egy Mission Bay nevű strandra. Útikönyvek jegyzik. Oda tartunk. A szakaszjegy ára 4,50 dollár (legyen olyan 650 forint). Csak kellemes meglepetésekkel találkozom, nevezetesen például a sofőr hajlandó és képes papírpénzből visszaadni. Angliában például mindig az agyamra mentek azzal, hogy előre ki kellett számolnom a pontos menetdíjat (exact change, please), egyébként nem szállhattam fel. A sofőr nem ad vissza. Sokszor azt se tudtam mennyi lesz az annyi, jött a busz, megtudakoltam, majd mehettem át a szemközti indiai újságoshoz csokit venni és sok aprót visszakérni. A következő buszosnál így már szalonképes volt a frizurám. Itt ez nem akadály, van elég ülőhely, tiszta az interiőr, s ami a legfontosabb, végig part mentén haladunk. "Nice view, innit?" - így Ariana. A sofőr a kívánt megállóhoz érve hátrakiált: "Misssiooon Baaay!" Végül is nem lehetetlen küldetés ide eljutni. Törölközővel a nyakban, strandpapucsban a lábon nagyot szippantok a startoló busz bűzéből. Irány a part.

Rangitoto Island

Az első dolgom, amit a parton ücsörögve teszek, hogy leégek. Hiába hoztam magammal naptejet és hazai rutin szerint kenegettem is komótosan a „kiálló” testrészeimet – nevezetesen váll, alkar, lábfej, homlok és orrnyereg – nem elég. Szemmel láthatóan nem elég, inkább minden leég, mert helyenként máris virítok, mi több, fájdalomérzéssel üzen szervezetem. Ez nem figyelmetlenség, vagy nemtörődömség, ez tapasztalatlanság. Igazat írtak tehát az útikönyvek Új-Zéland hiányos égboltozatát illetően. Felnézek, szemre épnek tűnik nekem az a bizonyos ózonréteg. Azért egy szitkot megeresztek fölfele! Egyre bőszebben kenegetem magam… too late. Mint amikor az ember abbahagyja a hajófenéken megült víz lapátolgatását, a hajó most már menthetetlenül elsüllyed, én is úgy adom fel a naptejes életmentést. Inkább a fejemre és a vállamra terítem fehér törölközőmet és bízom oltalmában. A taktika bevált, érzés alapján nyilatkozva végre megállítottam a kóros elváltozásokat. Aztán még azzal tudom kicsivel később fokozni a hatékonyságot, hogy egy közeli fasor árnyékába húzódok. Mivel ott már nem kell szinte teljes szemlehunyva hunyorítanom, látom ám, nemcsak a nap süt mohóbban, mint otthon, hanem a vízfelület is olyan intenzíven veri vissza a fényt, mintha éppen azért kapna fizetést. Ennyi erővel akár egy sütőben is lehetne az ember, amiben alul-felül alágyújtottak. Ez alkalommal igazat kell adjak a szolárium pártiaknak: érdemes az itteni klímára ráedzeni és nem tejfehéren érkezni a magyar télből. Maratonira se vállalkozik józan sportember, ha előtte hónapokig ágyban feküdt.

'Seven-Hundred-Year-Old Island'

Megérkezik Ariana barátja, Oli, aki elsősorban azért Oli, mert amúgy Oliver. Már korábban feltűnt egy hópihe az új-zélandi nyárban, egy hypofolt, egy tejpaca, ami lassan felénk vonult, majd elégedetten s némán megállapodott hármónk lábánál, részben kitakarva a napot. Ezért különösen hálás voltam neki, meg annak a felhőfoszlánynak is, ami a segítségére sietett. Feltételezem sokféleképpen ki lehet ejteni azt a nevet Oliver, de ahogy ez a srác teszi, szöget üt a fejembe. Illetve a fülembe. Torokban hátul képzett „o” magánhangzó, éppen elég hosszan elnyújtva, hangsúlyosan, a szóvégi „r” pedig szájpadlás felé kunkorodó nyelvheggyel részben kipörgetve. Ír. Hogy meggyőződjek, megkérdem: "You Irish?" Mire Oli: "Always." Kitűnő. Kedvelem az akcentust. Mondom neki, ha gondolja kenje be magát naptejjel, de ő inkább elmegy és 25 dollárért vesz magának egy tubussal, amiből egy hordónyit kezdő lendülettel magára is applikál. Aztán újfent elégedetten áll tovább a napon, most már védőpajzsban. Szóval így lehet megőrizni a természetes bőrszínt! Lábfelhúzva a homokban ülve félvállról megkérdezi tudtuk-e, hogy az a sziget ott szemben mindössze hétszáz éves. Nem tudtuk. Mindenki a szigetet vizslatja, hátha valahova rá van írva a kora, Oli meg mint aki jól végezte dolgát, egy szót se szól többet. Gondoltam talán adhatna valami háttér információt, ha már belekezdett. "Do you know it’s name?" Így Ariana. "I forgot." Nem egy szószátyár gyerek ez az Oli, de cserébe kiváló a humorérzéke. "We could perhaps name it as the 'Seven-Hundred-Year-Old Island'." Ez az én ötletem, hátha harapófogó gyanánt működne a gondolat. Némileg, mert Oli két másodperces gondolkodási idő után felém fordul és azt mondja, az nem lesz jó. Miért nem? Nem nevezhetjük el „Hétszáz éves szigetnek”. Miért nem? Mert csak az idén hívhatnánk úgy, jövőre sutba lehet dobni a nevet. Minden évben máshogy kéne hívni, túl nagy macera, például átírni a térképeket. Gondoljak csak bele! Rájött a turpisságra, fineszes gyerek ez az Oli. Vagy Zoli!? Akárcsak a dickensi csavaros észjárású Twist Oliver. Bár a `twisted mind` kifejezés angolul kicsit mást jelent. Mindegy. Hajlandó vagyok a kompromisszumra, válaszolom pléhpofával, akkor nevezzük el „Nagyjából hétszáz éves szigetnek”. Oli elégedetten bólogat. Az már úgy rendben van. Leesnek a pléhpofa álarcok, vigyorgunk. Ennyiben maradunk, aztán mind a négyen csendben figyeljük hogyan öregszik percről percre az 'Around Seven-Hundred-Year-Old Island'. Amúgy koránt sem biztos, hogy pont idén ünnepli a sziget a hétszázadik születésnapját! Azóta utánajártam, vulkanikus eredetű és rajtunk kívül a világ többi része úgy ismeri Rangitoto Island. Mintha a gyerekem, akit én neveztem el, beleegyezésem nélkül változtatta volna meg a nevét. Nem esett jól. Persze jogos a felvetés melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás, de ez engem nemigen vigasztal.

A nap hátralévő részében a következőket csináltuk. Ariana kézen állt a homokban, így produkálta magát Maria előtt, az meg fotózta az attrakciót. Én egy száraz fűszálat járattam a fogaim közti réseken ki-be. Oli a lábával összehúzott egy adag homokot, és mintha életcélja lenne, elkezdte szemenként megszámolni. Nem tudom meddig jutott, de rövid távon feladta. Új kihívásként javasolta, igyunk egy kávét, aminek az lett a vége, hogy szamócás jégkását vett, én narancslevet, a másik kettő meg egy-egy fél pizzát. Még kétszer bementem a vízbe úszni, de élővízben soha nem éreztem magam biztonságban, így a bójáig se tempóztam el. Hirtelen felindultságból vettünk egy majd félárú száraz olasz vörösbort, ami akciósan is 14 dollárba került (potom 2000ft), majd buszra fel és a Queen Streeten felcsoszogtunk a szállásig. Aznap este a konyhában bort ittunk és őszintén beszélgettünk. Tudtátok, hogy mennyiségre az olaszok állítják elő a világon a legtöbb bort? Ki egyetért, ki vitatkozik. Mint az élet egyéb területén is. Én meg nem csak másokat ismertem aznap jobban meg, hanem rajtuk keresztül önmagam is.