sínbohóc

Egy hektikus nap krónikája…

Railway Station - outside

Miután lejárt az otthonról öt napra előre lefoglalt szállásom a YHA-ben, új szállás után kellett néznem. Maradhattam volna továbbra is ott, mármint a YHA-ben, mivel a menedzser srác, Eliot kérésemre utánajárt és felajánlott egy egyágyas szobát heti 190 dollárért (28,500Ft), de azt nem tudta garantálni meddig maradhatok benne, valamint folyton egy Railway Station nevű hely járt az eszemben, ahol 150 dollárt kérnek hetente (22,500Ft), annál pedig kedvezőbb ajánlatot eddig nem találtam. Egy Brian nevű fickó ajánlotta, aki az egyetemen szállás és egyéb ügyekben segít a hallgatóknak. Csak hivatkozzak rá, mondta, és figyeljem hogyan nyílik meg minden ajtó előttem. Vicces figura. Tettem már ott egy gyors látogatást, teszett a hely. Így reggel felkeltem, összecsomagoltam az otthoni START állapotba, érzékeny búcsút vettem új lakótársamtól, Heinrichtől (`backpacker aus Deutschland`), megköszöntem Eliotnak a tényleg segítőkész hozzáállását (csak a munkáját végzi, mondja, és persze bármikor szívesen látnak, ha visszamennék) és elindultam le a dombról gyalog. Egy jó tizenöt-húsz perc séta az egész, nyugodt tempóban, ráadásul ráakadtam egy rövidebb, ám jóval meredekebben emelkedő kis parki ösvényre, melyen haladva szignifikánsan lerövidíthető az út időben és térben. Mivel lefelé kellett végig brékelnem, nem volt fizikálisan megerőltető a projekt a sok csomag ellenére sem.

Railway Station - inside

Megérkezek tehát a Railway Station épülete elé, amit magamban csak Vasútállomásnak hívok. Belülről is erősen vasút jellege van. A pultos csaj felismer és mosolyogva előre kérdi be szeretnék-e költözni. Háthalehet? Van szabad szoba, mondja. Ok, akkor fizetek. Veszem elő a kártyám, ő elnézően mosolyog: itt azzal nem vagy nagyfiú, kisfiú! Cash. De mivel ők nem fogadhatnak el készpénzt, írjam alá a szerződést, menjek el a Queen Streetre egy Westpack nevű bankba és ott fizessek ki két hetet előre, meg 450 dollár ún. bond-ot (ami tulajdonképpen háromheti felmondási időnek felel meg, ergo kaució), így jelen pillanatban van öt hétre szállásom 750 dollár fejében (112,500Ft).

No de ne kiabáljuk ezt idő előtt el!!! Megyek ugyanis kézben a szerződésemmel a bankba, ahol sorban állás után újfent megkapom, itt nem tudok Mastercarddal fizetni. Miért is? Hiszen ez egy bank! A pultos kislány még egyszer elmondja: nem tudok náluk kártyával fizetni, csak készpénzzel. Alakul ez, gondoltam magamban, már egy fél mondatrésszel többet ejtett ki a száján, ami ráadásul információértékkel is bír. Miért is? Ez ismét én vagyok. Mert az efféle szerződések nem teszik lehetővé a kártyás fizetést, a banknak ugyanis nincs felhatalmazása pénzt leemelni a kliens számlájáról. Értem, mit tehetek az ügy konstruktív megoldása érdekében? Menjek oda ki az utcára, ott van egy terminál a mozgásérzékelő üvegajtó mellett, vegyem ott fel a kívánt összeget, hozzam be ide neki és mindenki boldog. Csak én nem, jelzem, mert a pénzfelvételes parádé az otthoni bankomnál kezelési költséggel jár, nem is kevéssel, ráadásul ez főleg nekem mint ügyfélnek macera. Plusz ott helyben belegondolok még abba, hogy ezt a műsort minden héten a programomra kell tűznöm, ha esetleg itt maradok a Vasútnál! A kislányt ezen aggályaim hidegen hagyják, laza fejmozdulattal félrelök, mint az Ipod-okon szokás mai napság a képeket görgetni, már a mögöttem álló kuncsaftra néz és mosolyog. Csak míg fizetsz, apukám, addig jár a mosoly, gondoltam magamban, amerikainak azonosítva a mögöttem érkezőt. Pár nap alatt leszoktam itt arról, hogy olyannak thank you-zzak bőszen, aki csak mímeli a segítségnyújtást. Szó nélkül ellépek, irány a terminál. Nincs mese, le kell venni a pénzt, csak nem emlékszem mennyi napi limitet állíttattam be otthon a bankkal. Számolok, gondoltam egy füst alatt több pénzt veszek föl, így lesz nálam később is elég, a terminál nem engedi. Sorry, can’t do that – ezt írja ki. Semmi sallang, hogy mondjuk „elnézést a kellemetlenségért”, vagy tárgyilagosság, ahogy azt például a magyar terminálok teszik: „a tranzakció nem végrehajtható”. Igazából tetszik ez a baráti hangvételű modor, csak még szokatlan. Egyre kisebb összegekkel próbálkozom. Mielőtt végleg pánikroham venne erőt rajtam, hirtelen a 700 dollárt elfogadja. Leveszem. Nagyszerű, ironizálok, így ki kell toldjam 50 dollárral a készpénzemből, azaz nem hogy több kápé lenne a zsebemben, hanem még kevesebb. Nem örülök. Mire ezt átgondolom, megolvasom a pénzt, elteszem a bukszába, a bizonylatot visszaszívja a gép, pont amikor nyúlok érte. Emmegmi? Na jó, nyilván kitalálom, hogy biztonsági intézkedés lehet a bank részéről, nehogy valaki más elolvassa mennyi pénzt vettem föl. Úgyis be kell újra mennem, megkérdezem. Sorban állok, megkérdezem. Óóó, ő nagyon szívesen kiveszi a gépből nekem, ha megmondom a kártyám utolsó három számjegyét (ez egy másik kislány). Elmegy, hoz egy köteg számlapapírkát a kezében. Úgy rejti, mintha arany lenne. Mondjam meg a vezetéknevem. Megmondom. Mondjam meg mekkora pénzösszeget vettem fel. Megmondom. Mosoly: there you go, sir, have a nice day. Szóval ez így megy, ezt is megtanultam.

Kifizetem készpénzben a szállás díját a másik pultos lánynál a bankban, viszem vissza a Vasútra a bizonyítványom, minden rendben, most már felmehetek a szobába, itt a kulcs: 2-221. Délután 4 óra múlott kicsivel, most veszem csak észre, hogy itt csak fél5-ig van recepció! Huuu, ez mázli, szerencse hogy időben visszaértem, köszönöm Jesus, most alhatnék valahol az utcán. Azt mondják valaki felkísér, de nem jön 5-10 percig senki, így elindulok egyedül. Szerintem megfeledkeztek rólam, nem voltam tovább fontos, hiszen fizettem, oldjam meg egymagam. Amúgy is biztos mentek volna már hazafele. Feltételezem a második emeletre kell mennem. Hol a lift? Pakkostul döcögök, egy maōri lány jön ki a konyhából, tőle megkérdem. Jól túljöttem a liften, arra vissza balra, jobbra, előre, mondja. Meglelem. A másodikon elindulok egy találomra választott irányba a folyosón, a rossz irány, emelkednek a szobaszámok, az enyém meg a csökkenő felé van. Visszafordulok, egy piros sapkás maōri díjbirkózó lép ki a liftből, látja tanácstalanságom, you a’wigh’, mate? … no’weally. Megmutatja merre menjek. Leesik, ő itt alkalmazott. Nem tudom elsőre kinyitni a folyosóról nyíló ajtót, aztán sikerül, belül két halálra vált arcú srác áll földbegyökerezett lábbal. Az egyik hamarabb észbe kap, bemutatkozik (Jamie), majd a másik is (Richie), nem tudták elképzelni mi történik a zárral, pedig ugye a harmadik szoba üres volt eddig. Összematekolják ők is. Kérdezik angol vagyok-e, mondom magyar, ők meg mindketten kiwik. Rendes arcok. Megmutatják, hogy a hűtőszekrény ajtaját nem lehet rendesen becsukni, mert a mini-fagyasztó részén akkora a jég, hogy az nem engedi; a zuhanytálcában a víz nem folyik le rendesen, szóval csínján a mosdással; a kézmosó csap dettó, csak még durvább. Azt is nem tudom nem észrevenni, hogy sehol nem volt egy ideje porszívózva, poros minden polc, de ezek közül most egyik sem érdekel. Behúzom a szobába a pakkom, bezárom az ajtót, septiben elbúcsúzom a két helyi sráctól és elindulok a Mount Edenre.

Útba ejtem az egyetemet, mert eszembe jut, hogy Brian – aki ugye ezt az egész Railway Station dolgot ajánlotta nekem – biztosított afelől, hogy az irodájában van elég párna és takaró, vigyek, ha kell. Rendes gesztus, értékelem is. Ám az irodája így lassan délután 5 felé már zárva. Félig nyitva az ablaka egy másiknak, ahol látom egy hölgy ül a számítógép előtt, megszólítom, próbál ugyan segíteni, de nincs kulcsa Brian irodájához, másnak sincs, legyek kedves holnap visszajönni. Nem akarom azzal traktálni, hogy ma estére nincs ágyneműm, mit tehetne ő, kibírom. Felérve a Mount Edenre ismét érzem, hogy ez egy nagyon kellemes környék. Ott a hölgy a recepción, de a menedzser ma sincs bent. Ugye szabadságon van, de felvette az adataimat, legyek kedves holnap visszajönni. Itt is az a „holnap”. Kisétálva látom, a teraszon ücsörög Sonia és görög barátja, odamegyek hozzájuk és elújságolják, csütörtöktől ők is a Vasútra költöznek. Nem találtak jobb lehetőséget, pedig bejártak üngöt-berket. Ez megnyugtat, ezek szerint nem döntöttem feltétlenül rosszul a Vasúttal és legalább két embert máris ismerni fogok. Még egy kanadai lány jön oda beszélgetni, én lelépek hamar és indulás vissza. Már sötétedik, este 8 múlott, de ahogy felfelé tettem, most lefelé is tudok pár jó fotót készíteni. Kicsit letérek a főcsapású útról és egy temetőn haladok át, ahol egy homeless alszik egy padon. Milyen jó is itt az árnyékban, nyugi van, nekem is itt kéne aludnom… ááá, inkább nem, nekem van szállásom!

Délután még az egyetemen megkaptam a hozzáférési engedélyt az intézet számítógépes hálózatához. Azt mondták a password-öt majd nekem kell beállítani, így útban „hazafelé” a Vasútra beugrok az internetes terembe, leülök egy gép elé… és nem tudok belogolni. Ami viszont már pár napja is nagyon tetszett az, hogy közvetlen a gépterem mellett ott az IT Support iroda (azaz a bármilyen-gondod-van-a-gépeddel-segítünk emberek vallási gyülekezete) – átbillegek, ketten ülnek bent, én a japán sráchoz lépek. Ilyesmiben a japánok toppon vannak. Szempillantás alatt generál is egy password-öt, de mihamarabb változtassam meg a sajátomra, figyelmeztet. Még szép, nem fogok egyenlőségjeleket, meg négy mássalhangzót egymás mellett megjegyezni. Leülök egy másik gép elé… és nem tudok belogolni. Újra próbálom, figyelmesen… nem tu-dok be-lo-gol-ni! Visszamegyek, most a fekete lány is besegít, nekik sem megy. Közös erőbedobással csinálnak egy másik jelszót, ott helyben kipróbáltatják velem, siker! Mi a tanulság? Az ember soha ne adja fel. Erre a közhelyszerű bölcseletre itt Aucklandben lépten-nyomon szükségem van, olybá tűnik. Nem emlékszem mi ment utoljára zökkenőmentesen. Lényeg, hogy van net, mi több, éjjel ¾ 12-ig!!! Ez már tetszik.



az-a-bizonyos doorknob

A mai bejegyzésnek igazából most jön a sava-borsa, veleje, frenetikus középtere, ami mindent összehúz, egységessé tesz és megmagyaráz. Miután hazaértem immár saját szobácskámba és szépen akkurátusan kipakoltam a táskából a szekrénybe-polcokra, hajnal 1 lett és úgy döntöttem, lezuhanyzom lefekvés előtt. Nincs ugye se takaróm, se párnám, de legalább van egy szivacsom (illetve inkább kettő matracnak mondanám egymáson, jó vastagok... itt ezt hívják ágynak). Megtörténik a tisztálkodás – csak halkan, hogy a másik két srácot a becsukott ajtajukon keresztül se ébresszem fel – mennék be a szobámba, nem nyílik az ajtó. Hogyazanemhiszemelhogylehetekilyenszerencsétlen!!! Éppen Heinrichnek mutattam előző nap a másik szálláson hogyan kell bezárni az ajtót, kulcsot vigyen magával, de nem azzal zárja ám be, hanem egy ráfordító gombocskával belülről. Heinrich ugye jó európaiként a kulccsal próbálta a bezárás feladatkörét abszolválni, sikertelenül. Lényeg, hogy én most kizártam magam!!! A másik kettőt hiába ébresztem fel, nekik nincs kulcsuk az ajtómhoz. Itt állok egy szál törölközőben, mi legyen? Topogok. A recepció fél5 óta zárva, mégis elindulok, hátha találok ott valakit. Az emberek homlokráncolva néznek rám, ahogy pökhendien, majd pucéron masírozok a szőnyeges folyosón. Mosolygok rájuk. Ők nem. Bepillantok egy üveges ajtón, egy sötét közösségi szobában látok pár széket, meg egy takarót. Bóóódottááág! A három székből kettő törött, a takaró (ami igazából egy ágyneműhuzat) valaha fehér színű lehetett, de mostanra azt nem találna rajta egy halottkém, amit nem akar. A szobámban úgy sincs szék, legalább azt ezúton szerváltam, ez a mocskos pléd meg talán a vizes törölközővel együtt hellyel-közzel eltakar. Kicsit megnyugszom. Éppen munkálkodom, amikor két japán lány lép át a lengőajtón, tetten érnek, én meg kínomban azt kérdezem tőlük, merre van a könyvtár. Ugyanis még délután felfelé jövet úgy rémlik, láttam egy Library feliratot nyíllal a falon, hátha be tudnék oda ülni és legalább átolvasnám az éjszakát, mire reggel megérkeznek a portára. A középkorú (egyébként nagyon szép) japán nő szenvtelen arccal végigmér, ő eredeti kimonóban van, én meg egy törölközőben, szutykos pléddel a vállamon, vasszékkel a kezemben és látom rajta, őrültnek hisz. Jogosan. Szinte húzza magával a másik lányt, akinek megesik rajtam a szíve és megkérdezi minden rendben van-e. Mondom neki mi van, erre halkan elárulja ő is zárta már ki magát, fel kell hívni ezt a számot, valaki kijön és 20 dollár ellenében kinyitja az ajtót. Eddig nem értettem miért szopatják magukat és főleg másokat például Angliában meg ezek szerint itt is ezzel az „automatikusan” záródó ajtó-rendszerrel, de ott hajnalban megvilágosodtam: hiszen ebből pénzt lehet csinálni! Mint a pecások, várnak egy fáradt, figyelmetlen, tapasztalatlan, főleg külföldire és bummm, beránt – előbb utóbb harap a hal, van fogás.

`You can`t sleep in here, mate!`

Nem hívom a számot, mert nem akarok senkit lassan hajnal 2 körül ugráltatni. A kis japán lány elbúcsúzik, én meg úgy döntök nem is inkább a frissen zsákmányolt székemen gubbasztok a folyosón reggelig, hanem lemegyek a nagyterembe és lefekszem egy díványra. Műbőr, szóval rendesen beleragadok, de legalább vízszintesben vagyok, mi több, ott lent találok még egy leselejtezett ágytakarót – ez kevésbe mocskos, mint a társa. Jó lesz, jöhet! Lényeg az, hogy amit az élet elvett, szépen adagokban visszaadta, csak közben próbára tette a tűrőképességem (má’megin’): a szobámban nem volt se takaró, se szék, így lett takaróm is, székem is, még aludni is tudtam… de azért senki ne higgye, hogy boldog voltam! Minden arra járó engem bámult a kanapén. Reggel 7-kor arra kelek, hogy valaki rázza a lábam: ’Oi! Oi! You can’t sleep in here, mate!’ Ki ez, mit akar? Résnyire kinyitom a szemem, egyfogú borostás arcot látok. Még nincs vége a rémálomnak. Később kiderül ez az éjszakai gondnok, aki még nálam is többet aludt munkaidőben. Honnan tudom? Onnan, hogy a piros sapkás hegyomlás mérető maōri srác, aki előző nap útbaigazított a liftnél, odajön hozzám kb egy óra múlva és teljesen átérezve a helyzetem megkérdi, mióta fekszem ezen a kanapén. Mondom hajnal 2 óta, most reggel 8 van. A recepció meg 9-kor nyit, megnéztem. Őket várom. Na aszongya’ menjek csak vele, mert ez így nincsen rendjén, ő itt főnök és ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Majd ő beenged a szobámba, ott aludjak tovább. Mondom nagyszerű ötlet, csak az nekem 20 dolláromba fog kerülni, ha megvárom a recepciósokat, akkor meg „csak” egy 10-esbe. Semmibe, tesókám, semmibe nem fog ez neked kerülni, ő ingyen elintézi nekem. Aláírtam a paksamétát, ő a saját részét, az egyfogú a sarokban nagy csendben volt, szerintem megkapta a beosztását. Aztán a maōri egy másikkal együtt felkísért a szobámba, kinyitotta az ajtót és további szép napot kívánt. Igencsak hálás voltam neki. Mondtam is, remélem nem csináltam magamból bohócot túlságosan, cserébe ő kért elnézést, mert figyelmetlenek voltak. Hát így lettem rögvest az elő éjjel sínbohóc a Vasúton. De megnyugtatott az a mondás, miszerint "a sinesnek a harmadik szomszédja is bolond". Ezek szerint a két kiwi sráccal is könnyen megeshetett volna mindez. Plusz még valakivel. Mindenesetre azóta úgy hordom a kulcsot, mint Tom a Tom&Jerry-ben: lenyelve, zsinóron.